„Tudod, apa, nem könnyű a lányodnak lenni” – Édesapától a faterig: hol tart az apáddal való kapcsolatod?

–

Még az elején sietve le kell szögeznem: a lányoknak az anyjukkal való kapcsolatuk is fontos

Nagyon-nagyon fontos. Ideális helyzetben mindkettejükkel jó a viszony, és a szeretetteljes érzelmi kapocs elkísér minket egy egész életen át. Vagy nem.

Éppen egy előadáson ülök, amelyet Csiki Anna párkapcsolati coach-családállítóval szerveztek a városunkban. Eljöttünk a barátnőmmel – neki is problémás az apjával való kapcsolata, gyakran mesél róla.

A teremben szinte csupa nő, aztán örömmel fedezek fel egy, kettő, három, négy férfit. Egyikük a nagylányával jött, ismerem őket – mindig olyan ideálisnak tűntek együtt, felmerül bennem, „csak nincs valami baj?”. Mindenesetre tisztelettel vegyes irigység ébred bennem: milyen klassz, hogy így együtt képesek eljönni egy ilyen előadásra a kapcsolatuk alakítása érdekében! Bezzeg az én apám be nem tenné a lábát olyan helyre, ahol rávilágítanának a gondokra. Vagy mégis eljönne?

De én miért vagyok itt? Mit várok ettől az egésztől?

Faternak szólítod? Akkor magadat véded…

Gyors kezdő körkérdések a teremben ülőkhöz az előadótól: tegye fel a kezét, aki az apja szeme fénye! (Ez ugyanis Csiki Anna előadásának címe.) A közel száz résztvevőből úgy tíz-tizenkét embernek lendül fel a karja.

És ki az, aki sosem ismerte ezt az érzést? Újabb tizenöt-húsz kéz a magasban, az enyém is, a torkomban meg egy nagy gombóc. Oldalra nézek, a másik sorban már most sír valaki.

Ebben a teremben most mind ugyanabban a kérdésben vagyunk érintettek.

Nagyon sokáig még a kommunikációban is eltoltam ezt a problémát magamtól. Mintha nem is lenne. (Pedig ott van.) Mint a szakember elöljáróban megjegyzi, szó szerint beszédes, ahogy apánkról általában megnyilatkozunk. Árulkodó, ha valaki csak faterozni szokott – tehát nem képes édesapaként beszélni a szülőjéről, viszont így védi lelke törékeny részét a sebek felszakadásától. Szépen eltávolítjuk magunktól a „problémát”.

Újabb körkérdés: ki az a teremben, akit nem lánynak várt az apja? Ismét fel kell tennem a kezemet. Emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor ez kibukott egy családi ebédnél. Pedig nyilván nem akar minden apuka kizárólag fiúgyereket.

„Sokszor tapasztaljuk, hogy egyes férfiak nem tudnak annak egészen kicsi korában mit kezdeni a lánygyermekükkel, gyakorlatilag lemaradnak a gyerekük gyerekkoráról. Ám elkövetkezik az iskoláskor, a teljesítmények korszaka – ott már többen érzik magukat elemükben apaként. Nagyon sok olyan férfit látunk, aki úgy nőtt fel, hogy ő maga sem tudott játszani, egyszerűen nem volt rá módja, mert már gyerekként segítenie kellett a gazdaságban, a háztartásban, a mezőn, az állatok körül.

Egyszerűen nem is volt módjuk megtapasztalni, mi a játék, így ennek örömét sem tudják továbbadni”

– magyarázza a szakember. Az első években megtapasztalt intenzív apai jelenlét pedig egy még ennél is fontosabb életeseménynél válik majd különösen jelentőssé. Az anyai verbalitás mellett megkapott – játszótéri csúszdáról az – apa karjába landolás azt tanítja meg a kislánynak: a férfiak erőt és biztonságot adnak.

A teremben ülők nagy része már túl van az első síráson ma este, mert éppen az apa-lánya kapcsolat sérüléseiről van szó

„Volt egy kliensem, akit fiúnak vártak annak idején, három idősebb lánytestvére után neki kellett volna a trónutódlást beteljesítenie. Ő elmesélte, hogy noha nagyon apásnak érezte magát, egész életében csak akkor tudott közel kerülni az apjához, ha fára mászott, focizott és elment motort szerelni az apjával a műhelybe.

Sőt, sörözni is elkezdett csak azért, hogy az apa végre respektálja. Nem lett párkapcsolata nagyon sokáig, hiszen, ha férjhez megy és gyerekei születnek, már nem tudja a fiút játszani tovább, és biztosan elveszti az apja figyelmét…”

„Csak miattad vettem el anyádat!”

Gyakran épp azért sérült az apa-lány kapcsolat, mert az anya hiányzik a családból. Vagy azért, mert az apa gyakorlatilag láthatatlanná teszi, mint például Csiki Anna azon páciensénél, aki egyéjszakás kaland gyümölcseként született, és egész életében azt kellett hallgatnia, hogy „ha ő nincs, már régen elhagyták volna az anyját”. A saját párkapcsolataiban később rendre végigélte ezeket a gyerekként hallott veszekedéseket.

„Sajnos sokszor azért is hiányzik az édesanya, mert elhunyt. Vagy van az a helyzet, hogy él ugyan, de szinte láthatatlan, és osztályrésze a megalázás.

Pedig, ha azt látom, hogy anyámnak nincs jó sora apám mellett, akkor képtelen vagyok felnézni apámra”

– magyarázza a helyzetet a szakember.

Mire idáig érünk az estében, úgy érzem, tényleg hatalmas szerencséje van annak, aki szép, szeretetteljes kapcsolatot ápol az apukájával. De velünk, a teremben ülő közel száz emberrel ez közel sincs így. Innen is, onnan is szipogás, zsebkendőbe-trombitálás hallatszik. Előttem hatvanas, szigorú tekintetű, pengeszájú nő, pedagógus. Híresen kerülik a gyerekek, mert kemény, mosolytalan. Most lehajtott fejjel, szinte összeesve ül előttem. Hihetetlen, hogy ő is… De igen, ő is.

Újabb szipogásokat hallok, amikor a veszteségekre terelődik a szó. Amikor az édesapa, akit szerettünk, meghal. És a lánya azt veszi észre, hogy minden párkapcsolati szakítása komplett gyász és tragédia. Aztán már bele sem kezd az ismerkedésbe – minek? És a program – a szeretett férfi simán elveszíthető – fut tovább, megdermesztve az ember lelkét.

Ami a későbbi párkapcsolatokra gyakorolt hatást illeti, Csiki Anna megdöbbentő tényezőre hívja fel a figyelmet, a teremben ülő kevés férfihoz is intézve szavait:

„Ha a lányod nem kap elég elismerést tőled, ha nem emeled ki a személyisége egyedüliségét, alacsony lesz az önbecsülése. Ha nem beszélsz vele és az anyjával tisztelettel, akkor a későbbi párkapcsolataiban sem fogja karcolni a fülét, hogy a partnere szidalmazza, verbálisan megalázza.

Mert ugyan tényleg méltatlan kapcsolatban fog élni a lányod, de az lesz számára ismerős. A tudattalanunk ugyanis mindig az ismerőshöz vezet minket, és nem feltétlenül a jóhoz, a szükségeshez.”

„Haragudtam rád, mert hiányoztál”

A családállítással is foglalkozó szakembernél gyakran megfordulnak olyan páciensek, akik apa-lánya konfliktusra keresnek megoldást, annak oldását szeretnék elérni. Az előadáson be is mutatta régi ismerősök segítségével, hogyan történik egy ilyen családállítás. A tényleges, vér szerint apa természetesen nincs ott, sok esetben már nem is él – de a családállításon részt vevők egyike átveszi a szerepét.

„Nem könnyű a lányodnak lenni. Mindig meg akartam felelni neked, de sajnos nem sikerült. A múlton nem tudok változtatni – de akkor ideje elindulnom azzal a csomaggal, amit mégis kaptam tőled.

(…) Haragudtam rád, mert a válásotok után nagyon hiányoztál. Haragudtam azért, mert elmentél, és nem kaptam belőled eleget. De akkor is az apám vagy.”

Ilyen mondatok hangzanak el ilyenkor – egymás szemébe nézve. Katartikus pillanatokat élnek át a résztvevők.

„Ki így, ki úgy dolgozik önmagán – egyébként nemcsak az egykori lányok, mai nők, asszonyok, netán nagymamák, hanem a férfiak, az apák is” – meséli Csiki Anna. 

„Volt egy férfi, aki nagyon sokat mulasztott a házasságában a lányaival való kapcsolatában is, amiért azok most nagyon haragszanak rá, gyakorlatilag nem is akarják látni. Nagyra tartom ezt az apát, mert mégsem adja fel: mindig, mindennap tesz egy apró lépést a lányai felé. Halad, mert úgy van vele, hogy ha most nem teszi, örökre elvész az, ami régebben megvolt.”

Pedig a férfiak egyes területeken kifejezett hátrányból indulnak. Létezik az úgynevezett apasor, azaz az apától a nagyapán át a dédapáig és még azon is túl húzódó öröklési vonal.

A XX. században a férfigenerációk azt a programot adták át a következőknek, hogy érzelmekről nem beszélünk, mert az érzelmek fájdalmakat és lelki sebeket jelentenek.

Az apa-lánya oldásokat célzó alkalmakon viszont kifejezetten fájdalmas kérdések kerülnek elő

Például: miben hasonlítok apámra? Mivel bántott meg? Te mivel bántottad meg őt? Akadt-e olyasmi, ami viszont tényleg jó volt a kettőtök viszonyában?

„Mindannyian felnövünk, vagy már túl is vagyunk ezen régen, a szülői házat elhagytuk. Talán megházasodtunk, talán szinglik maradtunk, netán már el is váltunk és egyedül nevelünk lánygyermekeket. És néha észre sem vesszük, hogy ha a tőlünk elszakadt apát szidjuk, lényegében a lányunkat szidjuk” – figyelmeztet még a szakember.

Sokfélék vagyunk, sokféle hozott mintával. De abban mindannyian hasonlítunk, hogy dolgunk volt, van, és lesz az apáinkkal.

 Kocsis Noémi

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images