Majd az orvos nagy nehezen kitalálja, „hogy is mondja el”. Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnik. A józanság és a nyugalom már rég elhagyta a szobát. Az orvos nemcsak a diagnózist közli, hanem az abból gyanítható összes létező tragikusabbnál tragikusabb verziót.

Sosem felejtem el az érzést, amikor fekszem az ultrahangon, és az orvos behívja a kollégáit: „gyertek, ilyet még biztos nem láttatok”. A sokktól persze nem bírtam kinyögni, hogy ha esetleg senkinek nem tűnt volna fel, nem egy cirkuszi majom vagyok, és a kisbabám sem az. Csak forgott velem az egész büdös szoba, és sodródtam az árral. Az orvosok, nővérek nézegették az ultrahang képet, a kisbabámmal vittünk egy kis színt az életükbe. A rémálom viszont csak itt indult be igazán.

Amikor is ők együtt, orvosok úgy döntöttek, hogy most rábeszélnek engem az abortuszra.

Ekkor hiába forgott velem az egész szoba, hiába sodródtam az árral, hiába aláztak hosszú perceken keresztül, valami érthetetlen okból telis-tele lettem erővel. Az erő kiabált belőlem, és a lehető legesleghatározottabban tiltakoztam. Nem tudnak olyat mondani, amivel rá tudnak beszélni.

Ő a kisbabám, aki bennem mozog már hosszú hetek óta, akivel már külön szokásaink vannak, akivel már kommunikálni tudok, akinek már neme van.

Ő a gyerekem, aki életben van, akit már most ismerek, akinél már most tudom, hogy mitől feszül úgy be, hogy meg se tudjak mozdulni.

Tudom, mi idegesíti, mitől nyugszik meg. Aki lehet, hogy még csak 20 centis, de már most kifejezi, ha örül, ha ízlik neki valami, ha utál valamit, akinek már kedvenc zenéje van. Aki már nevet választott magának. Egy dologra nem voltam felkészülve. Minél jobban érzik bennem az erőt, az ellenkezést, annál erőteljesebben folytatják a meggyőzést, annál aljasabb indokokkal próbálnak rábeszélni, hogy a terhességet megszakítsam. És mikor már az érvelésük eljutott a csúcsra, arra a pontra, hogy a saját gyerekemmel fogok kiszúrni, ha megszülöm, akkor megint elhagyott minden erőm, és nemes egyszerűséggel egy ájulással mentettem ki magam a helyzetből.

A gyerekemnek volt egy „szépséghibája”, ami gyönyörűen orvosolható volt. És ami miatt az orvosok mégis feljogosítva érezték magukat arra, hogy engem rábeszéljenek, lökjem el őt magamtól. Hogy vegyem el az életet tőle.

Azóta már sok év eltelt. A szépséghiba csodálatosan orvosolva lett. A téma viszont fortyog bennem, és nem hagy nyugodni azóta sem. Sok hasonló történetet hallok azóta is, ahol ilyen probléma miatt az abortusz lett a végkimenetel. Babáktól vették el az életet azért, mert nem voltak hibátlanok.

Annyi kérdés mocorog bennem minden ilyen történet hallatán. Mit képzelünk mi, emberek magunkról? Kik vagyunk mi, hogy istenként dönthessük el, ki méltó az életre, és ki nem? Kik vagyunk mi, akik egy kis orvosolható hiba miatt megfosztanánk egy gyereket az élettől? Miként retteghetünk ennyire mindenféle másságtól? 

Hogyan ítélkezhetünk egy 20 centis kisbaba fölött?

Hogyan alázhatunk meg kismamákat, kisbabákat, és használhatjuk őket cirkuszi majomként? Hova tűnt a tapintat? Hova tűnt a tisztelet? A másik ember tisztelete. Az élet tisztelete. A legtörékenyebb, legapróbb lény tisztelete. Egy anya döntésének tisztelete. Hova tűnnek ezek?

Egy előadáson hallottam egy mondatot, amit soha életemben nem fogok elfelejteni. Minden anya-gyerek kapcsolat egy kísérlet, próbálkozás. Nincs két egyforma anya-gyerek kapcsolat. Mindegyik külön élet, ami a fogantatáskor kezdődik. Hogy képzeli bárki is, hogy rögtön a legeslegelején elgáncsoljon egy ilyen életre szóló kapcsolatot?

Az anya-gyerek kapcsolat egy életre szól. Lehet, hogy életre szóló ajándék, lehet, hogy kereszt, amit cipelni kell, de lehet, hogy egy véget nem érő hiányérzet. A legősibb kapcsolatunk, kötődésünk, aminek ajándéka, terhe, öröme, fájdalma, közelsége, távolsága, ridegsége vagy melegsége végigkíséri az egész életünket.

Éppen ezért mindenkinek, aki kismamákkal, kisbabákkal foglalkozik, a lehető legnagyobb tapintattal kellene fordulnia feléjük. Minden nő, aki belevág élete legnagyobb kalandjába, a lehető legtöbb támogatást érdemli. Érzelmileg, fizikailag, lelkileg és orvosilag. Valamint a lehető legnagyobb tapintatot.

Manapság már az orvostudomány fejlettsége miatt rengeteg átlagostól, vagy úgynevezett „normálistól” való eltérést ki tudnak mutatni. Aminek számtalan vitathatatlan előnye van. De a tudással és a fejlett technikával is meg kellene tanulni óvatosan bánni. A tudás hatalom. De ahogy semmilyen hatalommal, úgy ezzel sem szabadna vele visszaélni. Mert a tudás segítség lehet, és ilyen esetekben csakis erre szabadna használni. Segíteni a kismamát felkészíteni a helyzetére, a nehézségeire, de nem halálra rémiszteni. Tájékoztatni a lehetőségeiről, erősíteni, de nem kihúzni a talajt a lába alól.

A fejlett technikát, a szűrővizsgálatok egyre nagyobb alaposságát nem használhatjuk arra, hogy erőszakosan megfosszunk gyerekeket az élettől, anyákat a reménytől, kisbabákat attól, hogy a szüleik csodásnak lássák őket. Nem használhatjuk a tudás hatalmát arra, hogy istenként döntsünk élet-halál felett. Sem arra, hogy mi döntsük el, szerintünk ki méltó az életre.

Egy kisbaba rendellenessége, átlagtól való eltérése a szülők nehézsége, ami lehet akár kiváltság is. Aki segítséget, támogatást tud adni egy ilyen helyzetben, az rengeteget számít. De aki nem tud segíteni, az ne ártson.

Mindenféle másságtól retteg a társadalmunk. Könnyedén megállípítható egy szépséghiba, a kromoszóma-rendellenességek, mindenféle szindrómák. Könnyedén mondhatják az orvosok, hogy szakítsunk meg egy terhességet, mert bizonyos értékek eltérnek az átlagostól. De muszáj belegondolnunk ennek az iránynak a veszélyeire is.

Örökbefogadó pároknál látni egyre gyakrabban, hogy bár évek óta vágynak egy babára, sikertelenül, túl vannak több évnyi pokoljáráson, csalódáson, mégis, amikor az örökbefogadásig eljutnak, már nem „csak egy babát” akarnak. Papírokon töltik ki, hogy milyen legyen a gyerekük. Kék szemű, szőke hajú, csakis fehér bőrű, és minden tekintetben hibátlan. Belegondolunk időnként, hogy mennyire veszélyes irány ez? Hogy egy újszülöttel szemben ennyi elvárásunk van? Hogy egy újszülöttől sem tudjuk elfogadni a másságot? Hogy programszerűen, gépiesen akarjuk irányítani a terhességeket, a születéseket, a kisbabákat? Hogy teszteken töltjük ki, milyen gyereket akarunk, mint egy netes rendelésnél? Hogy apróbb értékbeli eltérések miatt döntünk élet-halál felett? Hogy semmilyen hibát, eltérést, másságot nem tűrünk, és nem tudunk tolerálni?

Hogy a szülői szeretetet határtalanságát ennyire be akarjuk szűkíteni? Ha a kisbaba nem olyan, mint amilyet „megrendeltünk”, elképzeltünk, akkor visszaküldjük, mint egy hibás terméket?

Egy baba fogantatásakor, születésekor egy élet kezdődik. Esély egy szép életre, egy anya-gyerek kapcsolatra. Annyiszor, annyi helyen, annyiféleképp csúszhat el egy élet. Ne nehezítsük meg mindjárt a kezdet kezdetén. A másságtól való félelmünk miatt ne fosszunk meg kisbabákat attól, hogy a szüleik csodásnak lássák őket! Ne az legyen a norma, amihez a kismamákat igazítjuk, hogy a nem hibátlan gyerekeiktől forduljanak el. Ne nézzük ki az óvodákban, iskolákban azokat, akik az átlagtól bármilyen szempontból eltérő gyerekük mellett teljes mellszélességgel kiállnak.

Akármilyen fejlett az orvostudomány és a szűrővizsgálatok, maradjunk óvatosak. Ne fosszuk meg a világot olyan csodás és zseniális gyerekektől, akik orvosi értékeikben eltérnek a normától. Belegondolni is borzongató, milyen színtelen és üres lenne a világ nélkülük. Én személy szerint utálnék egy olyan világban élni.

Sebestyén Eszter

Képünk illusztráció