–

Pöfögött a Trabant a szikkadt földes úton. Kereke meg-megakadt a szekerek vájta, megkeményedett sávokban, aztán újralódult nagyokat zöttyenve, vastag porfelhőt hagyva maga után. Kétoldalt végtelen tengerisorok, kilencvenhét nyara. Barna hátú emberek a kórók között. Fuszulykát szednek. Októberben szép mélykék az ég, de júniusban a levegő ritka és poros, a föld kiszárad, megkérgesedik. Szárazság van ilyenkor évről évre.

– Apád nincs most valami jól – szólalt meg hirtelen az asszony. Szavai titokzatosan hangzottak, hiszen nem beteg, nincs ágyhoz kötve. Mi az, hogy „nincs valami jól”? Kibámult az ablakon, szemével a hajlott hátú embereket pásztázta – légy vele türelemmel – mondta, és zsebkendőjével legyezte magát, közben gyöngyöző homlokáról törölgette ruhája ujjával a verejtékcseppeket – amúgy nem kell félteni, boldogul ő magának. Minden szerdán és szombaton lejövök, nem lesz gond. Főzni főzök, most is van egy kis krumplileves, de amit óhajtasz, szólj. Érted, na?

Katicát szentté kéne avatni. Az apja nővére. Gyámság alá vette a testvérét Mama halála után, és az életét is hozzá igazította. Ilyesmire igazán csak a szentek képesek. Van családja, a közeli városban élnek. Cipőgyárban dolgozik, a soron. Nehéz élete van, mindenki szolgája. Mert olyan a természete, hogy azt hiszi, nélküle nem forog a világ. Munka, család és az állandó felügyelet, ugrásra való készenlét, hogy gyorsan eligazítsa a dolgokat, mikor „apád nincs valami jól”, az én hátam széles, sok mindent elbír, mondja ilyenkor. Hetenként kétszer lebiciklizik a szülői házhoz, ahol testvére él, főz rá, összegyűjti a mosnivalót, kifizeti a számlákat.

A kislány sóhajtott egyet.

A sofőr nagyokat köpdösött, és krákogott a torkában megülepedett kátránytól, majd elkurjantotta magát:

– Ej, de meleg van máma, hogy a hóhér vigye el!

– Mindjárt odaérünk – biztatta az asszony szelíden. – A gyerekek jól vannak? – kérdezte, hogy másra is terelje a szót.

– Cseperednek, cseperednek – felelte az ember – a kicsi most megy iskolába, a nagyobbik meg lusta, mindig mondom neki, tanulj, lányom, jussál valamire, de csak a színes körmökkel törődik, meg a ruhákkal. Meg a barátnőkkel. Nem tudom, mi lesz így! Céltalanok ezek a gyerekek a mai világban…

Aztán beszélgettek erről-arról, a kislány a felét sem értette, nagy dolgok, felnőtt dolgok voltak a fülének.

A falu szélén cigánysor düledezett. Feketére égett, maszatos kölykök csimpászkodtak egy lovon, targoncában tolták egymást, szénába bújtak a szekér közepében, lógó mellű, hasas asszony sivalkodott velük.

– Gyertek le onnét, hogy a fene egye meg a májatok’, kihempergitek a szénát, ád' apátok néktek, csak gyüjjön haza a kocsmábó'! – hallatszott kiabálása az udvarból.

Az apja háza nem messze volt, a helységnévtábla mellett, ami a két falut elválasztotta egymástól. Gyakran mosolygott rajta gyermeki eszével, hogy a konyha és a szoba az egyik faluban van, de a kert, meg a tyúkudvar része már a másikhoz esik. Az udvar csöndes volt, a kertet belepte a gaz. A tehenet eladták tavaly, a két süldőt levágták télen.

A tornácon kutya heverészett. Öreg, loncsos, őszes szőrű kutya, lehetett az már tizenöt éves.

Szikár, szálkás, barna ember ácsorgott a kapunál. Őket várta.

– Na, megjöttetek! – mondta zavartan. Magához ölelte a kislányt, sírt és nevetett egyszerre, azt se tudta, hová legyen zavarodottságában.

– Menjünk hát be – utasította finoman a nővére – meleg van ideki'. Jöjjön maga is! – intett a sofőrnek.

Kopott szék alatt vörös macska pihegett a konyhában. A spóron szertehagyott tányérok, pattogzott zománcú bádogedények, beléjük száradt ételmaradékkal.

A dívány süppedt volt a sok üléstől, kopottas kockás pokróccal letakarva, szemben vele nagy zöld-fehér kredenc, rajta üvegpoharak, porcelántányérok, aprócska terítők, néhány kacat, cigarettás dobozok összegyűrve, szanaszét hagyva. Az ablak zsíros-koszos, szennyes függöny lógott rajta, a függöny alatt apró bogarak és legyek zsizsegtek. Az ember leült a sofőr mellé, hol a lányát nézte, hol maga elé révedt, néha hozzáért, próbált valahogyan közeledni. Megsimogatta a fejét, s mosolyogva mondta:

– Né, olyan a fejformád, mint nekem! – azzal méricskélni kezdte kettejük fejét, míg a kislány meg nem mosolyogta, s némileg oldódni kezdett a hangulat, nevettek ketten.

–  Kis pénz kéne – szólalt meg azután, de ezt már a nővéréhez.

– Aztán italra költenéd! – csattant az asszony.

– Italra? Dehogy!... Van nékem szeretőm, szőke – replikázott és nagyokat röhögött mellé.

– Megint ittál! – ripakodik rosszallóan – pedig mondtam, nem tesz jót az neked. Most mit csináljak teveled? Üljek melletted állandóan? Mindig rászednek, ez van, hiába szedem el a pénzt tőled, dolgoztatnak ingyen egy pohár pálinkáért, ehelyett inkább a saját kertedet túrnád, többre mennénk vele!

A spórhoz ment, körbenézett a kamrában is, s onnét szólt ki:

– S nem is eszel rendesen! Minek főzök, s minek járok ki ide, szerinted? Na! Itt a lányod – váltott enyhébbre a hangja, s megpaskolta a leány vállát – úgy vigyázz rá, mint a két szemedre, még annál is jobban! Szerdán délután jövök legközelebb, majd biciklivel, ha mást nem találok – azzal intett a sofőrnek, és magukra maradtak ketten, a konyhában.

Mágori Eszter

Kép: Fortepan

Az első rész: A faluban úgy hívtak csak: A bolond lánya

A második rész: Soha többé nem akarlak látni!

A harmadik rész: Házasság a kilencedik emeleten

A negyedik rész: Igazán semmi nem történik, és egyszerre minden

Az ötödik rész: Senki nem vár

 A hatodik rész: Szótlan napok