–

 A kolozsvári piac már reggel hét előtt megtelt virágárusokkal, tétlen ácsorgókkal, rokolyás-főkötős kofákkal, zsibongással. Friss zöldség- és gyümölcs illata keveredett a közeli sütödéből kitóduló kenyér párájával, és a gyorsétkezde nehéz olajával. Nyári köd lebegett a város felett, hétkor megzendültek a harangok, előbb a Szent Mihály-templom, majd a ferencesek tornya, szaporán csilingelő és megfontoltabban konduló, lassú szívű, mély hangú, méltóságteljes harangok bimbamboltak mind. A tornyokból egyszerre röppentek fel kövérre hízott, fényesen csillogó, zöld gallérú galambok, és letelepedtek a poros rózsaablakok alá. Az ipartelepen gyár kürtölt hosszan. Sorra érkeztek az üzletek elé a friss árut szállító autók, koppantak a ládák a járda kövére, majd csapódott az ajtó és tovasuhantak a reggeli forgatagban. Mintha a harangzúgás tette volna, lassanként oszladozni kezdett a nyári pára. Az öregúr megállt a gyógyszertár előtt, és csodálkozva fürkészte, hogy még zárva van, aztán az órájára pillantott, bólintott, és komótosan tovább csoszogott a ferencesek temploma felé, ahol minden csütörtökön kenyeret osztanak a szegényebbeknek.

A közeli kocsmába is hamar betódultak az emberek, munkába igyekvők vagy munkából hazatérők, álmosak, fáradtak megannyin.

Koccantak a söröspoharak, csilingeltek a kávéscsészék, zizzentek az újságlapok, kanyargott a cigarettafüst, köhécselt a pultos asszonyság, a rádióban hírek, hírek után romantikus, olasz melódia.

Odakint reggeli csúcsforgalom, dudálás, összeverődött emberek a jelzőlámpáknál, sietés, csikorgó villamosok, trolik és a hömpölygő Szamos sodrásában megcsillanó reggeli fények, mindezt látni lehet a nagy üvegablakon keresztül, ami padlótól mennyezetig tart, világra tárul, nincs rajta függöny. Szinte az utcán érzi magát az ember, kávéját iszogatva a kocsma ragacsos kerekasztalánál, statikus pontnak, kifeszített állóképnek, a reggeli tülekedésben. Szerette ezt a helyet.

Minden városnak van egy belső ritmusa és egy titkosabb, leplezettebb, nehezebben megismerhető belső lüktetése, amely ámulattal és lelkesedéssel vagy elidegenedéssel és ridegséggel tölti el az embert. Mintha mindig vándornak született volna, minden városból az övé volt valami, és mégsem. Minden városba beköltözött egy kicsit, és átutazó is volt egyszerre, de ez a város, ahol a reggeli kávéját itta, ez volt igazán az otthona, és később, amikor a megélhetéséért küzdött egymagában, akkor úgy érezte, megtalálta a helyét és nincs többé az az erő, ami innét tovahajtja.

Viszolyogva gondolt most arra a percre, amikor indulnia kell hazafelé, csak két napra, frissülni, hisz már napok óta úton volt. Egyszer úgyis haza kell menni.

Délutánra tervezte, az éppen jó az utazáshoz, nincs már olyan forróság sem, nem égeti a nap a tarkóját, és nyugodtan alhat majd az autóban fáradtságra hivatkozva, ha felveszi valaki. Addig rég látott, kedves ismerőseivel töltötte az időt, akikkel itt-ott összefutott, leült velük néhány percre, komótosan ütötte el az órákat, mint aki nem siet sehová, aztán délután nehéz léptekkel az állomás felé vette az irányt. Egy teherautó ötpercnyi várakozás után megállt, sofőrje spanyol bajszos fiatalember.

Nagyon jó – gondolta – legalább nem kell udvariasan akármiről csevegni, s így aludni sem kell kényszerűen, de aztán mégis behunyta a szemét, elbágyasztotta a nyári délután, a szelíd meleg, a csendes zötykölődés.

Estére ért haza. Elzsibbadt a nyaka, válla, gerince. Nehéznek érezte a hátizsákját, pedig nem hordott magával ilyenkor sok holmit, csak éppen annyit, amennyire szüksége volt. Különös – jutott eszébe, mikor megállt a sarkon – hogy senki nem vár… Aztán az is, hogy ezt ő akarta így.

Régi időkre gondolt, vagy idők előttre, amikor még várták. Nem lett a felismeréstől szomorúbb, inkább valami beletörődés-féleséget érzett, valami olyasmit, hogy ennek így kell lenni, nem lehet másképp, ez így a törvényszerű, egy idő után mindenképpen bekövetkezik. A gyomra sem rándult össze görcsszerűen, mint máskor, rezignáltan lépdelt a keskeny járdákon, megkerülve a piacot – így hosszabb az út hazáig.

A lakáshoz érve az ajtó előtt egy pillanatra megállt. A férje hangját hallotta. Hallgatózott. Szaggatott mondatfoszlányok a távollétéről. Amikor a telefonbeszélgetés véget ért, halkan lenyomta a kilincset, és belépett a házba...

Mágori Eszter

Az első rész: A faluban úgy hívtak csak, a lánya

A második rész: Soha többé nem akarlak látni!

A harmadik rész: Házasság a kilencedik emeleten

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Masson