–

1997, azon az esős délután

 – Soha többé nem akarlak látni! – sziszegte húsz évvel ezelőtt, sikongva, sírva, tizenhárom évesen. Kiszakította a zöld ajtót, és a másik, szúnyoghálósat, csak úgy csattant mind a kettő, mikor bevágta. Szaladt botladozva a hosszú tornácon, feldöntve kutyát, macskát, seprűt és kosarat, végig a kert mellett, szaladt az esőben. Nyár volt. Reszketett a földek felett a meleg, és zuhogott. Párolgott az aszfalt, a fű, és az állati ürülék szaga, de nem bánt semmit, hogy sáros lesz, vagy földes, vagy hozzá tapad minden az aszfaltról a tehéncsorda után, az út közepére roskadt, és teljes erőből zokogott.

Az apa az ajtófélfát támasztotta fél vállal. Kitekintett, és kacagott rajta, bakfis szenvedélyén. Cinikusan, kissé vidáman is, kissé zavartan, ahogy egy gyermeken lehet kacagni, ha durcás és nem veszik komolyan.

A szomszéd nő jött ki, szinte rohanva, aki velük szemben lakott. Kérdés nélkül tartotta a karjait, és ölelve vitte be a házába. Közben hátranézett, méltatlankodva. Nem faggatta, csak leültette, meleg ebédet rakott eléje, és a fejét csóválta. Aztán hallotta, hogy nyikorog egyet a kiskapu, majd bezáródik, és a nyári konyhából látta, hogy apja komótosan lépdel az esőben, majd eltűnik a sarkon.

Egész nap nem került elő. Később, amikor az alkony ráomlott a kertekre és hazafelé kolompolt a csorda is, már türelmetlenül járt fel-alá, egyedül a tornácon. Néha kiment az útra, ott állt tétován. Aztán vissza a tornácra.

Az udvar üresen kongott. Benőtte a fű is, a gizgaz.  

Amikor a Mama még élt, minden más volt. Élettel teli. Állatok laktak az istállóban, a ketrecben, és az ólban. Nagy üstben főzték akkor a disznónak való krumplit téli napokon, szállt a keserű füst körülötte, összekeveredett a főtt krumpli párájával, meleg lett tőle a félhajas tető alatt az arca, és két kuvasz között ücsörgött, rakta kóróval a tüzet. 

Este dézsában fürösztötte Mama, esővízben, háziszappannal, de finnyogott tőle, mert fajanszos kádhoz szokott, s a Mama meg is jegyezte:

– Ej, de milyen kényes városi a kisasszony! Az esővíztől lesz a legfényesebb a hajad! – pirongatta, de aztán mégis szelíden, gondosan megtörölte a durva vászonkendőben.

Az istállóban akkor volt tehén is, tarka szőrű, tejszagú. Ő nyitotta a kaput, ha jött a csordával haza, és Mama fejte. Mutatta neki is, de ő csak szegény jószág csecseit cibálta, fel is rúgta a Mamát, de Mama nem haragudott rá. Ő viszont haragudott most a Mamára, mert egy ideje már nincs, és vele együtt az élet is eltűnt az udvarból. El a jószágok, a tyúkok, a disznók, a gondos fürdetés, a templomba járás, mikor együtt rótták az utat, Mama biciklivel, ő mellette gyalog – már mindent eltűnt a Mamával. Magával vitte a sírba, és ha akkor még lett volna, nem történt volna vele, ami történt, és nem lett volna egy szál magában, elhagyatottan a pitvarban.

A szomszéd nő néha kinézett felé, aztán a gyerekeiért, a két zsibongó lányért kiáltott, akik sipítva rohantak haza. Szinte hallotta, hogy csutakolja őket a bádogtekenőben, ők sivalkodnak, kacarásznak, aztán elcsendesedtek mind a faluval együtt.

Ráereszkedett a nehéz sötétség, ahogy az úton állt körültekintve. Tücsökcirregéstől zúgott a feje, minden ízében vacogott, fojtogatta a lóhús szaga, amit a cigányok égettek a ganédomb mellett, valahol távol lármáztak, ijesztőek voltak az árnyak, a messzi fények, az üres istálló, a tyúkudvar, a tornác, és a susogó meggyfa az udvaron.

Éjfélre járt az idő, amikor hazaért.

Hallotta, amikor bevágta maga mögött a kaput. Lassan, csoszogva közeledett felé a tornácon végig. Aztán megállt. Halk ajtócsikorgás. Engedelmesen nyüszített nagy tenyere alatt a kilincs. Pár tétova lépés, ahogy átbukdácsol a küszöbön, neszezés az előszobában. Cigarettáért matatott a zsebében, de nem akadt belé a keze. Szinte látta minden félszeg mozdulatát, ahogy kutat, keres, de ujjai elcsúsznak a zsebe mellett. Aztán mégis sikerült előkerítenie nehezen egy kósza szálat. Ügyetlenül kiegyenesítette, vigyázva, hogy ne törjön, véknyan megköpdöste, és elszántan rágyújtott.

Hosszan állt a fogas mellett. Csöndben voltak. A parázs megvilágította szögletes, barna arcát, tüzes, fekete szemét, orrát, a keskeny vonalú, görbét. Csapzott volt a feje, s úgy szívott a cigarettába, mélyen, hosszan, élvetegen, mint egy mártír, kinek utolsó kívánsága az, hogy szívhasson az életben még egy cigarettát. Vodkaszag párolgott a hajából, bőréből, szinte elárasztotta vele a szobát. Susogott a ruhája, ahogy nesztelenül közeledett felé, majd megállt.

– Jól jegyezd meg, lányom – mondta lassan, rekedten, minden hangot óvatosan ejtve – jól jegyezd meg, amit mondok én most teneked – és, hogy el ne essen, az asztalba fogódzott – én csak a bolond apád vagyok, aki téged nagyon szeret. De én nem vagyok apának való és azt sem tudom, ki vagyok... és... most különben is olyan vagyok részegen, mint a többi ember józanon, ezt jól jegyezd meg – mondta ismét, majd váratlanul elröhögte magát, és komótosan a konyhára vonult, hátra, aludni.

Körbefonta az olcsó munkáscigaretta szaga, ami megülepedett utána az augusztusi fülledt éjszakában. Egyedül maradt a sötétben ismét, a tizenhárom évével, a gondolataival, és apja szavaival.

Nagyon jól tudta ő akkor is, és húsz év távlatából is tudja, miről beszélt akkor. Sőt, sejtette azt is, amit más talán nem, legalábbis az emberek többsége egyáltalán, akik ismerték vagy ismerni vélték. Tudta, hogy sem a szakirodalom, sem az orvosok, sem az emberi lelket boncolgató tudás nem tud számolni igazán a fejünkben lakó másik világgal, a különböző személyiségekkel, a kirekesztettséggel, és nem készít fel engem, őt, téged, a másikat azokra a dolgokra, amikkel szembe kell néznünk nap mint nap. Ami választóvonalat von ember és ember közé. Nem készít fel a magányra sem, ami a kirekesztődéssel lopakodik némelyikünk köré, s amitől rosszabb nincs, csak akkor, ha fokozatosan és feltartóztathatatlanul ránk tör az öregség.

Mágori Eszter

A sorozat első részét itt olvashatod: IDEGENEK – A FALUBAN ÚGY HÍVTAK CSAK: A BOLOND LÁNYA – ÚJ SOROZAT!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Allef Vinicius