–

Mindenhez idő kell

Kiürülni, töltekezni, kiborulni, de mindebből felállni… ahhoz kell a legtöbb. Most újra itt vagyok, állok, számot vetek magammal. Ha ismerős helyzeteket láttok az írásomban, meneküljetek, amíg nem késő!

Csodálatos családom, férjem, gyerekeim vannak, valódi a kapcsolatunk. Nem „gazdasági alapon” vagyunk még mindig együtt. Pár éve viszont bekattant – mint sok kortársamnak is –, hogy „akkor ennyi volt az élet, a szabadság?”

Hiába tökéletes a családom, és hiába imádom őket, mégis pánikszerűen tört rám a szabadságvágy.

Persze ilyenkor tud beférkőzni a képbe „a másik”, aki a Facebookon jelentkezett be a semmiből. Nem tetszett, sőt kicsit taszított is benne valami. Fogalmam sincs, hogy miért nem azt válaszoltam neki, amit az összes többinek: „nagyon kedves, de köszi, nem kellesz”.

Lassan belecsúsztunk egy vad és izgalmas szexuális levelezésbe

Megszületett bennem egy régi-új nő. Belementem, hogy „majd valamikor találkozzunk”, addig pedig a játék egyre fokozódott. Tudtam, hogy régóta van barátnője, meg azt is, hogy soha egyetlen lehetőséget sem hagy ki, de nem érdekelt. Gondoltam, tiszta lapokkal játszunk.

Az elején minden izgalmas volt, csodálatos, extrém, eszement szex az első pillanattól, amikor, ahogy és ahányszor csak tudtunk. Kielégítette az én szintén elképesztő és vulkánként feltörő vágyaimat, sőt fokozta.

Egyet kértem tőle: kipróbálhatunk mindenfélét, de ha már otthon hazudunk, legalább mi mondjunk igazat egymásnak.

Megígérte persze, de ekkor még nem tudhattam, hogy a lehetetlent kérem tőle. Hiába voltam tisztában azzal, hogy végighazudta a régóta meglévő kapcsolatát, azt gondoltam, ebben a helyzetben nincs miért hantáznia. Aztán egyszer szex közben szerelmet vallott: innen kezdődött a lejtmenet.

Elhittem, hogy tényleg szeret, hogy más vagyok

Elhittem mindent arról, hogy neki ilyen nő kell, elhittem, hogy „majd mi ketten tökéletesek leszünk ebben a viszonyrendszerben”: teljes őszinteséggel, odaadással és biztonsággal kipróbálunk együtt minden szélsőséget, amire ő nagyon vágyott, és hajtotta is, amikor csak tudta. Ő úgy tudott hazudni, hogy egyetlen arcizma sem rándult. Én viszont megérzek mindent, ráadásul sok a közös ismerősünk, és ha bárki csak elejtett egy szót róla, máris tudtam, mi a helyzet.

Az első szakítás azután történt, amikor nagyon nehéz helyzetben voltam lelkileg, és emiatt fizikailag is

Azt vettem észre, hogy menekül. Nem állt mellettem semmiben, nem vállalt szerepet benne, de beszervezett magának egy dugópartnert, amíg felépülök, vagy még tovább… Itt megingott a bizalmam. Ráadásul kiderült, hogy még alkoholista is. Én, hülye persze idővel megbocsátottam neki, mert annyiszor mondta, hogy „nekünk milyen sok közünk van egymáshoz”.

Inkább a hazugságba kapaszkodtam, mint a józan eszembe, ami azért lassan kezdett elhagyni.

Beleszerettem egy emberbe, aki kizárólag önmagával, a szexszel, a nőkkel, a saját vágyaival, a múltjával, a szorongásaival és a piával volt elfoglalva, és aki úgy élte az életét, hogy mindenkin átgázolt a saját érdekében. Az amúgy nem túl előnyös külsejével is többet törődött, mint a régóta meglévő csaja lelkével, aki teljesen tropa lett a mellette lehúzott évek során. 

Belefolytam lassan a pasi életébe

Végignyomtam rajta, hogy szerezze meg a diplomáját, segítettem neki, amiben csak tudtam. Rávettem, hogy menjen el terápiára, hazaküldtem, amikor a csaja kikészült, gyanakodott vagy fájt a feje – mert az sokat fájt persze –, küldtem neki még gyógyszert is. Az is megtörtént, hogy a lány ajándékát én vettem meg előre, hogy a közösen töltött időnket ne rövidítsük meg emiatt. Amikor egyszer sikerült meglógnunk néhány napra együtt, akkor pedig a lelkiismeret-furdalása miatt nulla-huszonnégyben a csajával váltott üzeneteket, mert beteg lett a szegény tengerimalac. Akkor is azt éreztem, hogy „itt a vége”.

Hát, hol vagyok én ettől a beteg embertől, a beteg, hazug kapcsolataitól? Szembenéztem azzal is, hogy miatta hazudozom mindenkinek.

Egyre gyengülő akarattal szakítottam vele újra meg újra, ő pedig már-már rutinszerűen visszamászott az ablakon, mert szüksége volt rám. Mindig szüksége van egy stabil pontra, ahonnan tud kalandozni, mert amúgy retteg a magánytól és az elszigeteltségtől.

Annak ellenére, hogy én is szétestem, a nagy gond továbbra is vele volt (és van is)

Már csak abba tudtam kapaszkodni, hogy a szex továbbra is elképesztő volt, és egyre szélsőségesebb, egyre nyíló horizonttal, miközben biztosan tudtam, hogy nagy a baj.

Voltak csodálatos, vicces, beszélgetős időszakok, de elkezdődött egy pokoli, gyilkos periódus is: lebukott a csajánál – elvileg velem –, de ezt sem hiszem, csak engem vallott be. El kellett sürgősen költöznie, mi éppen nyaraltunk, de kölcsönkértem pár napra egy ismerős lakását, kockáztattam a lebukást, sajnáltam, segíteni akartam neki. Ebből a pár napból egy hónapnyi szívesség lett, közben ápoltam a szakítás után a lelkét, segítettem neki új albérletet keresni, új életet kezdeni.

Már ott tartottam, hogy ezt így nem tudom tovább csinálni otthon sem, nem érdemlik meg az enyéim, hogy egy roncsot kapjanak, és inkább a pasit választom, bármi is legyen a vége.

 És akkor befigyelt a Tinder…

A megnövekedett feszültség miatt sokasodtak az agresszív üvöltözései, és a Tinderen szerzett magának pár „nagyon megértő” lánykát, aztán egy „ultra megértő” ki is kötött mellette. Amikor ezt véletlenül megtudtam, kikészülve hívtam, de akkor is tagadott. Ekkor álnéven írtam a csajnak (a kapcsolat után ezt szégyellem a legjobban) egy amúgy teljesen őszinte, de nem igazán kulturált levelet, amire a válasza az volt, hogy letiltott.  Egyébként ő is a folyékony hazugságnak és az „én majd más leszek”-nek hitt. Így kerültem a padlóra, egész pontosan a konyhapadlóra…

Pszichiáterhez menten

Ő csak annyit mondott, hogy kettőnk közül nem nekem kéne ott ülnöm, de tény, hogy

alaposan belefutottam egy igen szélsőséges borderline személyiségzavaros emberbe, és kéri, meneküljek, amíg nem késő.

Mondjuk, már akkor is késő volt, de jó pár hónap múlva – amikor már azt hittem, hogy többé nem tud bántani, nincs mit vesztenem – újra találkoztunk. Elmondta, hogy a másik csaj „az nem egy igazi kapcsolat”, őt is csalta, de mégis engem akar, akkor is, ha már eljátszotta a lehetőségét annak, hogy teljesen az övé legyek. Kitalálta, hogy menjünk el együtt egy luxus szexhajóra, legyek a cinkosa, és várjak, amíg lezárja az ügyeit. De esze ágában sem volt lezárni semmit, és továbbra is élte a sunny boy-életét. Lassan kiderült, hogy beépült az újabb áldozat mindennapjaiba, és folytatta a már jól bevált rutint, amit az eddigi összes kapcsolatában. Csak azt nem értem, hogy ehhez én miért kellettem neki újra? Persze, nemcsak ezt nem értem, de a helyzet azóta szerencsére sokat változott.

Őt már nem is akarom megérteni, magamat és a családomat kezdem lassan újra megtalálni, és egyre magasabbról nézem a konyhapadlót.

Azt hiszem, végül ez lett az én igazi szabadságom.

Horváth Kata