–

Napokkal később értette meg ottléte alatt, hogy mit jelent az, hogy apád nincs valami jól. A faluban, ahol az apja élt, az emberek össze-összesúgtak a hátuk mögött. Ki szánalommal, ki csendes mosolygással nézett, de jelenlétük sehol nem maradt észrevétlen.

A lánynak külön neve nem volt: ő volt a „bolond lánya”. A bolond pedig aznap, amikor magukra maradtak a konyhában, körülvezette a falun.

– Nézd! – mutatta a fehérre meszelt fákat a lánynak – ezeket én festettem át. Tudod, a múltkor, mikor Mihály király eljött látogatást tenni a faluba, hogy visszafoglalja országunk trónját, akkor. Öt mázsa meszet szereztem be, de ezek itt?! Senki nem akart nekem segíteni, egyedül csináltam az egészet! Lusta disznók... –  tette hozzá, fogát szívogatva.

Még délután is tartott a hőség, az emberek hazafelé ballagtak a mezőről. Néhányan beinvitálták a házukba, mindenhol itattak vele egy kupica pálinkát vagy egy pohár bort. Estefelé részegen támolygott haza a leány vállára támaszkodva. Úgy mentek. Azután napokig csend volt. Búskomoran járt-kelt a házban. Levetkezett-felöltözött. Kidobálta a cipőit a disznóólba az „álnok állatokhoz”, mert ha felveszi őket, ő is varacskos disznóvá változik.

Néha bementek a közeli városba. Macskakövön jártak, mindig a kockákon belül, kockáról-kockára pipiskedtek az utcán, különben, „ha vonalra lépnek”, valami nagy baj történik, suttogta titokzatosan az apja, és igazán komolyan kellett venni ezt a szabályt.

Megkínálta a lányát filter nélküli cigarettával, és szórakozott rajta, ahogy fulladozik tőle. Egyik reggel a nagy tétlenségben úgy döntött: itt az idő, tenni kell valami hasznosat, ezért irkát és ceruzát vett elő, besötétített a házban, és elhatározta: matematikust formál a lányából, mert aki egy genetikus lánya – mint ő maga, aki maholnap Nobel-díjat kap – nem maradhat butácskán. Mégiscsak az én lányom vagy – mondta szigorúan. Egész nap képleteket magyarázott, türelmét nem vesztve és fáradhatatlanul. Néhányszor ingerült lett, amiért lánya még mindig nem olyan okos, mint ő maga, ezért kora reggel költötte, a könyvespolc elé ültette, elé rakott egy nagy könyvkupacot, és rázárta az ajtót:

– Estére itthon vagyok, addigra olvasd ki!

Majd este hazajött, és nagy tenyerével ütlegelni kezdte, mert az eredménnyel nem volt túlságosan megelégedve. No, nem nagyon, hanem csak úgy, tessék-lássék módon, igazából nem is fájón, csak csípősen, szóval csak úgy, mint egy óvodást, aki rossz fát tett a tűzre, és csak életében akkor, egyszer és utoljára.

A leány értetlenül nézett rá azután, kissé megszeppenve, szó nélkül. Majd napokig nem beszéltek.

– Kelj fel! – parancsolta az apja egyik reggel – megtanítlak biciklizni.

A leány engedelmesen felkelt. Kiléptek az utcára. Egy megkopott, orosz biciklit tolt az orra elé.

– Ülj fel! – utasította komoran, ellentmondást nem tűrő hangon.

– Nem tudok biciklizni – hebegte, mikor felült, és lába nem érte el a pedált.

– Nem baj – legyintett az apja – senki nem úgy született, hogy tud.

– Apa, tartsál! – kérlelte ijedten a leány, de az apja nagyot bökött rajta, majd szaladt utána. Próbálta egyensúlyba tartani, de csak ide-oda billegett a nagy orosz vázas biciklin, az apja elkapta a csomagtartót, és még egyet lökött rajta, neki a villanyoszlopnak, be az árokba. Még hátra is tekintett egy pillanatra, az apja tapsolt, arca diadalmas volt, kacagott, ujjongott, lóbálta a kezeit.

Ahogy zuhant, arca és válla nekihorzsolódott az oszlopnak, a térdén a hús pedig csontig felrepedt. Ekkor ujjongása félbehagyott, fejét csóválva felnyalábolta.

– Mit csináltál, te? – csapta össze a kezeit a szomszédasszony, aki épp a kapuban állt.

– „Miközöd”?! – kérdezte ripakodva, majd bevitte a házba, lefektette az ágyra – Meggyógyítalak! – mondta – reggelre kutya bajod!

Azzal fogott egy üveg tintát, és ráöntötte a sebre, sikálni kezdte egy gézzel a húsát.

– Így ni – szólt, s kiment a szobából.

Teltek a napok tovább, csendességben.

Egy korai délután, mikor esett az eső, ketten ültek a konyhában, éppen ebéd előtt voltak. Csendes eső esett, párolgott tőle az aszfalt. Szerette az aszfaltszagú esőt, kiállt a tornácra, az oszlopnak támaszkodott, és nagyokat szippantott a levegőből. Eszébe jutott a tavalyelőtti karácsony, amikor csakugyan itt volt, s a mama még élt. Egész éjjel kukoricát morzsoltak – hólyagos is lett a keze – és olyan különös volt, sosem felejti el azt a karácsonyt. A szomszédasszonytól édességet kapott, felakasztotta a fenyőágra, amit maga szedett valahonnan, és várta az estét, az ünnepi csodát. Az ünnepi csoda nem jött el, az édességet megette az apja, a kosár megtelt morzsolt kukoricával, s csak a sötétség volt, semmi más, amikor lefeküdtek. Soha nem érezte magát annyira idegennek, mint akkor.

– Beszédem van veled – szólalt meg a háta mögött az apja. Bementek hát a konyhába, és megálltak a közepén – Azt akarom, hogy holnaptól velem éljél. Örökbefogadlak. Hozzám tartozol.

Másodpercnyi csend következett. Az arcát fürkészte, izzadt homlokát, konok szemeit és ökölbe szorított kezét. Próbált kibúvót keresni, és félni kezdett nagyon, csakugyan egyszer valóságossá válik, bekövetkezik az, hogy ebben a szürreális, összekavarodott, félelmetes világban fog élni az apjával.

– Én nem akarok – felelte a leány csendesen – nekem anyám mellett a helyem.

– Anyád... Mit tudsz te anyádról?! – ragadta vállon az apja, és rázni kezdte – anyád, aki nem akart téged, és soha nem is szeretett? Egyedül én akartalak, érted? Én! Ha én nem akartalak volna, te sem lennél, mert te csak miattam vagy, én álmodtalak meg magamnak!

Mellettem a helyed, az enyém vagy! Megértetted?

Mindenfélét kiabált még, ormótlan, bántó, ijesztő szavakat, de a leány már nem értette, csak távolról hallotta a hangját, a feje szédült – erősen lázas is volt a sebtől – a könnyei csurogtak, és sikítani kezdett, kitépte magát az erős markokból, amik vállon ragadták, az apja közben kacagott bele az arcába, eszelősen kacagott, egyre hangosabban, egyre nagyobb erővel, majd hirtelen abbahagyta:

– Hát, megijedtél? – kérdezte és lépett egyet utána.

– Soha többé nem akarlak látni!

Zúgott a feje, elzsibbadt mindene egészen, ahogy az aszfaltra rogyott, és évekkel később, amikor gyűlölettel emlékezett, jutott eszébe az is, hogy ha mindez igaz, akkor ő nem más ezen a világon, mint egy bolond ember hirtelen, egészen spontán agyszüleménye.

Mágori Eszter

Az első rész: A faluban úgy hívtak csak: A bolond lánya

A második rész: Soha többé nem akarlak látni!

A harmadik rész: Házasság a kilencedik emeleten

A negyedik rész: Igazán semmi nem történik, és egyszerre minden

Az ötödik rész: Senki nem vár

A hatodik rész: Szótlan napok

A hetedik rész: Találkozás

A nyolcadik rész: Az apai ház

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/sondem