–

Vajon mikor jött el az a pillanat, amikortól már egyértelműen nem egy hollywoodi produkció hősnőjének láttad magad (ne mondd, hogy sose játszottál olyat, hogy te most egy filmben szerepelsz!), hanem egy közepesen neurotikus francia művészmozi vagy egy nyomasztóan valóságos dán Dogma-film egyik statisztájának?

Mikor érezted úgy először, hogy a szerelem a kamaszok műfaja meg a felelőtleneké?

És mikor támadt fel benned a gyanú, hogy talán ez még sincs így?

Mikor döbbentél rá – ha soha, akkor bocs a feltételezésért – hogy akivel élsz, és akivel összenőttél sok év alatt, már nem a szerelmed, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy a szót régebben használtad, hanem az az ember, akivel kapcsolatban tele vagy mindenféle érzéssel, és mindenféle érzések emlékével?

Ő nem ér kevesebbet, mint régen, és nem is érzel iránta kevesebbet, sőt.

Csak mást érzel.

Ezt persze beismerni még magunknak sem egyszerű.

Mert akkor most mi van?

És főleg mi lesz?

Ha nem akar válni az ember, akkor hallgatni, keresztkérdések esetén meg tagadni szokás.

Vagy elkenni az igazságot.

Mondani, hogy kell egy kis szabadság.

Nyaraljunk idén külön!

Levegőváltozás!

Utazzunk el kettesben, de jó ötlet!?

Lehet viccelődni is a hiátuson. Okoskodni. Mondogatni generációk óta skandált közhelyet, hogy hűséget, nem vakságot, meg a szerelem elmúlik, de a szeretet, az megmarad...

És csak kevesektől hallod a kiegészítést, hogy igen, a szeretet él, kölcsönös, és őrülten hálás vagyok érte, tényleg!, de a fenébe, megveszek azért, hogy legalább egyszer, legalább még egyszer az életben úgy nézzen rám valaki, mint 14 éves koromban Jancsika a vurstliban – vagy tegnap az a pasi, akire gondolok – és az se ártana, ha lőne megint egy hárompálcás plüssnyulat nekem, esküszöm, vele aludnék…

Meglett férfiaknak friss húsról vicceskedni ér feleségek jelenlétében is.

Összekacsintani a haverral egy jó segg láttán szintén nem ciki, sőt.

Izmos alpinista felsőtestét látva nyálat csorgatni a barátnőkkel a reklámok és a vígjátékok szerint is menő, tök mindegy, hány éves vagy, és van-e pasid amúgy.

Kijelenteni, hogy szereted a férjedet vagy a feleségedet, de jó volna az ágyban egy kis változatosság, és bevallani, hogy ennek realizálására esetleg tettél is konkrét lépéseket: emberi dolog, általában bocsánatos bűn, mit bűn, megingás, félrelépés (nem kopik el, igaz?).

De azt nem nagyon szokás elismerni ország, világ, a társunk vagy akár önmagunk előtt, hogy családosan, negyven pluszosan őrülten szerelmesek vagyunk, vagy őrült szerelemre vágyunk, mint mindenki különben – oké, mondjuk azt, a többség, vagy tévedek?

Nem éreznéd nevetségesnek magad, ha megtörténne veled?

Nem szégyellnéd kicsit, hogy hebegsz-habogsz-pirulsz össze-vissza, meg az összes klasszikus vegetatív tünet, és olyan dolgokban tudsz hinni ismét, minden rutinod, gyanakvásod, csalódásod, páncélod, kérges szíved és cinizmusod ellenére, amikben csak nagyon rég tudtál?

Találkoztam olyan emberrel, aki – úgy fogalmazott – megengedi a társának, hogy megélje a szerelmet (valaki mással, nem vele), aztán úgyis hazatér hozzá.

Ő most akkor bátor? Vakmerő? Hülye? Okos? Nagylelkű? Óvatlan? Erkölcstelen?

Ha neked ekkora szabadságot adnának, akarnál-e élni vele?

Azt gondolnád, nagyon szeretnek, vagy, azt, hogy nem nagyon?   

És mit szólnál, ha viszonzásul a társad is korlátok nélküli kapcsolatot szeretne?

Megházasodni, és soha többé – értsd akár évtizedeken át – nem beleszeretni – másba – lehetséges?

Vannak, akik szerint igen. Ők vannak kevesebben.

Mások azt mondják, nem az a lényeg, hogy érzel, mit gondolsz, hanem az, hogyan döntesz, mit kockáztatsz, mennyire vagy erős, mennyire akarsz erős lenni.

Ha a szerelem egy a bőrönd legendás állatai közül, mit csinálsz, amikor dörömböl?

Békés Edit

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/djroland