Tutira meg fogok halni. Nem viccelek! Ott ülni abban a fertőtlenítőszagú teremben ahol mindenki vattát szorongat az alkarján, és aztán jön a fehér ruhás nőstényördög azzal a kilométernyi tűvel a kezében... Elvérzek, végem lesz, hacsak el nem menekülök.

Akasztják a hóhért

„Anyuka, kérem, menjen ki” – ezt talán már mindannyian megkaptuk életünk során, amikor a gyereken vénát szúrtak, vagy csak hisztit kellett lecsillapítani. Legutóbb a lányom vérvételénél zavartak ki, látva, hogy csak rontok a helyzeten – miközben a gyerek a vizsgálóban üvöltött, a folyosón az ápolónő engem teáztatott, hogy rendbe jöjjek. És istenuccse, annyira vágyom erre a felszólításra, hogy „anyuka, menjen inkább ki”, amikor én jönnék a sorban a fogorvosnál a saját fájó fogammal.

Inkább magam elé tuszkolom a gyereket, nézzék meg még egyszer azt a gyanús fogat, vagy vegyenek tőle vért, menjünk biztosra, hogy egészséges-e, de akármilyen vadidegent berángatnék magam elé élő védőpajzsként, csak ne engem bántsanak.

Merthogy belül még a hétévesemnél is jobban rettegek.

A fogorvosi váróban

Arra gondolok, mennyivel jobb volt itt ülni, amikor a gyerek várt a sorára. Olvasgattam, ettem, nézelődtem. De most így egyedül azt hiszem, nagyon fontos dolgom akadt. Lekéstem a buszt idefelé direkt, de ezek még most is ráérnek. A szemetek. Hát nincs szabadságuk, robotolnak itt egész nap? De most, most, hogy csak ketten vannak előttem, és elkérték a taj kártyámat, azt hiszem, le kell zavarnom azt a nagyon fontos interjút valahol... nagyon máshol. Elnézést, elnézést, de ilyen az egyedülálló anyaság, meg a dolgozói lét, ha menni kell, hát menni kell... Hogy pont én jövök a sorban? Hogy akkor minek adták az érzéstelenítő injekciót? Kit érdekel, zsibbadt szájjal is lehet interjúzni, de nem, ezek már rángatnak befelé a karomnál fogva. Egy utolsó kétségbeesett pillantást vetek a a váróban a szobanövényre, meg az ott ülőkre, hátha ott ül egy anyuka, aki segítene, legalább fogná a kezem, de már be is zárult az ajtó.

Végem. Még gyümölcsízű lidocainos zselét se adtak, és egyébként is, hol a bátorság-oklevelem?! Anyaaa!

A szemésznél

Mikor jövök már? Mikor jövök már?! Az a néni mit csinál ennyi ideig? Felpróbálhatom azt a szemüvegkeretet? Mikor megyünk haza?  – igen, ezek az én gondolataim, pedig a lányom is itt vár velem. Itt nem fognak se szúrni, se fúrni, úgyhogy csak végletesen türelmetlen vagyok. Na, végre, én jövök, a vicces szemüveges látásélesség-ellenőrzés is buli, de aztán gyanús dolgok kezdenek történni.

Az orvos ráncolja a homlokát, és latinul beszél, bennem úgy nő a pánik, mint a higany a hőmérőben, mindjárt robbanunk, szerintem hagyjuk is az egészet.

Köszönöm, jól látok, csókolom, nem kell szemfenék vizsgálat meg szemnyomás mérés! Nem és nem! Nem érti, hogy bele fogok vakulni? „Anyuka, kérem, küldje ki a kislányát!” Mii?? Nem! Az én szememhez ugyan nem nyúl azzal a vacakkal! Mi, még mutassak is jó példát a gyereknek? Hát, egy frászt! Nem nyugszom meg, juszt se! Menjen innneeeen!!!

A végső leszámolás

Van, ami a fogfúrásnál is rosszabb, pedig azt is két napig heverem ki otthon, és ez a vérvétel. Vagy az infúzió, de arról nem vagyok hajlandó beszélni. A táskámban mini plüssállatot szorongatok, és amikor nekem kell leülni a hülye fehér székbe, akkor már nem érdekel, elő is veszem, és magamhoz szorítom.

Piros ruhában vagyok, mert ettől úgy érzem, nekem is marad szép piros vérem azok után, amit most művelni fognak velem. Nyugtatót vagy kéjgázos maszkot követelek, de nem adnak.

A macimat kiröhögik. Már a tű látványától is az ájulás környékez, úgyhogy gyorsan megkértem őket: fektessenek le. Így mindjárt kedvesebbek velem. Az ápolónő még meg is simogatja a karomat, na, így már jobb. De tűt... azt nem kérek. Markolom a karfát, aztán a saját karomat, nyüszítek, alkudozok, végül sírok, igen, sírok, hogy ez miért pont velem történik, nem igaz, hogy nem tud valaki más itt lenni helyettem, aztán mire felébredek a hiperventillációs sokkból, már jön is be értem az (apukám) a barátom, hogy hazakísérjen. Elgyötörten fagyiért nyavalygok, de minimum háromgombócos legyen, és kérek egy új plüssállatot is. Na, meg egy műmosolyt, mert hazaérve valahogy el kell hitetnem a gyerekkel, hogy ez az egész semmiség, smafu, csak egy kis szúnyogcsípés, és aki igazán bátor, az hamar túl van rajta...

Fenyvesi Zsófi