„Az olimpián hősök születnek, a paralimpiára pedig hősök mennek” – Pásztory Dóri megnézte a Rising Phoenix című sorozatot

–

Kilenc paralimpikont választottak ki arra célra, hogy általuk azonosuljunk a paralimpia eszméjével, köztük van, aki végtaghiánnyal született, van, akit betegségben vesztette el a lábát, van, akiben a nagypapa látta meg először a teljes értékű embert és van, akiben az örökbe fogadó szülei. A világ különböző részéről, más-más „csomaggal” jutottak el odáig, hogy kvázi sztárként mondhassák el a kamerának, miként váltak élsportolóvá és mit kaptak a paralimpiai részvételtől.

Én Barnival kezdtem el nézni, aki annak ellenére, hogy paralimpiai érmek árnyékában – bár remélem, hogy inkább fényében – nő fel, és volt már olyan úszó-világbajnokságon, amelyen fogyatékossággal élők versenyeztek (az azért elég őszinte látvány), igazi galamblélek, és vizuálisan semmit nem tud befogadni, ami picit is megterhelő a lelkivilágának. Itt most olyan mély traumatikus jelenetekre gondoljatok, mint a Verdák ütközéses részei, amikben autók törnek össze, ezért nézhetetlen. Mégis, amikor elkezdtem nézni a dokumentumfilmet, a második percnél odakuporodott elém, és a képernyőre tapasztotta a tekintetét, egészen addig, amíg a paralimpia alapítójának, Sir Ludwig Guttmann-nak a haláláról nem esett szó – itt ugyanis elkövették azt a hibát az alkotók, hogy szomorkás zenét úsztattak be a jelenet alá, és ezzel eljátszották a gyerekem bizalmát.

Míg az összetört autók látványa fennakad az ő belső szűrőjén, addig az olasz vívólány arca, amin az agyhártyagyulladás szövődményei súlyos hegeket ejtettek, az amputált lábú úszólány, vagy a kezek nélkül született íjász semmifajta félelemérzetet nem vált ki belőle. A sötétebb jeleneteket (háború) vagy a túlzottan drámai zenét nem szerette, de a szereplők látványa neki természetes volt. A saját párducával edző dél-afrikai atléta fiúnál – akinek mindkét lábán combtól protézis van – pedig felkiáltott: „Én őt ismertem, tanultunk róla az iskolában: ő Usain Bolt!”

A kerekesszékes rögbit egyenesen imádta és a hangos csattanással járó ütközéseknél jókat nevetett (mert csak borultak, de a járgányok épen maradtak), és közölte, hogy ő ezt mindenképpen szeretné nézni a következő paralimpián.

Amiről a mozgalom egyik elhivatott támogatója, Harry herceg is beszélt a filmben, azt én a saját bőrömön tapasztaltam: a gyerekek számára ez olyan élmény, ami alapvetően formálja a világképüket. Ők nem sérülteket látnak, hanem győzteseket, küzdőket, akiknek szinte biztosan többször és többen mondták az életben, hogy nem képesek arra, amit elértek. A „lehetetlen nem létezik” tényleg nem egy üres frázis, amikor valaki a szájában tartja a pingpongütőt és úgy játssza a meccseit, vagy a lábujjaival lövi ki az íjat a céltábla közepébe.

Fel voltam készülve hogy egyéni történeken keresztül mutatják be a mozgalom esszenciáját, ahol azért vannak olyan sorsfordító életesemények, amik nemhogy egy hétévesnek, de még nekem is olyan megterhelők voltak, hogy bizony át kellett tekerni belőle néhány percet (ha valaki gyerekkel nézné, akkor Jean-Baptiste Alaize francia sprinter és távolugró története elég felkavaró). 

A kilenc sportoló karaktere remekül lett összeválogatva, azt viszont hiányoltam, hogy mindegyikük a testi sérülteket reprezentálta, miközben a paralimpián látássérültek és tanulási nehézséggel küszködő értelmi sérültek is versenyeznek.

Persze tudom, hogy a hiányzó végtagok „jobban” mutatnak a képernyőn, de pont ezért sokan elfeledkeznek a többi fogyatékossági fajtáról is, miközben ők is ugyanolyan erős történettel, küzdelemmel, sikerekkel érkeznek, mint bármelyik résztvevő.

Ez a fajta „rivalizálás” egyébként a mozgalmon belül is okoz feszültséget, amit szépen leplezett a rendező.

Sajnos nem ez volt az egyetlen negatívum az egy óra negyvenhat perces filmben. Az indokolatlan és belőlem mély ellenérzést kiváltó túldramatizálás abszolút nem volt összhangban azzal a hangulattal, életigenléssel, humorral és hatalmas sportpillanatokkal, amiket a sportolók történetei képviseltek. A verseny pillanatait megszakító lassításoktól pedig egyenesen a falra másztam. Persze, mindegyikük életében volt dráma, de pont az a fő üzenete az alkotásnak és magának a paralimpiai mozgalomnak is, hogy nem ez határozza meg őket. Ők sportolók, hősök, győztesek.

Szinte minden történetben hallottam olyan mondatot, amivel tudtam azonosulni, ami az én életemben is úgy történt, amit én is hallottam a szüleimtől vagy átéltem a versenyeken, úgyhogy jó sokat bőgtem, de szerintem az is készítsen maga mellé zsepit, aki nem olyan érzékeny, de még sosem látott paralimpiát. Ezután fog, ezt garantálom.

„Az olimpián minden test ugyanúgy néz ki, míg a paralimpián nincs két egyforma” – hangzik el Ellie Cole ausztrál úszó szájából, és ezzel nehéz vitatkozni, még ha eddig nem jutott volna eszembe ezt a sokszínűséget a paralimpia izgalmas oldalára írni, pedig a versenyekről felvillanó vágóképeket nézve, tényleg lenyűgöző a látvány. Erre Harry herceg is ráerősít, megosztva londoni élményeit, amikor is a paralimpikonok telt ház előtt versenyeztek és úgy promotálták az olimpia alatt az eseményt, hogy „köszönjük a bemelegítést!”, ami meglehetősen pimasz reklámszöveg volt, de célt ért. Ha van, amit bánok, az az, hogy két évvel később költöztünk ki Londonba, és így kimaradtam a történelem egyik legjobb paralimpiájából.

Még most, nyolc évvel később is érzem, mit adott ennek a városnak, az itt élő embereknek, az itt élő fogyatékkal élőknek, hogy presztízskérdést csináltak abból, hogy a mozgalom születésének helyén felejthetetlenné tegyék ezt a három hetet.

Elsősorban London és Rio került a fókuszba, de az egész paralimpiai mozgalom elindítója, Sir Ludwig Guttmann német orvos archív felvételeinek és lánya szereplésének köszönhetően nagyon átfogó képet kapunk arról, hogy miként vált a második világháború után rehabilitációs célnak szánt verseny (tizenhat résztvevővel) a világ második legnagyobb sporteseményévé. De a paralimpia sokkal több ennél: életeket ment, ahogy a háborús veteránoknak célt ad, sorsokat fordít meg, szemléletet formál, lehetőséget kínál, és ahogy Rio példáján láttuk, egy ország hozzáállását képes megváltoztatni a fogyatékos embertársaikhoz.

Hogy Rio esetében mekkora volt a baj, az számomra is csak most derült ki. A londoni áttörés után nyolc évvel, a játékok előtti hónapban úgy tűnt, a szervezők elköltötték a paralimpiára szánt pénzt, és képtelenek finanszírozni a négyezer sportoló vendéglátását és versenyeztetését. Hogy milyen, amikor egy velejéig korrupt szervezőbizottság magasról és nagy ívben tesz a fogyatékosügyre és hagyja cserben az 1948 óta fejlődő mozgalmat. Ami végül saját magát menti meg az utolsó pillanatban, de ez már történelem, úgyhogy inkább úgy emlékezzünk a legutolsó paralimpiára, milyen jó volt, hogy a magyar nézők végre élőben szurkolhattak honfitársaiknak! 

Remélem, jövőre Tokió esetében ez már nemcsak magától értetődő lesz, de igény is a nézők részéről.

Az utóbbi időben többször vesztettem el a hitem az élsportban és tartottam önvizsgálatot, hogy mennyit kaptam és mennyit vett el tőlem az a kilenc év, amit érmek hajszolásával töltöttem az uszodában.

Végül mindig arra jutottam, hogy nagyon sokat kaptam a versenysporttól, gazdagabbá vált a személyiségem azoktól az élményektől, amiket a parasport adott, és ezt erősítette meg még jobban ez a dokumentumfilm, ami kívülállók számára is kristálytisztán adja át a mozgalom és a benne szereplők értékét. 

Ha pedig még nem láttátok, akkor semmiképpen ne hagyjátok az Illés Fannival forgatott Elviszlek magammal-részt, mert nekünk is vannak ám ilyen csodáink, mint a film főszereplői.

Pásztory Dóri

Képek: Netflix