Bendl Vera: Ez nem női mell, ez egy szatyor

Gertrúd hatvanévesen döntött úgy, hogy megmutatja a mellét. Mindenkinek. Kortól függetlenül. Végül persze tett némi engedményt, hiszen ismerte az illendőség szabályait és még azt is, ami az illendőségen túl van: az elvártat, így úgy határozott, hogy a mellbimbóját nem teszi ki. Nem mintha ne lett volna egy kicsit kedve hozzá (megérdemelnek ők is egy kis napfényt, nem?), de tudta, hogy már így is félre fogják érteni, minek ide még egy botrány is. Arany-zöld kivágott ruhát vett fel akkora dekoltázzsal, amelyben minden, de minden látszott, épp csak a sötét színű bimbócskák nem: a ruha felfedte Gertrúd melleinek esését, a dekoltázs ráncos fodrozódását határozott mozdulatoknál, a mellkason a kissé megereszkedett bőrt, és világosan mutatta, ahogy a mellek formásan, de puhán a bordákra simulnak. A műselyem alatt felsejlett Gertrúd vékony, nőies alakja, a csípője vonala, apró hasa, a combjainak íve. 

A születésnapja volt, megtehette, ennyit el is ismertek neki, de persze minden a várható módon alakult egy ideig.

Arról beszéltek, hogy jó-jó, hogy ez az ő partija, és jó-jó, hogy azt csinál, amit akar, elvileg meztelenül is táncolhatna az asztalon, hahaha, azért arra már tényleg nem vagyunk kíváncsiak, de mégiscsak szánalmas, hogy végső soron egy öregasszony most kiteszi a cuccot.

Mit akarhat? Na, vajon mit? Elhinni, hogy még jó nő? Hogy még pasizhat? Hogy van még egy-két dobása? Talán van, ha úgy vesszük, esetleg, nincs rossz karban a korához képest – de nem így! Ez mi? Gyerekek, legyünk már őszinték: ez már nem mell, hanem szatyor. A fiatal szakértők persze megbámulták és megjegyezték magukban, hogy ja. Jó kis kannák lehettek azért ezek valamikor. Az idősebbek, mondjuk, Gertrúd kortársai és barátai, akik régről ismerték, joviálisan megerősítették a feltételezést. „Kemény dudák voltak, öregem. Tudnék mesélni róluk”, ilyeneket mondtak sajnálkozva és lenézően, pedig nem tudtak volna mesélni róluk, legfeljebb azt, hogyan ábrándoztak Gertrúdról, és mit csináltak ábrándozás közben. Nagy történet. Meg furcsa is, hogy azzal az ábrándozós keménységgel mi lesz, azt ki kritizálja? Mindegy is. Gertrúd, mondjuk, tudna mesélni ilyen titkokról – másokéról –, de nem azért rendezett partit, hogy megtegye. Jobban foglalkoztatta a miniszendvics íze, a bor gyöngyözése, a nyári nap utolsó sugarai az üvegpoharakon meg a lampionok színe. 

Sokat segített, hogy előző délután kipukkant a sejtjeiből a szabadság. Pikk-pikk-pikk, érezte egyenként, hogy felszabadul.

Nem lehetett tudni az okát, ezt sosem lehet. Persze, Medve, a labrador, boldogan szaladt vissza hozzá a parkban, és amikor a kezét nyalogatta, mintha belül összemosódott volna az állattal és azzal a hűséges, indokolatlan, zsemleszínű szeretettel. Persze, reggel Medvével betért egy croissant-ra a közeli kávézóba, és a pultos nő (41?) úgy nézett rá, hogy megindult Gertrúd hasában valami zsezsgés. Persze, Andor, a volt élettársa már öt hónapja nem írt, nem jelentkezett, sőt, állítólag be is csajozott, ami a legjobbakat ígérte: azt, hogy talán már nem is fog jelentkezni. Három év terápia, a legutóbbi etap. Nyolc év jóga. Két P3-as citológia, majd isteni megmenekülés. Egy pajzsmirigyműtét. Ilyenek. Most így csípőből, ami mégis eszébe jut. Ez talán nem semmi, ez talán sok, de nem indok és nem elég. 

A nagy pukkanásban félmeztelenül belenézett a tükörbe is, és arra jutott, hogy igazság szerint bírja a testét. A mellét is. És tetszik neki. Mindkettő. Az is, amelyiknél kicsit kifelé néz a mellbimbója, meg az, amelyik szabályosabb képet mutat, csak hogy látsszon az aszimmetria a másikhoz képest.

Nyilvánvalóan egyik sem akarja, hogy berakják egy melltartóba, meg eltakarják meg besuvasszák egy helyre, hogy másképp nézzen ki, ha egyszer önmagában is éppen megfelelő.

Gertrúd a tükör előtt sóhajtott, és úgy érezte, itt a vége. Itt a vége teljesen és véglegesen: ő mindenkit őszintén szeret, minden barátját és rokonát, aki másnap majd megjelenik, szívből, igazán, de ugyanakkor mégis mindenki véleményét őszintén leszarja. Ezek a mellek látszani fognak. Óvatosan a kezébe fogta őket, puhák, kedvesek, jaj de jó. Simultak, lüktettek, mint a kegyelem. 

Másnap aztán meglett a ruha, és ő úgy szökkent föl a csengő hangjára, mint egy kamaszlány.  

A vendégek sorjáztak, és egy-másfél óra alatt túljutottak Gertrúd megjelenésén és dekoltázsán. „Mindig volt benne ez az extremitás, lehet, hogy magamutogatásnak is mondhatjuk?… hát persze, kedvesem, de most ne szólalj meg, itt jön… Gertrúd, drágám, fantasztikus ez a ruha!”, „az ő korában, és ez a lebernyeg, szánalmasnak mondanám így magunk között…” satöbbi, satöbbi. Az unokahúgai tekintete nem akart változni, alig tudták megemberelni magukat, és másfele nézni, és ez Gertrúdot jobban zavarta és mulattatta is, mint a megjegyzések, mert nemcsak a lesajnálást látta a huszonnyolc éves szemekben, hanem a sikító rémületet is, azt, hogy ez lesz? úristen, ez lesz velem is? édes istenem, add, hogy elkerüljem!, minden, csak ne ez a nevetséges öregedés! Gertrúd kibírta, hogy ne tegye rá a kezét a karjukra, és ne mondja meg nekik szelíden, hogy „ez. ez lesz!”. Inkább Medvével a nyomában járkált a két hosszú asztal között a kerti lampionok alatt, és hordta az ételt, kínálta a bort, ült le tíz–tizenöt percekre beszélgetni, a lágy műselyem simogatta a bőrét, titokban kereste az e-betűs szavakat a beszélgetésekben, amelyek arra rímelnek, „kegyelem”, néha meg eszébe jutott az apja, aki öt éve halt meg, és még mindig beszélt hozzá álmában. Szép, dörmögős hangja volt.

Andor fél tízkor hívta, éppen nála volt a telefon, nézte a villogását. A férfi biztosan fel akarta köszönteni, valahonnan eszébe jutott a nap. Amint abbamaradt a hívás, Gertrúd letiltotta a számot. Ledobta a készüléket az asztalra, és odaszólt Bencének, az unokaöccsének a poharát nyújtva, hogy „Bencuskám, egy kis pezsgőt töltsél már nekem, kérlek szépen”.

Bencus, amikor meglátta Gertrúdot aznap délután, érkezéskor, azt a befejezetlen megjegyzést tette, hogy „Gerti néni, azt a kurva…”, és senki nem firtatta, mit értett alatta.

Most teli pohárral meg Gertrúd valamelyik barátjának fiával tért vissza. Endre, vagy mi. Ők is ittak, és lelkesen mesélni kezdték az életüket. Gertrúd felállt, komoly erőfeszítéssel végighallgatta Endre elbeszélését – miről is? Az új munkahelyéről, ahol a robotika, a menedzsment és az innovatív technikák valahogy összefüggenek, és mindez meglehetős jelentőséggel bír; közben koccintottak Gertrúd egészségére is, és Endre (Gertrúd becslése szerint 31, ezt megerősíti, hogy az unokahúgai is gyakran fordultak a férfihoz ártatlan kérdésekkel) azt találta mondani, hogy „Gertrúd, maga a legvonzóbb hatvanéves nő, akit ismerek, komolyan mondom… szóval…”, és erre Gertrúd egyszerre akarta Endrét homlokon puszilni ezért a cukiságért és mindenki előtt megpofozni, de mivel a puszi talán megalázó, a pofon meg kissé túl erotikus lett volna, inkább megsimította a karját, hogy ezt igazán nem várta, „nem szükséges… Endre”, és arra hivatkozva, hogy a gyümölcssaláta sosem fogy el, ha nem hozza ki az asztalra, inkább otthagyta a fiúkat. Arra gondolt, hogy ez a korai harminc, ez egy olyan idegesítő korosztály. Az ember sosem tudja, hogy beszélgessen vagy legózzon velük, és állandóan tettetni kell, hogy komolyan veszi őket.  

Vica maradt pakolni, amikor már mindenki elment, hajnali kettőkor. Hordták be az edényeket, Vica mosta a borospoharakat, de azért főleg beszélt, fel-felszakadó sírásrohamokban elmesélte, hogy elhagyja a férjét. Gertrúd zavarba jött. Ezekre sosem tudott mit mondani. Talán annyit, „rendben”. Vica hosszan zokogott a mosogató előtt. „Neked olyan jó”, hüppögte, „Gertrúd, te olyan erős vagy. Neked nem hiányzik Andor, nem hiányzik egy férfi, te mindent megoldasz, te… te nem olyan vagy, mint én… én annyira félek”. Gertrúd Vica vállára tette a kezét, úgy csinált mindent, ahogy illik, még sajnálta is, pedig azt sem tudta, Vica miért éppen most akar válni, miért nem húsz éve, bár ez is olyan rejtély, mint a sejtek pukkanása egy váratlan délután. Mégis elszomorodott. Elfogta az egyedüllét a nagy pakolásban, annyira, hogy Medvét is beengedte a konyhába.

Miért lenne ő erős? Ezek az idióták! Csak azért, mert nem hal bele minden csapásba, azt hiszik, hogy átmegy rajta az összes, mint egy időjárási front, és kész.

Háromig hallgatta Vicát, aztán hívott neki egy taxit. 

Kiült a teraszra, lehajtotta a ruhája pántját, a mellbimbói megkeményedtek a nyári szélben. Medve a lábához feküdt, és Gertrúd reménykedett, hogy sírni fog. Nem sikerült. Megivott egy pohár bort a várakozásban, és arra gondolt, hogy talán máskor. Mindent úgysem lehet egyszerre. Kibújt a ruhából, bugyiban besétált a szobába, magára húzta a takarót. Nem tudta, hogy tart-e még a puha kegyelem, most már nem érezte. Talán ennyi volt, születésnapi ajándék. „A legszebb hatvanéves”, hát, ez állati vicces. Álmában látta a piros Zsigulit, amelyikkel az apja lángosozni vitte őket a testvérével olyan régen, hogy még fürdőruhafelsőt sem kellett vennie. Könnyezve ébredt, hát ezt is megkapta. Igazán csak kérni kellett. Köszi. 

Valamit érzett, ami macskajajhoz hasonlított. A fürdőbe botorkált, hallotta, hogy Medve már szűköl. A vállát mosta a fürdőszivaccsal, a haját beletartotta a vízsugárba, és amikor törölközött, úgy döntött, hogy ő ma nem csinál reggelit, az hétszentség. Elmennek croissant-ozni Medvével. Ez legalább felfrissíti, és újra megnézi a pultosnőt. Szeretné kideríteni, hogy így a hatvanegyedikben hogyan is állunk a zsezsgéssel végtére is. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61

Bendl Vera