-

Az én Szobotkámat nem Tibornak hívják.

Zárkózottnak tűnő, jó megjelenésű, intelligens fiú. Megnyerő mosolyába szerettem bele sok éve, és újra beleszeretek, ahányszor csak összefutnak a szeme körül a ráncok.

Amikor a mi történetünk kezdődött, 2009-et írtunk. A tavasz még csak a szemét dörgölte lustán, mikor egy magas fiú alig várta, hogy megcsókoljon a gesztenyefa alatt.

Tizennyolc éves voltam, nem terveztem az égvilágon semmi komolyat. Aztán eltelt egy év, eltelt kettő, és mire észbe kaptam, ez a sármos mosoly úgy megfogott, hogy már nem tudtam elszaladni.

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem is akartam.

A mosoly mögött megismertem az embert, aztán egyszer csak összetartoztunk.

A sokadik évfordulónkon egy hajón vacsoráztunk, én desszertet is kaptam.

Gyémánttal a közepén.

Aztán igent mondtam.

Ennek már egy éve. Mindeddig nem tudtam emléket állítani neki, mert valami nagyot akartam, felemelőt, magasztosat. Csupa egyszerű szó jutott eszembe, ami elszáll, nem hagy nyomot maga után, holnap már nem emlékszik rá senki.

A betűt szeretem, megfogja a múltat. Az érzést mi akkor kísért, megőrzi nekem hosszú évtizedekre, még ha bennem kissé meg is kopna.

Ha ránézek a gyűrűmre, eszembe jut: a holtunkiglan nem sétagalopp.

Az „Isten előtt fogadom" olyan sokszor hangzott már hamisan, és nem tart egy szemvillanásig sem messzire elszaladni előle.

Azért én hiszem, hogy a „fogadom" nekünk mást jelent. Ahonnan mi jöttünk, ott még súlya van az adott szónak... és becsülete a nyújtott kéznek.

Amikor újra nyújtom majd a kezem, ahogy sok evvel ezelőtt először tettem, nem kisebb hatalom teszi majd a pecsétet a szövetségünkre, mint maga az Isten.

Hájas Csilla