Annak ellenére, hogy lassan már 34 éve oldom meg az előttem álló kihívásokat, és küzdök meg azonnal az élethelyzetekkel, amelyeket alapvetően tíz ujjra találtak ki, mindig akad bőven léc, amit meg kell ugranom. Szerencsére az elmúlt évtizedek során a termékfejlesztők és kreatív szakemberek fáradhatatlan munkájának köszönhetően sok minden egyszerűbb lett, de azért vannak olyan helyzetek, amikor megcsap a mozgáskorlátozottság rideg szele.

Dolgok, amikkel szenvedek

Zöldségtisztítás

Tudom, hogy van már elektromos pucológép, talán itt lenne az ideje, hogy elszánjam magam rám, csak hát elég nagy terület kell ahhoz, hogy az összes eszközt elektromossal helyettesítsük, amivel talán hatékonyabban és gyorsabban tudnék működni a konyhában. Szóval a különböző zöldségek tisztításával küzdök rendesen, néha elég balesetveszélyes látványt nyújtva, de eddig még komolyabb sérülés nélkül megúsztam a dolgot

Borosüveg- és konzervnyitás

Tudom, van elektromos, ha minden háztartási eszközömet elektromosra cserélném, akkor talán már jobban megérné egy robotot venni, aki ezt mind megcsinálja. Így legalább csak akkor iszom bort, ha a Márton is otthon van. Konzervet pedig csak olyat veszek, aminek van a tetején nyitó. Nagyjából az esetek 37 százalékában töröm le ezeknek a fülét kinyitásnál, olyankor nagyon, de nagyon ideges vagyok és tehetetlen. Ezeken a napokon eszünk mirelit pizzát.

Tojásszétválasztás

Erről a műveletről bennem az a kép él, hogy anyukám könnyedén odakoccantja az edény széléhez a tojást, amin tökéletesen pozicionált repedés képződik, egy laza mozdulattal megnyitja a törésvonalat, és addig csurgatja egyik feléből a másikba, míg csak az érintetlen sárgája marad benne. Ehhez képest, ha én sütök piskótát vagy tiramisut, akkor tuti, hogy egy hétig rántottát eszünk reggelire. A közelmúltban találtam rá arra a szilikontyúk formájú eszközre, ami a vákuum segítségével magába szippantja a sárgáját, ez életem egyik legjobb befektetése volt. Úgyhogy ez a kifogásom is megszűnt, hogy miért vagyok totál béna sütésben.

Megvannak azok a fűszerek és fűszerkeverékek, amiket tekerős módszerrel lehet csak kicsalogatni az üvegcsével? Ők az én ellenségeim. Utálom őket, de azért mindig megpróbálom megtalálni azt a szöget, erőkifejtést, fogási módot, hogy az én ételeimre is frissen őrölt bors kerüljön, ám elég alacsony hatékonysággal dolgozom.

Palacsintasütés

Itt legalább nem kell tojást szétválasztani, viszont ahhoz nem árt két kéz, hogy az ember tökéletesen szét tudja folyatni a tésztát a serpenyőbe. Az egyikkel, ugye, tartja a serpenyőt kissé eltartva a lángtól, a másikkal meg csurgat. Na, ez nálam úgy néz ki, hogy a bal kezemmel megtartom a kissé megdöntött serpenyőt a tűz felett, beleöntöm a tésztát, majd három percig toldozom-foldozom a lyukakat, hogy mégis valami palacsintaformája legyen.

„Indexelés bicikilin”

Talán az már kiderült számotokra, hogy nincs autónk, viszont van egy szuper biciklire csatolható trailerünk, amivel Barnit furikázzuk fel-alá. Alapvetően két keréken közlekedem, amiből egyenesen következik, hogy balra kanyarodási szándékomat ugyanúgy jeleznem kell, hiába rövidebb az egyik kezem, mint a másik. Attól nem tartok, hogy nem vesznek észre az autósok, azért ahhoz elég hosszú a kezem, azt viszont nem tudom felmérni, hogy pusztán a látvány mennyire balesetveszélyes, és hány bambuló sofőr haladt el mellettem, miközben próbálta értelmezni a jelenséget (tudjátok: kakastaréj/kisolló/tengeralattjáró).

Krémezés

Nos, igen, sarkalatos kérdés ez, különösen a globális felmelegedés korában. Ugyanis a jobb kezemnek és a hátamnak egy nagyon jelentős hányadát egyszerűen nem tudom megközelíteni a bal kezemmel, így ha nem akarok, mondjuk, súlyos napégési sérüléseket szenvedni, akkor biztosan valakinek a segítségére kell hagyatkoznom a krémezés során.

Sebességváltás

Magyarországon nagyon sokat vezettem, és mindig sebváltós autót. Egyszerűen nekem a vezetés egyik esszenciája a sebesség váltása, aminek van egy sajátos ritmusa, ami meghatározza a vezetési stílust. Egyszerűen szerettem az egész mozdulatsort, szerettem pihentetni a kezem a sebváltón, dobolni rajta, ha épp álltam a dugóban, piszkálni a kis barázdákat a gomb tetejét, hallani, érezni, ahogy új lendületet kap a jármű alattam. Ez a balkormányos autókban semmifajta nehézséget nem jelentett, mert jobb kézre (azaz a hosszabbik karomra) esett a sebváltó. Angliában viszont már az automataváltók is kihívást jelentenének, mert ha van rajta egy gomb, amit be kell nyomni, akkor már az sem megy könnyen. Minden kütyü és gomb, ami otthon (jó) kézre esett az most ellenség. Emiatt is inkább maradok a biciklinél.

Beengedő kapu

Na, ez viszont az, ami a jobboldali közlekedésben rohadt nagy szívás rövid bal kézzel. Tudom, hogy ez sokaknak még „teljes hosszal” is rendkívül magas léc, de én aztán mindig az esélytelenek nyugalmával gurulok oda az autópálya-kapukhoz, parkolóházak, mélygarázsok bejáratához. Megfelelő távolság belő, autó lefékez, sebesség üresbe tesz, sofőr kiszáll, gomb megnyom, parkolójegy elvesz, autóba visszaül (villámgyorsan, mert már emelkedik is a rohadt sorompó), bejáraton áthalad, és arisztokratikus eleganciával tekint el a mögötte anyázó kocsisortól. Minden. Egyes. Alkalommal.

Szóval Pásztory Dóriként az élet fenékig tejfel és kolbászból van a kerítés, fából a vaskarika és hasonló elmés példák, de azért néha nagyon tudok anyázni, hogy miért nem születtem polipként.

Pásztory Dóri