A házasságom hivatalosan épp tíz hónapja ért véget. Vagy legalábbis ez volt az a pont, amikor az – akkor még – én férjem kisétált az ajtón, maga után húzva a bőröndjét úgy, hogy vissza sem nézett. Búcsúzóul még annyit odavetett azért zavart ábrázattal: „Annyira abszurd ez a helyzet...” Hát, igen, tényleg az. Főleg, mert az volt az indok a részéről, hogy kialudt a tűz, amit – saját bevallása szerint – nem is nagyon igyekezett életben tartani. Mindegy is. Kívánom, hogy lángoljon az új kapcsolata bozóttűzként, vagy ahogy szeretné.

Tíz hónapja azonban véget ért egy hosszú agónia, aminek során szemellenzősen igyekeztem egy kézzel tapsolni, egy emberként pörgetni kettőnk viszonyát, miközben szépen lassan egyre több dolgot engedtem szélnek. Egyre csak szaporodtak az élmények és érzések, amiket én már soha, de soha nem fogok átélni. Bizony... elég keserves lemondás ez negyvenévesen.

Vajon ha rá szeretném tenni az ujjamat kettőnk idősíkjának arra a pontjára, ahol elkezdődött a vég, melyik napot válasszam?

Azt a sok-sok évvel ezelőttit, amikor este egy szerelmes filmet néztem gombóccal a torkomban, miközben nem mertem levegőt venni, nehogy azt nehéz légzéssel kifújva felszakadjon belőlem valami – régóta a láp mélyére nyomott gondolat? Átforrósodott szemgolyókkal, kipirult arccal bámultam, ahogy a főhős szabadjára engedi a vágyait, és izzó szenvedéllyel maga alá teperi a szerelmét. És egyre csak azt éreztem, hogy nekem ilyen már soha többé nem lesz. Nem fog engem már senki a falnak dönteni, nem fog így belecsókolni a nyakamba a kutya sem. És közben összeszorult a szívem. És egy jó darabig nem néztem romantikus filmeket. Minek...

Vagy talán az az este lesz az a pont – jóval később –, amikor egy másik filmet nézve óvatlanul azt láttam, hogy egy férfi szenvedélyesen megcsókol egy nőt? Talán még az eső is hullott hozzá, végigcsorgott az arcukon. Mint nekem a könnyek, befelé, hogy a mellettem hortyogó férjem még véletlenül se lássa: az érzelmeknek mekkora felhőszakadását indította el ez az egy darab csók. Amiről éreztem, hogy nekem ilyen már soha többé nem lesz. Nem fog engem senki szerelemmel megcsókolni, két keze közé fogva az arcomat. Sem esőben, sem napsütésben, sem hófúvásban, sem szélviharban. Ha minden jól megy, azért karácsonykor, meg az évfordulónkon kaphatok egy futólag odakent puszit az ajkaimra. De másra hiába is vágynék.

Vagy arra az estére kellene az ujjaimat finoman ráhelyezni, amikor már belefásulva abba a szürke, langyos masszába, ami a mindennapjaimat jelentette, egykedvűen hevertem a tévé előtt? A képernyőn pedig ismét megjelent egy férfi, aki mélyen a nője szemébe nézett, és csak annyit mondott: „szeretlek”. Én pedig nem tudtam, mi fáj jobban, a vallomás, vagy az a forró szemkontaktus. Mert addigra már mást sem láttam abból a férfiból, aki annak idején a csillagokat is lehozta, vagy legalábbis leígérte nekem az égről, mint a számítógépébe merülő homlokát, vagy a segge kivillanó vájatát, ahogy nekem hátat fordítva a telefonját nyomogatta.

Az volt az a pont, amikor kezdtem megsejteni, hogy ennek nem lesz így jó vége. Hogy talán nem kellene megvárnom azt a fázist, amikor már attól is könny szökik a szemembe, hogy egy béna sorozatban a főszereplő a vacsoraasztal felett megkérdezi a feleségét, hogy „Hogy vagy, drágám, milyen napod volt az irodában?”

Azon a napon vettem le az ujjamról a jegygyűrűmet. Úgy éreztem, már nem akarom hordani. Mert szorított a zsigerig ható fájdalom, az örökre elvesztett illúziók, a beteljesítetlen ígéretek egyre flottabb abortusza... és a szívemet körbeölelő jégpáncél.

A gyűrű hófehér csíkja lassan eltűnt, és már én sem nyúltam a helyére oda reflexszerűen, ahogy korábban megbillentettem beszélgetés közben.

Vagy talán az utána sorjázó szomorú hónapokra kellene mégiscsak az ujjamat tenni, amikor a férfi, aki felhúzta rám azt a gyűrűt, megfogta az arcom, a szemembe nézett és megcsókolt... az a férfi észre sem vette, hogy már rég nem vagyok a felesége. És a gyűrűjét sem hordom. 

Fiala Borcsa

Képek: ITT, ITT, ITT