-

A héten ünnepeltük a házassági évfordulónkat, méghozzá egy meghitt, romantikus skype-olással. Marci ugyanis épp az Egyesült Államokban van munkaügyben, mi pedig Barnival a nagyi-wellnessben tengetjük napjainkat. Szóval nem mondanám, hogy túlpörögtük a nagy eseményt. Mondjuk, három éve sem tettük, de azért nagyon jó visszagondolni rá. Fiatalok voltunk és szépek.

Állati jó esküvőnk volt, imádtam minden percét, pedig sosem gondoltam, hogy én valaha is férjhez megyek. Azt hiszem, a hozzám hasonló lányokra szokták mondani, hogy nem asszonynak valók. Feltételezem, azok sütnek ilyen bélyeget valakire, akik szerint a férj-feleség viszony egy hierarchikus rendszer, amelyben a nő feladata az, hogy lesse az ura minden kívánságát, és a boldogságának forrása nem más, mint hitvese elégedett mosolya, amelyet ízes meleg étellel, megvetett ággyal, csillogó-villogó, csendes házzal és kifogástalan megjelenéssel tud kicsikarni.

Na, én erre tényleg alkalmatlan voltam, de legalább jó időben önkritikát gyakoroltam, és 16 évesen kijelentettem, hogy én aztán tutira nem leszek szerelmes. Az a gyengék fegyvere.

A kamaszkor és dackorszak valahogy nálam összecsúszott, és világ életemben dolgozott bennem valami forradalmár. Ha körülöttem mindenki épp valami szépfiú után ácsingózott és romantikus filmeken csorgatta a nyálát, akkor én abból csak azért sem kértem. Na meg a szerelem kontrollvesztett állapota sokkal inkább rémisztett, mint vonzott. Szerencsémre ez nem kívánságműsor, jön, oszt jónapot. Először 20 éves koromban, majd utána még néhányszor be-bekopogtatott jó nagy felfordulást hagyva maga után, amelyet évekig tartott eltakarítani.

Épp túl voltam egy nagytakarításon, és nagyban élveztem a lelkemben helyreálló rendet és tisztaságot, amikor a SUHANJ! Alapítvány maraton utáni buliján bemutatkozott a Márton, a rendkívül határozott és férfias hangján, ami azonnal megmozdított bennem valamit. Utólag könnyű azt mondani: már akkor tudtam, hogy ő lesz a férjem (pedig nem is akartam férjhez menni), de az tuti, hogy éreztem, szeretném, ha közöm lenne hozzá. A hangja és az a szép sárga pólója vett le a lábamról. Neki ez nem volt ilyen egyértelmű, úgyhogy találkozásunk után nem jelölt be azonnal a Facebookon. Ezen nagyon megsértődtem, mert én percenként frissítettem az oldalt, hogy küldött-e már barátságkérőt. Hiába. Én meg büszke vagyok és forradalmár, biztosan nem jelölöm be, gondoltam. Ja, meg jellem is, úgyhogy hopp, egyszer csak mégis rányomtam az „add as friend” gombra. Utána valami fénykép kommentelés következett, majd kisvártatva villant a cset-ablak. Persze én villantottam, pedig esküszöm, sosem voltam nyomulós típus.

Nem kellett sokat várni az első randira sem, ami a Momentán társulat „Miért nehéz párt találni 30 felett?” című előadása volt. Biztos nagyon megrémültünk a ránk váró kihívásoktól, úgyhogy inkább elkezdtünk komolyabban ismerkedni, hátha nem kell párt keresnünk 30 felett. Azon az estén hangzott F.Várkonyi Zsuzsa szájából az egész kapcsolatunkat meghatározó kifejezés: „parázs-gazdálkodás".

Ha az ember tüzet rak, akkor élvezi a meleget adó nagy lángot, de a nehéz munka akkor következik, amikor szépen lassan elkezd kihűlni a rakás. Bármi történjék, mindig kell piszkálni a tüzet, hogy a parázs égjen.

Ha az kihűl, akkor vége, azt a rakást nem lehet újragyújtani.

Mi már három éve őrizgetjük a lángunkat, szerencsére még parázsnak se híre, se hamva (haha, ez ám a képzavar). Ha nagyon patetikus szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy három éve, május első szombatján megváltozott az életem, de igazából erről szó sincs. 2013. május 4-én baromi jól néztünk ki mind a ketten, szuperül feldíszítettünk egy tóparti kis vendéglátóegységet, és életünkben először összetereltük a számunkra fontos embereket egy helyre, hogy mulassunk velük egy nagyot annak örömére, hogy mennyire szeretjük egymást.

Hétfőn viszont ugyanabban az ágyban keltünk fel, mint a lagzi előtti héten, ugyanazzal a kávéfőzővel főztük a kávét, és teljesen ugyanolyan hangszínen és érzelmi töltettel mondtuk ki azt, hogy „szeretlek”.

Oké, onnantól kezdve beikszelhettük a kérdőíveken és hivatalos dokumentumokon, hogy „házas", de az életünkben sokkal nagyobb változást hozott az összeköltözés vagy Barnabás megszületése, mint maga az esküvő.

Számunkra a házasságkötés egy szándéknyilatkozat aláírása volt, nem egy garancialevélé. Nem tudok hinni abban, hogy attól, hogy férj és feleség lettünk tuti biztos, hogy örökké együtt maradunk, mindig boldogok leszünk, és az ujjunkon lévő gyűrű összetart mindig. Abban hiszek, hogy mind a ketten megfogadtuk, hogy lojálisak, őszinték leszünk egymáshoz, hűek önmagukhoz, nyitottak, kitartóak és elszántak az előttünk álló feladatok megoldásakor. Ezt nem az anyakönyvvezetőnek fogadtuk meg, hanem egymásnak, és gyakorlatilag a kapcsolatunk legelejétől kezdve tiszta lappal, világos játékszabályok mentén társasozunk. Mindent megteszünk azért, hogy a kapcsolatunkban együtt és külön-külön is többek legyünk, hogy folyamatosan épüljünk.

Nem a papírban, hanem abban tudok hinni, hogy ő az az ember, aki a legjobbat kihozza belőlem, aki mellett igazán szeretem önmagamat és aki úgy szeret, ahogy vagyok.

Ő az az ember, akinek az idegesítő tulajdonságaival nagyon könnyen tudok együtt élni, és semmi, de semmi nincs, amit azonnal megváltoztatnék rajta. Ő az az ember, akivel hatékonyan és sikeresen oldjuk meg a problémáinkat, és akivel nagyon hasonló értékrend szerint és érzelmi intelligenciával tudjuk megbeszélni a dolgainkat. Ő az, akinek mindent el tudok mondani, és akivel minden körülmények között őszinte vagyok. Ő az, akinél először éreztem azt, hogy vele sokkal könnyebbek és jobbak a hétköznapok, mint egyedül.

Eléggé távol áll tőlem a giccses romantika, miközben tényleg egy gusztustalan tökéletes rózsaszín felhős, habos-babos áloméletet élek, és olyan emberrel, akit imádok, aki a legjobb barátom, és akivel minden áldott nap jól érzem magam, amióta megismertem. Tényleg nem volt egyetlen nap sem, amikor azt kívántam volna, hogy bárcsak ne lenne velem.

Nem tudom, min múlik ez, és mitől olyan jó, de biztos, hogy van benne egy nagy adag szerencse is, meg sok-sok olyan döntés, amit meghoztunk a közös utunk során.

Amikor a negyedik randinkon, egy szuperül sikerült közös hétvége után közölte velem, hogy ő inkább csak barátkozna, én pedig elküldtem a jó büdös francba, akkor még nem állt ilyen jól a szénánk. Aztán összeszedte magát, kipakolta a nőket csontvázakat a szekrényből és újra felhívott. Én meg felvettem a telefont a lehető legjegesebb, legkimértebb hangomon, de persze örültem, mint majom a farkának. Ez nagyjából tíz perccel azután történt, hogy az egyik legjobb barátnőm vállán sírtam el, hogy mennyire elegem van, hogy velem sosem történnek csodák, csak az idióta pasik... és elegem van az egészből. Jó döntés volt két hónap után összeköltözni, és kevesebb, mint másfél év ismeretség után gyereket vállalni, majd együtt Londonba költözni. Jó döntést volt pszichológushoz fordulni, amikor kételyeink merültek fel például a szülővé válás folyamatában. Nem azért, mert baj volt, hanem azért, hogy ne legyen.

Szóval néha történnek csodák és ugyan nem szokás bevallani (én is csak félve, szemlesütve teszem közszolgálati céllal, hogy árnyaljam a házasságtípusokról felfestett színpalettát), de vannak olyan kapcsolatok, amelyekben az együtt töltött idő 90 százaléka csodás, boldog és békés. A maradék tíz meg a reggel.

Szóval bevallom, még mindig ő az a férfi, akit jobban szeretek, mint a töltött káposzta evés utáni alvást!

Köszi, Marci, hogy visszahívtál... és szívesen a Facebook-jelölést!

Pásztory Dóri

A képek a szerző tulajdonában vannak.