„Visz a lábam, nem fogy az út...”

Június vége volt, mikor egy kora reggel halkan becsukta maga mögött az ajtót. Fogta a maradék, eldugdosott menyasszonyi pénzét kivette az ágyneműk közül, számolgatta. És életében először gondolt valami merészet. Ez jó lesz, már úgysem akar fontosra költeni belőle. Ezzel kiszaladhat a világból.

Az újdonsült férj tétován ácsorgott. Kétkedve nézte a lány gyors készülődését, ahogy áll, a haját fésülgeti, tekintget egyet a tükörben, és nem néz vissza rá. Akkor, a tükör előtt állva egy pillanatra megsajnálta... de mégis győzött benne a konok elhatározás. A férj meg talán azt gondolta, délutánra visszajön, nem is olyan komoly az egész, biztos csak egy kis női bolondéria, csacskaság, amit csak úgy kigondolt egy hajnalban. Majd visszajön, majd, amikor...

Az út kedves volt. Dobogó szívvel indult neki. Szorongatta az ismeretlen, az idegenség, az ezernyi lehetőség tudata, vagy az, hogy majd mégsem találja meg benne a helyét, azt, amit keres, vagy csalódott lesz, de ahogy maga mögött hagyott mindent, egyszerre könnyű lett. Reggeli pára lengedezett. Megállt az út szélén. Ott volt nem messze az iskola, a város végén, ahol júniusig tanított. Szerette nagyon a katedrán, és őt is szerették. Vetett még rá egy utolsó pillantást, és lendítette a karját a levegőben, ahogy lesz, úgy lesz, majd megáll valaki ismeretlen, és elviszi egy darabon. Az autóból nézte az elsuhanó fákat. A sofőr kérdezte, merre megy, válaszolt valamit kurtán, kelletlen, aztán csak nézett ki az ablakon. Kisimult a táj. És felderült benne valami, hogy igen, ezt akarja.

Állomások a napnyugtában, recsegő rádióban dallamok, unott arcú jegypénztárosok, várakozók. Városok, mezők, vattacukorfelhők. És az időtlen idő. Igazán semmi nem történik, és egyszerre minden.

Csak emberek vannak, hangulatok, könnyű záporok, országutak. Országutak mentén sebzett, feszített, poros Krisztusarcok, és örömöt áruló, ringó mellű lányok. Nyári esték, hűvös templomárnyak, és olcsó kávézókban töltött ötpercek. Néhány elkapott szabadtéri mulatság a cukrot majszoló gyerekek között, vagy a vonatozás, amikor már sajgott a bokája, és jólesett ülni, és az érzés, hogy tengernyi idő van mindenre. A kötetlenség. Hogy nem tartozik sehová. Hogy van idő megállni.

Magányos bolyongásában jutott eszébe, hogy ő is olyan lett, mint az apja. Most már kezdi érteni az egészet. Jó volna felhívni valakit, talán épp az anyját, aki a legkevésbé értené ezt a felismerést. Elmondani, hogy milyen jó menni. Hogy ez kell az élethez. Templomok lépcsőjén ülni este, kihalt terek langyos kövén, ismeretlen városok utcáin csatangolni, mikor senki nem hallja, senki nem látja, csendes dzsessz mellett kávét inni, és bevárni a hajnali vonatot, felszállni rá, ringatózva aludni, amíg valahová meg nem érkezik.

Aztán eszébe jutott az is, hogy úgysem értené az anyja, mert a céltalan szemlélődés az érthetetlen. Olyan, ami nem hasznos, nincs becsült értéke, és nincs pontos felelet rá, azt kevesen értik.

Biztos bolondnak tartaná, mint az apját. Az is mindig megy, hetekre eltűnik az országban, és rongyosan, soványan tér vissza a házhoz. Soha nincs maradása. Napokra megpihen. Újságot olvas, kinyitja az ablakot, majd becsukja. Percenként kisétál a tornácra, újra végigböngészi a lapokat, zizegteti a kezében, megissza az ötödik kávét, és kimegy a földekre, amin már semmi nem terem. Úgy áll az évek óta, parlagon, befüvesedve. Nincs mit kezdjen magával. Tele van az élete  hasznavehetetlen percekkel. Nincs kivel megossza. A padlás üres, a disznósor üres, a kukoricagóré üres. Visszamegy a házba. Nincs benne más, csak a könyvei. Sóhajtozik. Néha talál egy léha lelket, akinek szívesen elmélkedik Platonról és Rousseau-ról és az élet mélyéről pálinkázás közben, de az meg kit érdekel, ki a földeken dolgozik reggeltől estig és éppen megtanult írni-olvasni, csak nézi, mi fán terem. Csalódottan fitymálva leinti őket.

Buták vagytok, s bolondok mind – morogja ilyenkor magában, és kilép a kapun, hetekre hátrahagyva megint mindent.

Valahogy a céltalan bolyongásban kezdte megérteni az apját, és lassan meg is enyhült iránta. Régi haragja oszladozni kezdett. Már csak azt kívánta, hogy az életben még egyszer hadd lássa. És azt is kívánta, hogy ne akkor érje őt a halál, mikor nincs mellette senki, mikor épp el van tévedve, és étlen-szomjan, elesetten ténfereg az utcán, és kiáltana valaki után, de nincs olyan, akinek megfogná a kezét.

Azzal a gondolattal is eljátszadozott, hogy mi lenne, ha éppen véletlenül valahol összefutnának – mint két ténfergő ismeretlen – hogy leülnének–e valahova, egy asztalhoz, mint néhány hónappal ezelőtt? Mert egyszer hirtelen előtoppant, csak úgy, isten tudja, honnan. A semmiből. De mellette állt az utcán, és ő nem tudott mit kezdeni vele. Alig ismerte meg. Miközben egymás mellett baktattak, kutatva nézte az arcát – az évek alatt még szögletesebbé vált – az orra mellett meghúzódó két függőleges, mély ráncot, rövidre nyírt ősz haját, napbarnított bőrét, vastaglencséjű szemüvegét, lerongyolódott öltözetét, koszos hátizsákját, ami az oldalán fityegett madzaggal megkötve. És hóna alatt a kakukkos órát. Kérdőn bökött feléje.

– Elvesztettem a karórámat – mosolyodott el kurtán – feltétlen tudnom kell, mennyi az idő.

Nem merte az otthonába hívni. Tán szégyenkezett is… s eszébe se jutott, hogy enni adjon neki, pedig sejtette, napok óta kóricál ez az ember, nem evett, lehet, hogy  éhes. Vagy fürdőre vágyna, bár gyermekkori emlékeiben derengett az is, hogy fél a meleg víztől. Vagy ha nem is vízre, csak egy ágyra. Cipőre, mert az sem volt a lábán, egy váltás tiszta ruhára, fehérneműre. Inkább csak egy közeli söntésbe ültek be. Körülöttük munkásemberek krákogtak, nézték a tévében meccset.

– Kávét – mondta kurtán a pincérnőnek.

– Én semmit, köszönöm – mondta a lány.

Talán öt perc sem volt az egész. Idegesen magyarázni kezdett életről, házról,  elviselhetetlenségről, sok magányról, és a nővéréről, aki elvette az iratait, hogy az országon belül tartsa. Arról is mesélt, hogy cserébe minden reggel csíkos pizsamában, mezítláb jelenik meg a munkahelyén, a cipőgyárban, és az udvarán ordibál, hadonászik, de a nővére ügyet sem vet rá. Odahaza lassan...

– Az őrületbe kergetnek ezek! – fakadt ki.

Majd választ sem várva hirtelen felpattant, kirohant a kocsmából, bevágta az ajtót, és eltűnt az esti sötétségben. Csak úgy, köszönés nélkül, tizenhárom év után.

Gyakran hitte utólag azt, hogy talán igaz sem volt, csak képzelődött, álmodta az egészet. Gondolataiból egy mormogó utcaseprő ébresztette fel.

– Húzzál már arrébb, aranyoskám!

Feltápászkodott hát a templom lépcsőjéről, s mint aki mély álomból ébredt, és nem tudja, hol van, tanácstalanul lépkedett a hajnalittas téren.

Mágori Eszter

Az első rész: A faluban úgy hívtak csak, a lánya

A második rész: Soha többé nem akarlak látni!

A harmadik rész: Házasság a kilencedik emeleten

A következő részt holnap olvashatjátok el!