Hogy mikor vesztettem el? 

Kilencévesen

Kié ez a test? Én csak egy kislány vagyok, minden vágyam, hogy megkapjam kazettán a Pocahontas zenéjét és hogy balerina legyek. Reggelente a szívószálas nyuszis kanalammal eszem a csokigolyós gabonapelyhet, és mint minden kistesó, én is folyton a bátyám szobájában ólálkodom. Szemétség, hogy bezárkóznak a barátnőjével és nem engednek be. De most nem is akarok bemenni. Igaziból nem szeretnék beszélgetni senkivel. Össze vagyok zavarodva. Cicim van? Tényleg?! De hát a legjobb barátnőmnek sincs, nekem miért?!

Ki sem bírom mondani, hogy mell. Az a felnőtteknek van. De a cici szótól is kiráz a hideg. Eddig minden jó volt… szerettem magam, sőt, el sem tudtam képzelni eddig, hogy ez lehet másképpen. 

Tízévesen

Utálok suliba járni. Mindegy, mit veszek fel, mind tudják, mi van alatta. Jön megint Lőrinc, Tomi meg a többiek, szerintük vicces, hogy lefognak és fogdosnak, markolásznak, nyúlkálnak. A lányok szerint csak sajnáltatom magam, és igaziból élvezem. A folyosón megjelent mögöttem Tomi, már húzta volna hátra a kezemet, én megfordultam és lekevertem neki egyet. Kiröhögött, próbált lefogni, dulakodni kezdtünk, nekicsapódtam a szekrénynek. Monoklim lett. Minek verekedtem, kérdezte az osztályfőnök(nő…). Egy másik nap nem tudtam kiszabadítani a két kezem, így leköptem Csabit, aki meg akarta fogni a… cic…im. Egyre nehezebben mondom ki ezt a szót, már gondolni is rossz rá. Kati néni beírt az ellenőrzőmbe, hogy „lányhoz nem illően viselkedtem, köpködni csúnya dolog”. 

Tizenegy évesen

Esküvőn vagyunk. A bátyám egy ismerőse is odajött, felkért táncolni. Egy felnőtt, ráadásul helyes fiú, de menő! Táncoltunk. Szorosan fogott, a nyakamba szagolt, bűzlött az alkoholtól, simogatta a vállam, a karom. Aztán a ci… Szóval megsimogatta. Véget ért a dal, remegve leültem, kérdezték, mi a baj, elmondtam, mi történt. A tesóm nem is tudom, hogy mit csinált a sráccal, talán megverte, talán leordította, de azt tudom, hogy elviharzott. 

Tizenkét évesen

Nem megyek többet balettra. Megmondták a Balettintézetben úgyis, hogy ilyen testtel eszembe se jusson, hogy balerina legyek. Esélyem sincs. Nem bírom tovább, az órákon mindig beszólnak, hogy kilóg a cicifix (a melltartó szót se mondanám ki a világért sem), gyűlölöm látni a tükörben, ahogy ugrál az a két izé rajtam. Nem tartozom a balerinák közé. Mostantól csak otthon balettozom. 

(…)

Ideje visszakapni, amit elvesztettem!

Huszonhat évesen

Elteltek évek. Hosszú, öngyűlölettel és szégyennel terhelt évek. Hordoztam őket magamban, a legsúlyosabb traumákat szépen elrejtve, bedobozolva, lezárva, kulcsot eldobva. Megszületett a kisfiam, először hozzák, hogy megszoptassam.

Most a csecsemős nővérek fogdosnak, csak teljesen másért. Nyomkodják, vizslatják, „hát ez a mellbimbó is problémás, ezzel nem lesz könnyű szoptatni”, mondják. Mintha új infó lenne nekem, hogy csak a baj van vele… ugyan, én ezt már rég tudom jól.

A ciciből mell lett, és most már elkerülhetetlen, hogy kimondjam. És nemcsak kimondani kell, de megfogni, masszírozni, kenegetni, fejni, mindenféle bizarr tárgyat erőltetnek rám, fejőpumpát, bimbóvédőt.

Még élénken dolgozik bennem a szülés okozta sokk, tombolnak a hormonok, persze tejem nincs. Napokig semmi, a kolosztrum erejéről senki nem mond semmit, egyik reggel a csecsemős nővér a lefejt előtejet fogta, és a szemem láttára a lefolyóba öntötte, mondván, hogy ez úgyis kevés, nem adják az osztályon oda a kisfiamnak, mert „a fél fogára sem elég”. Akkor még nem tudtam, hogy micsoda gyalázat volt, amit az a nővér csinált.

Két hónappal később, a depresszióm kellős közepén eljött a pont, hogy nem bírtam éjjel fölkelni tápszert kutyulni, pláne fejni. A férjem megfogta a síró babát és berakta közénk az ágyba, félkómásan szoptatni kezdtem az esélytelenek nyugalmával. Reggel konkrétan nem értettem, mi történt. Egyrészt aludtunk éjjel, másrészt szokatlan hangokat hallottam. Sose hallottam még ehhez hasonlót. A babám kortyolt. Miközben én szoptattam őt. A mellem feszült, bizsergett, és éreztem, hogy jön a tej.

Életemben először nem undorodtam a saját mellem látványától. Melegség járt át. Hát, valahol ezen a ponton kezdtem megérkezni a testembe, még ha csak turistaként is. 

Közel három évig szoptattam a kisfiam. A mellem értelmet nyert, azóta a bizonyos reggel óta nem gyűlöltem többé. Nem szerettem meg, de hálás voltam neki. 

„Ihi”

Az elválasztást megsirattam. Pontosan emlékszem, hogyan beszéltük meg a kisfiammal, hogy búcsúzunk az ihitől, mert ő így hívta. Nem is tudta, mit jelentett nekem, hogy talált neki egy különleges nevet, amit csak mi ismertünk. Infantilisnak tűnhet, hogy még mindig problémám volt a cici vagy mell szóval, de számomra hatalmas dolog volt, hogy lett egy saját szavunk rá.

Szóval nem sokkal a harmadik szülinapja előtt nem ihizett többé. 

Bő egy évvel később terhes lettem a lányommal. Vele megélhettem, amit a fiammal nem, hogy azonnal a mellemre tették, amint megszületett. Ő aztán tényleg az első pillanattól csak az én anyatejemet kapta. Minden reggel, amikor megláttam, megint mekkorát nőtt, elöntött valami melegség. Megéltem, milyen az, ha a babám az anyatejemmel cseperedik napról napra. Sőt, nem csak ő, két másik babának is fejtem tejet egy darabig. A beteges viszolygástól eljutottam a háláig, a hálától a büszkeségig. Az ihi komfortot, melegséget, biztonságot nyújtott a gyerekeimnek, amikor fájt valamijük vagy ha féltek. Csillapította az éhségüket, a szomjúságukat, csupa jóval táplálta őket.

De ne gondolja senki, hogy ez végig katartikus volt, és távolról sem szoptattam mindig hálás mosollyal az arcomon, sőt!

Könnyen eljutottam odáig, hogy a túl sok érintéstől pánikba estem, főleg, amikor a kicsi megszületett, és folyamatosan szoptattam, a nagyobb pedig a másik oldalról bújt.

Egyfelől csodálatos volt, másfelől viszont rosszabb napokon rendesen levegőért kapkodtam és izzadni kezdtem, mert „túl-érintettek”, úgy éreztem, megint elvesztettem a kontrollt a testem felett. Jöttek az emlékbetörések, mondatfoszlányok, szagok, hangok, érzések, érintések, amik a bőröm alá égtek. 

Az, hogy a pillanatnyi igényeim és akaratom ellenére a testemhez bújtak, csúnyán mondva: használtak, sajnos olykor felidézett régi érzeteket. De mindezt javarészt sikerült leküzdenem, és megtaláltam ezekben az összeolvadásokban a végtelen szeretetet, bizalmat, hitet, összetartozást, nemcsak a gyerekeimmel, hanem önmagammal is.

Harmincnégy évesen

A lányom jövő hónapban lesz négyéves. Másfél éves korában választottam el éjszakára, egy évvel később pedig már nappal sem szoptattam, csak az esti altatásnál egy kicsit, és ez meg is maradt egészen egy héttel ezelőttig.

Motoszkált már bennem egy ideje, hogy nekem kell megtennem a nagy lépést, mert úgy festett, hogy a lányomra aztán hiába várok. Az őszi szünetet a szüleimmel töltötték, és amikor visszajöttek, az esti altatásnál minden előzetes gondolkodás, mérlegelés nélkül azt mondtam neki, hogy inkább bújjon hozzám és próbáljon meg ihi (igen, ő is így hívta) nélkül elaludni. Nem örült, méltatlankodott pár percig, de aztán elaludt. Másnap ugyanez. Harmadnap már nem volt semmi ellenkezés. 

És ekkor esett le, hogy vége. Ennyi volt. Nem szoptatok többé. Az életemnek ez a szakasza lezárult.

Ekkor beindult bennem egy kis ellenkezés: jaj, lehet, hogy elsiettem, nem ilyen hirtelen kellett volna. Aztán ráébredtem, hogy ha egyszer a lányom nem csinál ebből ügyet, akkor nekem sem szabad. El kell engednem. És nincs mese, el kell kezdenem újra ismerkedni a testemmel, a mellemmel. A „nőséggel”. Azzal, hogy a testem ellátta anyai funkcióit. 

Szinte könnyű volt megbarátkozni a mellemmel így, amíg szoptattam. Mindegy volt, mekkorák, milyen a formájuk, van-e rajtuk stria, vagy sem. Pedig a kezdetektől fogva így kellett volna éreznek: mindegy. 

Hiszen nem a mellem keserítette meg az életemet kislány koromban, hanem azok, akik bántottak.

Nem a mellem tehetett arról, hogy abba kellett hagynom a balettot, hanem azok, akik nem támogattak. És nem, nem a mellem a hibás azért, hogy életem nagy részében szégyelltem magam. 

Anyaságom nyolc éve alatt megtanultam türelmet és kegyelmet gyakorolni a testemmel. Már nem vagyok kislány és nincs szégyellnivalóm. Ezt már profin tudom mantrázni, de az még eltart egy ideig, mire ezt tényleg el is hiszem.  

 

Új fejezet?

Ma úgy látom, minden egyes apró momentumnak helye és oka van a történetben. Ha nem történnek velem azok a dolgok gyerekkoromban, akkor nem azt tanulom meg egy életre, hogy a testem a külvilágé, tőlem független. Lehet, hogy belerúgtam volna abba az orvosba, aki belém döfte az amnioszkópiás tölcsért, ha addigra nem lett volna számomra természetes, hogy olykor emberek olyat csinálnak a testemmel, amit én nem akarok. De a szülés és a trauma hatására össze kellett szednem magam.

Nem saját magamért könnyebb volt megtenni, és még így sem volt könnyű. 

Ha őszintén belegondolok, észrevétlenül mégiscsak saját magamért is megküzdöttem. Megtapasztaltam, hogy van bennem erő, ki tudok állni azért, ami számomra fontos. Azóta pedig megtanultam nemet mondani (nem csak a gyerekeknek), már nem fáj, ki mit mond. Miről beszélünk, hát én bizony, ha úgy hozta a helyzet, a tömött metrón is szoptattam, kiállításon, étteremben, bárhol, bármikor. Sosem látványosan, mert ahhoz persze túlságosan gátlásos vagyok, de sosem bujkáltam. Olyan gátakat rombolt le bennem a szoptatás, amikről álmodni se mertem volna annak idején… kilencévesen. 

Mostanra már eltelnek úgy napok, hogy nem szégyenkezem, ha levetkőzöm a tükör előtt. Pedig néhány éve még akkor is összefontam a kezem a mellkasom előtt, ha egyedül öltözködtem itthon – ha volt előttem tükör, ha nem.

A kérdés, hogy mindezt a sok tapasztalást, erőt, amit összeszedtem, meg tudom-e őrizni, képes leszek-e gyarapítani most, hogy visszakaptam a testem. Kilencéves korom óta szinte csak mások viszonylatában léteztem, és újra kell ismerkednem magammal. Harmincnégy évesen. 

Íme, a testem, nem növekszik benne senki, nem táplál senkit. Itt fáj, ott fáj, tökéletlenebb, mint valaha, mégis, most állok legközelebb ahhoz, hogy szeressem. Önmagáért.

Nemcsak a gyerekeim miatt, hanem mert annak ellenére is cipel és megtart engem egészségben, hogy mennyi mérgező és pusztító gondolattal terheltem évtizedeken át. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

A szoptatás, az ihi egy mankó volt összesen majdnem hét éven át, kapaszkodó az érzéshez, hogy hasznom van, szükség van rám. De most, hogy mindkét gyerek hozzám bújva alszik el, tudom, ez mit sem változott. Nem veszítettem el semmit, csak új fejezetet nyitottunk. 

Ezt a fejezetet szeretném megtölteni rengeteg szeretettel, erővel, magabiztossággal, békével, bizalommal és önbizalommal. Mindezt úgysem csak az anyatejjel lehet magunkba szívni. 

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak