–

A hétfői évadzáró Hello, WMN!-en elhangzott egy olyan mondat tőlem, hogy nem hiszek a házasságban. Ezt pedig azért mondtam, mert nem hiszek abban, hogy két ember tényleg képes kitartani egymás mellett az idő végezetéig úgy, hogy valamelyik ne csalja szarrá a másikat, vagy ne hagyja el csak úgy simán. Természetesen vannak ellenpéldák, de aztán szép számmal vannak ezt megerősítők is, és sajnos az utóbbiból van több, tetszik, vagy nem tetszik ez nekünk. Csak a közvetlen környezetemben, a legjobb barátaim és a legközelebbi ismerőseim körében jut minden évre legalább egy hatalmas, őrült nagy botrányos dráma, válással, hűtlenséggel megfűszerezve, és több mini szakítást is látok. Sőt, az én szüleim is elváltak, ott pedig konkrétan fordított volt a helyzet, mint a klasszikus felállásnál: anyám hagyta el az apámat, és azóta is együtt él azzal a férfival, akibe akkor beleszeretett.

Szóval nem csak a férfiak az elhagyók, meg a szemetek, mert nagyon szeretjük őket szidni (mondjuk, sok esetben azért így sem menteném fel őket).

A saját kapcsolataimban még nem éltem át csúnya megcsalást. Nem hagytak ott gyerekkel, nem függtem még egy férfitól sem anyagilag, szóval pénz nélkül sem hagyott ott senki, persze volt olyan, hogy az aktuális pasim lebukott, hogy más csajjal is hetyeg, de azért azt mégse hasonlítsuk össze azzal a drámával, amit az a nő (vagy férfi) él át, akit neadjisten otthagynak egy (vagy több) kisgyerekkel. (Van olyan is, hogy a férfi marad a gyerekkel. Pl. anyámék válása után mi apuval maradtunk.)

Amikor Zs. barátnőmet megismertem hat évvel ezelőtt egy medencés házibuliban, akkor éppen a háromhetes gyerekével volt otthon szoptatós anya, és három nappal azelőtt jelentette be neki a férje, hogy lelép egy másik nővel. Zs. ott maradt egy kétéves és egy háromhetes gyerekkel, mondjuk pénze legalább volt, de hat hónap múlva vissza kellett mennie dolgozni, hogy el tudja rendesen tartani a szétrombolt családot, meg nem kívánt kizárólag a férjétől függeni anyagilag. Akkor végignyomtam vele a szakítás utáni sokkot, a válás körüli procedúrát, ő pedig úgy dolgozta fel az egészet, hogy azonnal belemerült a bulizásba (már amennyire bele lehet merülni egy csecsemő mellett), és ismerkedni kezdett. (Tudom, hogy mások pedig nagyon máshogyan dolgozzák fel, ez mindenkinek legyen a saját útja, ha egy mód van rá, ne ítélkezzünk.) Ma pedig az van vele, hogy együtt él két éve egy szintén elvált férfival, akinek három gyereke van, és akit pedig a felesége csalt meg és hagyott el anno.

Szóval a közelemben ilyen sztoriból minden évre jut egy, mindig megrökönyödünk, mindig szörnyülködünk, aztán mindenki túléli valahogy a saját erejéhez mérten, és megyünk tovább.

Amikor Zs. vált, akkor én abortuszra mentem. Terhes lettem egy szerelmemtől, akivel már nem voltunk kapcsolatban, mert nem működött, de összejártunk, és fogamzásgátló mellett (fontos infó a KDNP-sek miatt) állapotos lettem. Ő ráadásul meg akarta tartani, előttem pedig az lebegett, hogy te jó isten, sehogyan sem látom magam egyedülálló anyaként, még úgy se, hogy ez a férfi esetlegesen nem hagy totál magamra, de ki tudja, mi lesz, ha neki lesz új, márpedig arra nagy volt a sansz, pláne hogy akkoriban én még tökéletesen el voltam veszve, karrierem se volt.

Aztán elvetettem. Mai napig úgy gondolom, hogy jól döntöttem, és annak fényében sem bántam meg, hogy már nem tudok gyereket szülni.

Amiket most itt leírok, azok csak az én igazságaim. Vannak szép családok, jól működő kapcsolatok, vannak igaz szerelmek, vannak olyanok, akik nem hagynak el, és nem hagynak cserben, vannak olyanok, akik képesek megoldani a problémát felnőtt ember módjára. Még akkor is tudom, hogy ez így van, ha én nem feltétlenül találkozom túl gyakran vele. Tiszta szívemből örülök annak, hogy vannak ilyenek. Sőt, én is vágyom a szerelemre, én is keresem az érzést, hogy hátha valaki képes megmozdítani bennem valamit. Még azt is elhiszem, hogy egyszer még meg fog még történni velem (mondjuk nem úgy, mint nyolcadikos koromban). De arra már soha nem lennék képes, hogy tökéletesen elveszítsem önmagam, és teljesen egy másik embertől tegyem függővé a boldogságomat.

Nagyon sokáig nem gondoltam ezt így. A szerelem csodálatos dolog, iszonyú jó átélni, de – full közhely – ez is elmúlik. Ráadásul úgy múlik el, mintha sose lett volna, aztán meg állnak az emberek egymással összekötözve, és bámulják a másikat, hogy ez meg mi a franc, és azután jön a szenvedés, a megalkuvás vagy simán csak a szeretet, annak a felismerése, hogy én ezt az embert, akihez hozzámentem/akit elvettem úgy is képes vagyok szeretni, hogy már nem vagyok belé kibaszottul szerelmes.

Szóval én azt az embert várom már, de nagyon, akibe nem csak simán szerelmes leszek, hanem hét meg nyolc év után is szeretni fogom, nem őrülten, hanem csak simán, és azért fogom szeretni, amilyen, a faszságaival és a hibáival együtt, és nem lesznek elvárásaim vele szemben, és képesek leszünk kölcsönösen szabadon hagyni egymást.

Na, ha ez megvan, akkor azonnal csinálok vele együtt egy gyereket. Valahogy.

(Addig pedig jobb híján nézegetem Brad Pitt képeit, az úgyse kopik el.)

A kép a kedvenc filmemből van: Szenvedélyek viharában (Legends of the Falls, Bedford Falls Production, 1994.).

Szentesi Éva