–

(előszó)

 …Talán várnom kellett volna ezzel az írással pár évet. Vagy évtizedeket. Hisz ki tudja, meddig él az ember, és mennyi minden történik, ami mindent fölülírhat még? És éltében szabad-e behívni a sorok közé? Ameddig hús-vér, mondatok gúzsába kötni szabad-e? És titkokat rántani le róla? Lemezteleníteni vagy felöltöztetni magunk szabta szavak köntösével? Félek, ha nem teszem meg, idővel elfeledem az alakját, és az arcára sem fogok már emlékezni. Zárva találom a zöld ajtót, és hiába nyitogatom, hiába hívogatom, már messze lesz, és soha többé nem fogja átlépni a történetünk küszöbét.

...Mert ez a történet most apámról szól. Egy különös világról, amit maga köré teremtett, aminek részese voltam. Amiben nem volt biztonság, amiben minden csak illanó volt, és bármi megtörténhetett. Amire nem voltam büszke és közben tudtam, ez szerves részem. Ezzel együtt, és ezek miatt vagyok én mindaz, ami vagyok. Útkeresésről szól. Elkövetett hibákról, megtagadásról. Hiányról, kutakodásról. Megtalálásról. Azokról az apró dolgokról, amelyekből felépül az ember, és ezek egymásba fonódva a kötött részei lesznek, ha akarja, ha nem. Ami végérvényesen meghatároz, ami belénk íródik, és ami a háttérben mindig ott van, akkor is, ha egész életünkben tiltakozunk ellene.

És ha mindent megértünk végül, akkor rájövünk: ha választanunk kellene, még az is lehet, hogy újra ezt a sorsot választanánk, akármilyen nehéz is. De ahhoz fel kell nőni. Ahhoz meg kell bocsájtani, ahhoz el kell fogadni. Ahhoz el kell távolodni, mert madármagasból az élet teljesen más, mint hangyamélységből.

Hangyamélységben minden az orrod előtt van, és a dolgok egészen apró kis szeletkéjét látod csak, ahol az igazság pont olyan, mint az elefánt, aminek bekötött szemmel tapogatod az oldalát, és elmondod rá: „ez elefánt”, pedig te csak az oldalát tapogattad eddig, és nem érezted még sem a fülét, sem az ormányát.

Az ember pedig mindig keresi a maga helyét a világban. Először akkor, mikor magára eszmél, és szüleire hasonlít: szeretne hasonlítani – vagy nem szeretne – és éveket tölt el tiltakozással, hogy ne hasonlítson, ne legyen olyan, ne kövessen el ugyanolyan hibákat. Olykor meg pont a suta tulajdonságok is felértékelődnek, amikor arra gondol: anyám volt ilyen dacos, s mire vitte, én is sokra viszem majd, vagy apám konokságát örököltem, ki egy felgyűrt ingujjú hétköznapi hős, akire felnéznek az emberek.

De mi van akkor, ha nem tudom: apám ki volt igazán...

Ebben a megfejthetetlenségben évekig gyűlöltem, vagy csak gyűlölni szerettem volna, már nem tudom. Letagadni csontjaink és vérünk közös eredését, amit számtalanszor elkövettem mások és magam előtt, sejtettem, az egyik leggyalázatosabb emberi tett a világon. Talán gyalázatosabb a gyűlölködéstől is. Mert apám ezerarcú ember. Körülötte mozdulatlanul állnak harminc éve a bútorok. Apám, aki százféle alakban tért vissza hozzám. Szelíd képzeletemben csöndesen várakozó, ajtóm előtt álló ember. Rémálmaimban hosszú kabátos, festett képű bohóc, aki fölnéz rám az erkélyre, szeme elé tartva tenyerét, hogy ne vakítsa el a nap, és aki elé lerohanok a negyedik emeletről. Aki egyik pillanatban fütyörészve kikacagtatja magát az emberekkel, és azt üzeni: bármit lehet, amit elképzelünk, másik percben meg átváltozik rémséges futóbolonddá, akitől menekülni kell. Ha kedve tartja, hídon ténfergő pizsamás ember, hóna alatt kakukkos órával, vagy éppen a matematika téziseit továbbgondoló zseni. Az erkölcsös. A konzervatív. A liberális. A sárga cédulás. A rettenthetetlen középkori lovag, akinek tizenkét évesen az apródja vagyok, és elhiszek mindent, amit varázsol. Apám bújócskát játszó apa, aki egészen belemerül a játék hevébe, és úgy elbújik, hogy két napig nem találom. Biciklizni tanító, aki, miután összezúzom magam, tintát önt a mély sebemre gyógyítás gyanánt. Aki az arcomba nevet. Aki büszke rám. Akinek ajándék vagyok. Aki nagyon szeret engem, az egyetlent, az életében. Aki velem akart élni. Magával sodorni.

Apám, a skizofrén, a zárt osztályok időszakos lakója, aki tökéletesen megtéveszti az orvosokat. Aki miatt nincs nevem a faluban, ahol él, és nemcsak a faluban, hanem sokáig az életben, én csak a „bolond lánya” vagyok. Akivel az élet varázslatos mese, de néha egy rémtörténet. Akinek gyerekkoromban a nyakába csimpaszkodtam, és aki lefejtett magáról, mert nem tudott mit kezdeni kötelmekkel járó szeretéssel.

Akit tizenhárom évesen megtagadtam. Tizenhat évesen el akartam felejteni, és közben gyűlöltem. Húszévesen álmodoztam, hogy bekopog az ajtómon, hogy olyan, mint bármelyik apa, és majd eljátszik a gyermekeimmel.

Huszonhárom évesen meg mindenhol kerestem. Tizenhét év hallgatás után pedig, harmincévesen újra megtaláltam. Harminchárom évesen meg... levelet írok neki, aztán mégsem küldöm el, és sok év után újra találkozunk.

Apámról írom most ezt a történetet. Beléptem egy ajtón egy különös világba. Belerántom ezzel őt is, magamat is. Olyan az emlékezés, mint amikor pergő vakolatú falakat piszkál az ember. Rugdalja róla a mázat, cipője orra megkopik benne, és porzik a málló vakolat. Tép, marcangol az eleven húsba. Aztán bekötözi a sebet. Hagyja bevarasodni. Aztán csak csendben végigsimítja szelíd mosollyal egy visszaemlékezős, vasárnapi délután a megmaradt heget a bőrön.

Mágori Eszter

Mágori Eszter további írásait ITT találhatod meg. Érdemes kattintani.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Elzbieta Sekowska