–

Ha nem lennék hívő, eszem ágában sem lett volna megházasodni. Ki akar egy egész életen át ugyanazzal az emberrel élni? Aki ráadásul veled együtt változik, együtt éltek, így még csak meglepetés sem ér. Nincsen tűzijáték, nincs mindennap esküvő, mégis elvárom az izgalmat, a szerelmet, az el nem múló kíváncsiságot. Nem egy feleséget hallottam arra panaszkodni, hogy a férje csak hátráltatja, egyszerűbb és gördülékenyebb lenne nélküle az élet. Csak még egy gyerek, akit ki kell szolgálni. Akkor meg minek van? Mit várok tőle? És itt jön a lényeg!

Ahogy volt osztályfőnököm mondta, ha nagy korsóval mész a kútra, sok vizet hozol el. Ez esetben lehet, hogy kisebb korsót kéne vinni az oltár elé, nehogy a túl nagynak a kongó üressége csalódást okozzon. Szerintem van abban valami, hogy az elvárások megmérgezik a kapcsolatokat. Mit látunk a filmekből? Megtalálod az önfeláldozó, mindig izgalmas lelki társadat, hurrá! Az életed nagy küldetése teljesült, már csak az kell, hogy ne szúrd el. De mi van, ha a happy end valóban csak a sztori végén teljesül? Amikor kibírtad a szürke hétköznapokat, tudsz örülni az előléptetésének, képes vagy akkor is mellé feküdni az ágyba, ha éppen kőbunkó volt aznap. Mindig megálljt mondasz a kísértő gondolatoknak, nem hagyod, hogy más, a szomszéd, az úszómester, a filmbeli hős, a legjobb barát, vagy bárki ezen a világon megtelepedjen a gondolataidban, mert „ő bezzeg milyen kedves, érdekes, izgalmas”. 

Hogy én miért döntöttem épp mellette? Egyáltalán, miért is akartam megházasodni?  Mert szerettem volna egy bátor, önbizalommal teli férfit, aki vigyáz rám, megvéd, a gondomat viseli, érdeklődik irántam, jó apja a gyerekeimnek, és akivel megvalósíthatom, ami kimaradt a gyerekkoromból. Hogy élmény legyen az általam alapított családban élni. És persze szeressen, szeressen, szeressen! Hogy én mit tudtam nyújtani, arról kevesebb gondolatom volt. Tudtam magamról, hogy hűséges vagyok, kedves, nyitott a világra, szeretem a gyerekeket, és minden vágyam, hogy családanya és jó feleség legyek. Nem tartottam magam főnyereménynek, de annyi önbizalmam volt, hogy ne kezdjek el rágódni a saját alkalmasságomon. Pedig egy egész életről van szó.

Manapság sokan megkérdőjelezik, valóban egyetlen párral kell-e élnünk holtomiglan-holtodiglan, hisz vannak, akik inkább életszakaszokra választanak társat. Miért éljem le ugyanazzal az emberrel az életet? Mert ő ismer engem a legjobban? Mert megtanulunk hűek maradni az ígéretünkhöz? A minap láttam egy infografikát, amin a válási okokat fejtegetik. Csakhogy a végén általában nem a házastársnak tették ki a szűrét, hanem a gyereknek, mintha őrá untak volna rá, mert megláttak egy kedvesebb, okosabb, izgalmasabb gyereket. De hát a gyerekünkkel ezt soha nem tennénk, igaz? Akkor miért tesszük meg a házastársunkkal?

Nem tudom, a válások hány százalékát akarja mindkét fél igazán, de tartok tőle, hogy az egyik még menthetőnek érezné a dolgot.

Egyetértek azzal is, hogy kell az elején a tűz, hogy legyen mire visszaemlékezni. Őrzök egy ilyen pillanatot. Királylánynak öltözhettem, a kislányok ácsingózva néztek, virág volt a kezemben, és a hercegem engem akart, bennem gyönyörködött. Megfogta a kezemet, a szemembe nézett olyan kedvesen, mint amikor meghívott erre a helyre, és közben ígéretet tett, és én is ígéretet tettem. Hogy hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom.

Másnap reggel éreztem, hogy elmúlt, emlékké vált, amit egy évig, a jegyességünk alatt vártam. Ha valaha valamit újra átélhetnék, az az esküvőnk napja lenne. Az a pillanat, amit újra előidézek magamban, amikor ígéretet tettünk egymásnak. Abban is megállapodtunk, hogy bármi jön, nem fenyegetőzünk válással, szóba sem hozzuk, mert az nem opció. Ettől függetlenül eszembe jutott már a válás, le is pörgettem magamban, mi lenne, ha... De nem volt csábító a kép. Túl drága árat kérnek az új áruért, úgyhogy inkább felújítom a régit, miközben magam is jobb alkotó leszek, aki egyre jobban ért ahhoz a bútorhoz, amit szépítget.

Amikor a gyerekeim megházasodnak, amikor megszületik az első unoka, őt akarom magam mellett látni. Hiszem, hogy aznap és mindennap azt fogom mondani, megérte kitartani egyetlen ember mellett. Nem tudom, hogy a lelki társam-e, de őt vinném magammal egy lakatlan szigetre, mert Isten után ő ismer legjobban ebben az életben.

Ez überel mindent: a kint hagyott büdös cipőt, a reggeli vécégőzt, a kádban tekergő szőröket, az éjszakai horkolást, vagy a szó nélküli autóutakat.  

Michelle Pfeiffer és Bruce Willis a Velem vagy nélküled című filmben válófélben lévő házaspárt alakítanak. Minden jegyesoktatás végén és válóper elején levetíteném a film utolsó tíz percét. Az utolsó közös autóútjukon a feleség lepörgeti magában az életük nagy pillanatait: megismerkedés, házasságkötés, a gyerekek születése, veszekedések, karácsonyok… Ül, és nézi a férjét. A gyerekekhez tartanak, akik egy táborból érkeznek haza, és mit sem sejtenek. A terv szerint egy étterembe mennek, ahol megmondják nekik, elválnak, mert már nem szeretik egymást. A gyerekek leszállnak a buszról, ölelés, puszi, beülnek az autóba, de az anyuka tesz egy próbát. Kint tartja a férjét, és elmondja, miért maradjanak együtt. A gyerekek bent várnak az autóban, és drukkolnak, hogy ez most sikerüljön. Hogy ne hulljon szét a családjuk. Meghozza az eredményét az utolsó különvélemény, az emlékek felidézése, boldogan szállnak vissza az autóba, és megkönnyebbülnek.  

Kérdezzük meg a gyerekeket? Kérdezzük meg magunkat, elvált szülők felnőtt gyerekeit, mit nem adnánk még egy békés, együtt töltött családi karácsonyért? Amikor krízis van, de jó lenne bekopogtatni a családi házba, ahol anya és apa nyit ajtót. Mit nem adnék, ha a gyerekeim láthatnák a nagyszüleiket együtt, és nem kellene szövevényes magyarázkodásba kezdeni, hogy Nagyi és Papa egykor házasok voltak. Maradunk mi, a férjem és én, egy új generáció, ahová vissza tudnak jönni majd a gyerekeink, és biztatni tudjuk őket, hogy megéri kitartani, megéri megelégedni, megéri úgy dönteni, hogy szeretni fogjuk a másikat.

 Kovács Anikó

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Syrotkin Studio