-

Ráadásul már azt is tudom, hogy élete során annyi nehézségen kellett átmennie, és olyan kacskaringós úton találta végül meg a családi boldogságot, hogy ha valaki, ő aztán tudja, miről beszél. 16 évesen a saját fizetéséből vette meg élete első pár cipőjét, mert előtte nem futotta rá. Húszévesen pedig már kétgyermekes anyuka volt, akinek két különböző apától született gyerekeit állami gondozásba kellett adnia, mert sem hely, sem pénz nem volt elég, hogy nevelhesse őket. De mindig látogatta őket, és alig várta, hogy együtt lehessenek. Kalauznőként dolgozott, és a vonaton ismerkedett meg később férjével. A harmadik találkozáskor összeszedte minden bátorságát, hogy elmondja, van két gyereke. De Józsi bácsi ezt már tudta egy jóakarótól, mégsem zavarta. Összeházasodtak, magukhoz vették a gyerekeket, majd nem sokkal később megszületett a közös gyermekük. Mondhatnám, hogy ezután idilli boldogság jött, de az ő korosztályában ez leginkább kemény munka volt otthon és a munkahelyen, nagyjából szünet nélkül. Azt hiszen, sosem láttam Joli nénit úgy, hogy épp nem csinál semmit. És persze mindenről van véleménye, amit szívesen meg is oszt a hallgatósággal. Például a szerelemről.

„Ki milyet szakajtott, olyat szagol.”

Ez persze egy erősen vitaindító állítás, hiszen sokan azt mondják, a párkapcsolat egy dinamikusan változó dolog. Ezzel egyet is értek. De abban igazat adok Joli néninek, hogy az emberek ritkán változnak meg alapjaiban. Főleg, hogy ez a mondat rendszerint nem abban a kontextusban hangzott el, amikor a neki mesélő felnőtt (nő) éppen azt ecsetelte, hogy a férje milyen csodálatos. Amennyire tudom, Joli néni férjéről sem mintázhatták meg a tökéletes férj szobrát, ennek ellenére sosem hallottam panaszkodni rá. Amíg élt, mindent megtett érte, és valószínűleg sosem felejti el, hogy Józsi bácsi a gyerekeivel együtt szerette és vállalta, abban a korban, amikor a leányanyaság komoly szégyent jelentett. A legtöbben ma már sokkal kisebb kompromisszumokat kötünk, mégis sokkal többet panaszkodunk. Néha én is felhúzom magam valami jelentéktelennek tűnő hülyeségen. Aztán eszembe jut, ahogy Joli néni nagyvonalú legyintéssel mondja: „Jaj, lááányom, ki milyet szakajtott, olyat szagol.” És rájövök, hogy teljesen igaza van, nem lehet kizárólag a jó dolgokat kérni valakiből, a pozitív tulajdonságokat könnyű szeretni, de nem lehet kiválogatni, hogy csak azokat kérem. 

„Inkább a gyerek sírjon, mint a fölnőtt.”

Minél nagyobbak a gyerekeim, annál jobban átérzem ezt a mondatot. Szerintem Joli néni nem is tudta, mekkora bölcsességet oszt meg a körülötte gyereket nevelő nőkkel. Persze, nem arra gondolt ezzel, hogy ne engedjünk szabad folyást az érzelmeinknek. Hanem arra, hogy igenis fontos szülőként, hogy te magad is rendben legyél magaddal. A gyerekeknek pedig gyakran természetes állapota a sírás. Van, akinek jobban, van, akinek kevésbé, de saját tapasztalatból mondom, hogy egy nyugodt természetű kétéves és négyéves kislány együttvéve napi két sírást minimum produkál. És őszintén megmondom, hogy ez sokkal egészségesebb, mintha mi, szülők sírnánk ennyit. Én általában havonta egyszer szoktam, ha a meghatottság nem számít. És a lányaimhoz viszonyítva jóval nehezebben nyugszom meg. Persze Joli néni sokszor arra célzott ezzel a mondással, hogy nem szerencsés, ha a csemeték diktálnak mondjuk egy jól irányzott hisztivel elérve a kis fondorlatos céljaikat. Alapvetően ezzel is egyetértek, bár azt hiszem, Joli néninél jóval rugalmasabb vagyok.

 „Jaj, lányom, ez csak egy rózsavíz.”

Gyerekként ezt a „mondását” találtuk a legmókásabbnak, mivel ezt abban az időszakban használta, amikor a család kisebb gyermekei éppen próbálgatták a pelenka nélküli életet. Mivel a kilencvenes években elég korán elkezdték trenírozni a szülők a gyerekeket, nagyon gyakori volt a baleset. Aminek áldozatul esett a kanapé, az ágynemű vagy éppen a korszak klasszikus műperzsa szőnyege. Ez persze bosszúságot okozott az anyukáknak, akiket ilyenkor Joli néni rendre leintett. De nemcsak a pisibaleseteket kezelte ilyen lazán (és itt szeretném megjegyezni, hogy emlékeim szerint a sikálásból is bőségesen kivette a részét), hanem minden más bagatell dolgot. Ő nem az a típus, aki apróságokon problémázik. Lehet, hogy ennek az az oka, hogy ezeknél komolyabb problémákkal küzdött meg egészen fiatalon... De persze az is megfogadhatja a tanácsát, akinek nem kell hatalmas nehézségeket leküzdeni.

 „Rózsám, gyere, igyál és cigizzél nyugodtan.”

Joli néni az unokáit általában „Rózsámnak” szólítja, és ők persze mind imádják, mert olyan szeretettel ugrálja őket körül, hogy az tényleg szívet melengető. Nem az a típus, aki prédikál az egészséges életről két slukk között, sőt. Amióta az unokák felnőttek, boldogan kínálja őket cigarettával és az általa is kedvelt likőrrel. Persze az unokák legtöbbször visszautasítják a kínálást, de jól esik nekik, hogy Joli néni a legkedvesebb élvezeti cikkeit is megosztja velük. Ám nemcsak így mutatja ki a szeretetét. Hanem azzal, ahogy dolgozik értük, főz, mosogat, pakol, mos – bármit megcsinál, ami adódik. Látszik, nincs ellenére, hogy a szeretteit kiszolgálja. És közben mindig megkapta (és el is várta) a tiszteletet, soha senki nem nézte lábtörlőnek. Mert nem is az. Egyszerűen annyira természetesen csinálja, ahogy én valószínűleg sosem fogom tudni. És az unokáitól még a legdurvább kamaszkorukban is csak az elképesztő imádatot és csodálatot kapta vissza, sosem éltek vissza a végtelen és roppant áldozatkész szeretetével. Pedig ő nem az a nagymama, aki programokra hurcolta őket vagy mindig a kedvencüket főzte. De máig mindenben segíti őket, amiben csak tudja, és amit ő megcsinál… na, az meg van csinálva, legyen szó bármiről.

Azt hiszem, én is ilyen dédnagyi szeretnék lenni. Persze a cigire nem valószínű, hogy rászokom öregkoromra, és a likőrt is lecserélném, mondjuk borra. A szeretteim örömmel való kiszolgálását pedig még gyakorolni kell, és néhány időtálló jótanácsot is össze kell gyűjtenem, hogy majd a dédunokáim is emlegethessék Flóra nagyi okos gondolatait.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/IgorGolovniov