–

A ház, amelyben az apja élt – hogyisne emlékezne évek múlva is rá, pedig csak egynéhány alkalommal – talán tíznél kevesebbszer fordult meg benne – ódon volt, alacsony, zöld gerendázatú mennyezettel, járástól kikopott padlóval, ámde világos, tágas, nem túl tiszta szobákkal.

A szobák bejárata a ház hátsó részében volt, külön a konyhától, s mindenhová a tornácon át lehetett bemenni. A szobákat és a konyhát egy kemencés helyiség választotta el. Nagy, fehérre meszelt kemence, még tisztán emlékszik, amint kerek, kovászos kenyerek tűntek el benne, kórókkal fűtött a nagyanyja rá, és szép barna cipók kerültek elő. Itt volt egy mozsár is, darálógép, mellette pince, és a padlásfeljáró nagy, meleg, poros padlással. Lépcső mögött szerszámok és száraz kukoricakórók, bádogtálak, fateknő. Az egyik szoba ablaka a kertre, míg a másik az utcasorra nyílott. Régi, faragott fakeretű ágyak voltak benne, nagy díványok, középen hatszemélyes, hosszú asztallal, székekkel. A kertre néző szobának falai képpel díszítettek.

Az egyik képen a nagyapja öltönyben, nyakkendővel, és naptól hunyorogva mosolygott, haja oldalt fésült, arca ráncos, derűs. A másik képen fiatalkori nagyanyja csipkés ingben, haja kontyba fogva, ívelt szemöldökű, rózsás arcú. Aztán egy csoportkép, középen az anyja és az apja.

Állnak esküvői öltözetben, körülöttük az apja bátyja, öccse, nővére, az örömszülők, s más rokonok, néhány közeli barát.

Az apja szép szál ember volt. Fekete hajú, fekete szemű, bajszos, nyurga alak. Az anyja gyönyörű, göndörített, dús hajjal, mosolygósan, hosszú, loknis ruhában.

A másik szoba, ami az utcasorra nézett nagy ablakaival, könyvtárszoba volt, benne régi írógép, bélyeggyűjtemények, tükrös asztal.

Hajdanában nagy család élt itt. A nagyapa, tisztes tanító volt. Felesége könyvelőnő, nem sokat törődött a háztartással. A férfi látta el a házimunkát, míg élt, ő mosott, dagasztotta a kenyeret, ellátta az állatokat, és a négy gyereket, akik szabadidejükben zoknikat stoppoltak. Vallásos emberek voltak, a férfi kivételével minden vasárnap ott voltak a templomban. Egy szerencsétlenség folytán a középső fiú – aki a leány édesapja –  egy alkalommal a szemétdombon kotorászott, egy doboz erős, lejárt idejű idegnyugtatót lelt, s mind bevette. A nővére látta ugyan, de nem szólt, s már késő volt, mire a szülők feleszméltek. Azonnal vitték a doktorokhoz, akik mondták: menthetetlen mindenféle sürgősségi ellátás ellenére. Ám csodával határos módon másnap a fiú magához tért...

Máskülönben igen okos volt, de befelé forduló, mélázó tekintetű, erősen ironikus természettel, szarkasztikus humorral a szája szélén, fittyet hányt a világra, és elvetett magától minden emberalkotta szabályt. Folyton kinevette, és általában lenézte az embereket, de főként a nőket. Mindig Platónról és Rousseau-ról beszélt. Értette a számtant, a fizikát, a filozófiát. Mérnök lett belőle. Egyetemi évei alatt ismerkedett meg a leány anyjával, – ahogy később mesélte az anyja – a cimboráival fogadott rá.

A kiszemeltje anyját elbűvölte a vőlegényjelölt, virágot vitt, tán értett az udvarláshoz is kicsit. A leánykérés kissé különös volt: mindenféle előzetes beszélgetés nélkül egy családi ebéd alatt jelentette be szándékát a leány szüleinek. Ezt követően össze is házasodtak. A nő ekkor a huszonharmadik évét töltötte be. Rövidesen gyermek is fogant, csak úgy, ahogy a leánykérés, a férfi akaratából, az a kislány, aki most eljött az apjához, vakációra.

A házasság öt évig tartott, s ebből igen kevés időt töltött férjként. Mert túl szabad ember volt, nem bírta a karikagyűrűt, és mindenféle felelősséget lerázott magáról – ilyen nyargaló léleknek nem való a kötöttség.

Egy kis ideig dolgozott csak, majd mindenféle ügyekkel töltötte az idejét: általában, hirtelen ötlettől vagy álomtól vezérelve zarándokolt keresztül kasul az országban, amerre éppen a lába vitte. Mindig különcségeken törte a fejét.

Első fizetéséből radírgumikat vett, mert szerinte nem volt elég radírgumi a házban, bár lehet, hogy ezt éppen viccnek szánta, vagy csak a határokat feszegette. Elég különös humora volt. Egy másik pillanatban, az egyetemi évek utolsójában, a cél előtt úgy döntött: ő nem fog államvizsgázni, mert – az ugyancsak értelmiségi, és ugyanazon szakmával bíró felesége – a diplomája miatt ment hozzá. Ezt követően hazament a szüleihez, s a bölcs apja egy pofonnal térítette magához.

Munkája ennek ellenére később nem tartott sokáig, járnivalója sokkal fontosabbnak bizonyult a rendes, munkás életnél.

Amikor viselős volt a felesége, még az ország alsó részében, egy bányavárosban dolgoztak mindketten. Mikor közeledett a szülés ideje, úgy döntöttek, jó helyen szülessen a gyermek, otthoni környezetben, a nő szüleinél. A nő tehát, mikor szólította az idő, felutazott a szüleihez, s úgy volt, férje is csatlakozik hozzá később, mikor világra jön az utód. Üzentek is érte többször, de három hónapig se híre, se hamva nem volt. Már azt hitték, eltűnt, odaveszett valahol, meghalt… mígnem egy napon megjelent, s egy vállrándítással el is intézte a dolgot.

ecdGyermekkorából igen kevés és halovány emlékképe van róla. Amint fekszik az ágyon félkönyékre támaszkodva, egész nap könyvet olvas, és minden érintést hárítón tol el magától. A kislány pedig minden férfiban apát látott, őt kereste folyton az utcán elhaladó nyurga alakokban. Hosszabbacska távolléte után sakktáblát hoz ajándékba, mikor hároméves, és megorrol rá, mert „buta ez a gyerek, nem tud sakkozni”. Van még egy: mikor az anyjával veszekszik az előszobában, hangosabb szócsatában néz fel rájuk tétován, ahogy közöttük ácsorog, s ahogy dulakodnak, milyen nagynak, félelmetesnek és erősnek tűnik a földről ez az ember... Az anyja sír, magára zárja a fürdőszoba ajtaját, és ő ott marad egyedül az előszobában. Aztán semmi. Időnként feltűnt a szolgálati lakásban, ahol éltek, de jobbára távol volt, s hogy hol, azt csak a Jóisten tudja. Jött-ment. Egyszer elvitte a rádiót, a szőnyegeket, néhány bútordarabot. Távollétében az anyjával boldogabban éldegéltek. Sok szép délutánt töltöttek együtt, kettesben, ahogy sétálnak a Bagolyvár felé tejért, kannát lóbálva, csetlik-botlik a macskaköves úton, keze az anyja kezében. Esti mesék, állatkás sötétítő az ablakon, az anyja az ágya szélénél ül egy széken, s hogy mit is mesél, már nem emlékszik, de a hangja lágy, meleg, duruzsoló, jó rá elaludni. És fekszenek ketten, az anyjával a nagyágyon, vagy ülnek a konyhában esténként, mikor áramszünet van, és gyertyát gyújtanak, a szomszédasszony is lejön, beszélgetnek erről-arról az asztalnál, nyurgák az árnyak, hajladoznak a plafonon, odakint éjsötét, száll a cigaretta füstje, gyertyafényben kontúrok, két nőé, egymással szemben ülve. Más nincs… és nem is fontos.

Évekkel később tűnt csak fel ismét. Már másik városban éltek, kezdtek új, szebb életet. A nevelőapja szelíd, jóravaló, önzetlen, barátságos ember. Apusnak szólította kezdettől fogva, ő pedig a sajátjaként szerette a leányt, s nem is érezte soha, hogy ez másként lenne, még akkor sem, mikor pár évre rá kishúga született.

Néha, csak úgy váratlanul, innen-onnan előkerült az apja is. Hol jól öltözötten, ápoltan, hol rongyos-elgyötörten.

– Nagy útról jöttem – magyarázta ilyenkor sejtelmesen.

Előfordult, hogy mezítláb is, őszi, hideg időben. Ilyenkor megszánták, cipőt és ruhát adtak rá, úgy eresztették tovább a dolgára.

– Gyere velem, megmásszuk együtt a Himaláját! – szólt egy alkalommal a nevelőapjához.

A nevelőapja elmosolyodott.

– Várj még néhány hetet – intette le csöndesen – beszedem még ezt a pár szem térdjavítót, s mehetünk.

Erre bólintott egyet, majd a közeli expedíció reményében tovább állt.

A legérdekesebb és egyben a legriasztóbb találkozás akkor volt, amikor az iskolapadban ült – az óra utolsó öt percében – a nevét kiáltotta az utcáról. Egészen felhallatszott a második emeletre, ahogy szavai visszhangozva terjengőztek az épületek falán, fenyegetően és szemtelenül betódult a hangja a terembe. Mindenki ránézett a társai közül, lesték minden mozdulatát. Nemigen tudott erről senki. Szégyenkezett volna miatta nagyon. A folyosóra kiözönlöttek a diákok-tanárok egyszerre, ő elvegyült a csoportok közt és várta az apját. Amaz be is toppant a folyosóra – pizsamában volt megint, a csíkosban – és csak egy másodpercre nézett rá, mintha elfelejtette volna, miért jött, vállon fogta az arra tébláboló matematika tanárt:

– Jöjjön csak – intette – én egy feltaláló vagyok. Jöjjön, megmutatom magának a legújabb képletemet.

– Ez bolond, ez bolond! – dugták össze fejüket kacarászva az ott ácsorgók, ő pedig lesütött szemmel, vérvörös arccal tapadt a falhoz, a világért sem vallotta volna be, hogy ez a pizsamás ember itt az ő apja.

A tanár elmosolyodott és betessékelte az egyik terembe, a leány meg elfordult, és úgy tett, mintha mi sem történt volna.

Volt úgy is, hogy összetört állkapoccsal érkezett. Összeverekedett a bátyjával, mondta kacagva, és várakozva nézett rájuk, vajon mit szólnak az esethez, de ők különösebben nem firtatták. A nevelőapja étellel kínálta, levest főzött neki, és gondosan átpasszírozta villával, hogy könnyen egyék. Aztán fagylaltozni indultak, kézrefogták kétoldalról, úgy mentek hármasban, a két férfi és a leány...

A látogatások után hosszú időre el-eltűnt. Egyszer egy fehér vászoning volt rajta, mellzsebén egy rajzolt szív töviskoszorúval átfonva:

– Beálltam a jezsuitákhoz – mesélte zokogva a nagy ember, mikor a leány nyitott ajtót. Egy pohár vizet kért csupán, sarkon fordult, s ahogy szokott, hónapokra távol maradt.

Így teltek az évek. Néha támadt néhány kósza hír felőle – amikor hazatoloncolták Bécsből, ahová iratok és útlevél nélkül szökött – néha ő üzent ettől s amattól, kinek az útjába akadt, de feltűnései pillanatok voltak csak, s úgy veszett mindig nyoma, mintha soha nem is létezett volna.

Mágori Eszter


Az első rész: A faluban úgy hívtak csak: A bolond lánya

A második rész: Soha többé nem akarlak látni!

A harmadik rész: Házasság a kilencedik emeleten

A negyedik rész: Igazán semmi nem történik, és egyszerre minden

Az ötödik rész: Senki nem vár

A hatodik rész: Szótlan napok

A hetedik rész: Találkozás

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás Fortepan/Fortepan