–

Már nem is emlékszik rá pontosan, hogyan történhetett. Csak arra, hogy nem is akarta igazán, de hirtelen mégis megtörtént. Mikor egyszer boldog jövőt álmodva alig húszévesen igent mondott, s onnantól kihullott minden a kezéből. Csak úgy következett sorban a többi, természetesen, magától is. Apró, egymásra rakodó, egymásból finoman kibomló pillanatok. Aztán olyan lett a végén, mint egy szürreális álom, ahol csak zsibbadtan és tétován nézünk körbe, hogyan keveredtünk bele, már csak az Isten tudja, és jó volna egy angyali kéz, ami mindent elsimít, újraír, kiragad minket a hibáinkból, mert mi már nem vagyunk rá képesek,

csak ölbe ejtett kézzel nézzük egymást, és nézünk magunk elé.

Mint amikor az embert hirtelen egy körtánc közepébe rántják. Kézről kézre forog, kézről kézre adogatják, ide-oda lökődik, oda-vissza kapkodják, egyre csak szédül a forgásban, egy pillanatra megtorpanna, rést keresne, de hangja elvész a túláradó jókedvben, mások kacagásában, és viszi már magával az ár. Aztán csak úgy engedi, hadd legyen, nem számít semmi, forogni sem olyan rossz. Olyan volt az a férjhez menés. Igaz, nem kényszerítették rá, nem mondta senki, hogy tegye meg. Annyira emlékszik, hogy el akart szaladni, amikor reggel arra ébredt, hogy ma van az esküvője napja. Valahogy mégis félt a saját belső hangjától, ami benne kiáltozott, vészjóslóan bongott, de már késő, úgy érezte. Pont ő legyen az, aki megteszi? Hát kicsoda ő, hogy megtegye? Milyen kis balga volt... Mit fognak szólni a rokonok? Állnak díszben, feszesen, őérte vannak itt, hosszú útról jöttek. Félt a reakcióktól. Az anyjától: mit fog mondani, ha mégsem megy férjhez, ha pont az utolsó pillanatban meghátrál. Itt már mindenki ünnepélyesen várakozik, körbefogják, hogy milyen szép, két órán át szenvedett a fodrásznál a bura alatt.

Nincs mese, és nincs senki, aki mondana valami okosat. És akkor elismerően, könnybe lábadt szemmel meglapogatja a nagyapja a hátát, ott van a díszes konty a fején. Már nem gondolják fudri lánynak többé. Már felnőttszámba veszik.

Végre új életet kezdhet, apja nevétől megszabadulhat, mintha egy tollvonással átírhatna mindent, és egy csapásra megváltozna, ami addig történt. Gyönyörű, csipkés, hófehér ruhában áll a templom előtt. És esik az eső. Esik az eső, kopog a márványon szüntelen, augusztus negyedikén. Csorog az eresz, sűrű fellegek szállnak alá. Nem süt a nap, fázik, vizes a szoknyája alja. A fa alatt várakozik a násznép. Valahol oldalt az anyósa összeszorított szájjal, kisírt szemekkel, talpig gyászban, talpig feketében. Siratja a fiát. Nem tehet róla. Az egyszerű őszinteségéért sem, ha egyszer úgy gondolja, hogy siratni kell. Hiába nógatja készülődés közben a legkisebb fia:

– Anyám, az Isten szerelmére! Vegyél már fel valami vidámabbat, kérlek!

Hirtelen homályba borult a szoba, apróra zsugorodott minden, ahogy az asszony ott állt a nehéz kredenc előtt, és konokul gombolkozott.

– Tudom én, mit kell ma felvenni! – vágott vissza élesen.

Elment az esze ma a fiának. Elveszi tőle az a lány a kedvencét. Egyedül fog megöregedni, jaj, mi lesz! Az oltárnál állnak, mint két esetlen gyermek, és halkan, akadozva mondják ki az örökkét.

A templom előtt, mikor kiözönlenek, megérinti a vállát hirtelen, odaáll elé, az asszony. Csak ennyit mond száraz hangon:

– Ezentúl szólíts anyunak. Többet ne erzsikenénizzél, nem a szomszédod vagyok.

Hárman élnek aztán esküvő után a kilencedik emeleten.

A kilencedik emeleten pedig egészen furcsa az élet. Nem tudja megszokni a magasságot, a poros kisváros unalmas nyugalmát a nyüzsgő, egyetemi élet után. Délelőtt piaci zsongás hallatszik fel, útkereszteződésben tülkölő autók, állandó monoton zaj.

És az anyósa, aki folyton a hátában koslat. Esténként odaül közel a díványra melléjük... kötögetni. Szoros árnyékként tapad hozzájuk. Nappal meg kapkodja ki az ingeket a kezéből, mikor mosni akar.

– Hagyd! Én tudom, hogy kell kimosni, én mostam rá eddig is!

Ami igaz is. Hagyja hát, majd akkor ő kimossa, még szegény fiúra mosson egy kicsit. Aztán ráripakodik a nászút miatt, szegény fiú, még soha nem volt távol, mire a luxus? Régen nem volt ez a parádés nagyzolás, még hogy nászút, a pénzt másra kell költeni, régen bezzeg tudták a fiatalok a dolgukat. És mit képzel ő? Tán gondolja, hogy egyszer majd elköltöznek, külön házba laknak majd? Mikor a szomszédék is az ötödik emeleten. Ott is van két gyerek. És még két generáció. A szülők és a gyerekek egyik szobában, a nagyszülők meg egy másikban. Megférnek, boldogok, nincs panasz. Itt meg három szoba van, és csak ő hordja így fenn az orrát. Az elkényeztetett. Hogy már az öreg nem is kell a házhoz. A hálátlan. És akkor sír az asszony, szipog a kendőjébe, kezébe temeti arcát, és azt suttogja bele:

– Addig meg nem halok, míg magam mellett nem tudom újra az én fiamat.

S ha hazaért a fiú a munkából, rögtön kipenderült az előszobába, és rárivallt:

– Na, hallod, te! Mit állsz ott? Adjál enni ennek a jó fiúnak, tedd ki azt a vacsorát az asztalra! – sürgette, mintha mindent meg kellett volna mondani, mit csináljon egy feleség. – Én főztem, na, egy kis toroskáposzta. Jó tejfölösen, ahogy szereti. Ugye, Győzikém? – és megsimogatta a homlokát, így becézte, pedig nem is az volt a neve.

Aztán félrekotorta a lányt az útból, csörömpölt a tányérokkal, sürgött-forgott körülötte, étellel kínálta, körbeugrálgatta. Enni kell szegénynek, így nehéz munka után, mennyit fogyott már hetek óta – sopánkodott, s kezeit megtörölgette a kötényében. Az meg csak csendesen szabódott magában, de nem szólt semmit.

A lány meg áll kettejük között, néz hol egyikre, hol másikra. Egymáshoz valók ezek, ő meg nem ide, a betolakodó.

Esténként könyököl a párkányon, a kilencedik emeleten, és a messzeségbe néz. Gondolkodik az életén, mennyi minden történt vele egy hónap alatt.

– Elmegyek – mondta egyik este, félig hangosan, félig csak úgy maga elé, de körülötte mind álomba merültek. Nem hallotta senki.

Mágori Eszter

A sorozat első két részét ITT és ITT olvashatod el.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Everett Collection