–

Elmúlik minden.

Nagymama mézeskalácsreceptjét egy fiók mélyén őrzöm, nagy, szálkás betűkkel írta egy megsárgult lapra, hogy emlékezzek rá, amikor ő már messze jár. Mióta meghalt, csak nézegetem a papírt.

Ezerszer sütöttem azóta, de ugyanezt a receptet soha. Nem mertem.

Féltem, hogy ugyanolyan illata lenne, mint amikor nagymama konyhájában álltam a sparhelt előtt, hangosan pattogott benne a tűz, én pedig nevettem valamin.

Még nagyapa is vidáman hunyorgott a szemüvege mögött. Azt nem bírnám. Talán majd az unokámmal megsütöm én is. A nagy lóbetűimmel továbbadom az örökséget.

Nyolcvanhét nyár – ennyi egy élet.

A csontomat tépi az űr.

A régi házat megveszi valaki. Lebontják... vagy más költözik oda. Furcsa lesz elmenni a kapu előtt, hogy a kutya már nem engem ugat. Egy idegen kutya csóválja majd a farkát egy idegen gazdának. Nem bírom. Idegenek esznek majd annál az asztalnál, ahol nagyapa borotválkozott, ahol tejeskávét reggeliztem, beleaprítva a kenyeret. Ahol az ajtófélfán tartottuk számon, ki mennyit nőtt. Az ajtót valaki lefesti, és a következő nagymama fogja mérni az unokája magasságát. Ahol a cukormázat kevertem a mézeskalács tetejére, míg a karom majd leszakadt. Ahol nagymama belecsípett a nyers tésztába, és megkóstolta, hogy jó-e, én meg undorodtam tiszta szívemből.

Nyolcvanhét nyár – ennyi egy élet. Ha üvöltenék, az segítene?

Valaki más fog ott emlékeket gyűjteni. Az én időm lejárt. Ahol magasan szálltam a hintával, és nem gondoltam a jövővel.

Más fog pókokra vadászni.

Nagymama barátnői mindig csodálkoztak: „Nahát, Gizike, milyen szép nagyra megnőtt az unokád, tiszta apja!” Ő meg kihúzta magát, és büszkén bólogatott: „Hogyne! Hát, az ő fia azért az mégiscsak valaki”.

Más illata lesz a háznak, a nagymamáé lassan elszivárog az ajtó alatt. Szertefoszlik, amit a tüdő már nem bír beszippantani. Masszív orvosságszag terjengett mindig, mert nagymama akkor is bekapdosott valami bogyót, ha a rádió esőt mondott – megelőzésképp.

Nyolcvanhét nyár – ennyi egy élet.

Hazamegyek én is egyszer.

A vietnami balzsam szúrós szagáról mindig nagymama jut eszembe. Gyógyír volt minden bajra, fejfájásra, izomlázra, bokaficamra. Azt mondják, az illatok egy másodperc töredéke alatt visszarepítenek oda, ahol először éreztük őket. Látom magam körül a nagy dunyhát, amivel takaróztam, a vaskos orvosságos szatyrokat, ahol a világ összes nyavalyájára akadt gyógyszer, talán ezek is segítettek abban, hogy a nagymama ilyen sokáig életben maradt. Biztonságot nyújtott ez a jellegzetes illat. Nagymama már messze jár, de ahányszor kinyitom a balzsamos tégelyt, és beleszippantok, visszacsalogatom magamhoz.

Nyolcvanhét nyár – ennyi egy élet.

Nekem mennyi jut?

Most majd idegenek szereznek ott új emlékeket. Az enyémek elkopnak, megfakulnak, mire észbe kapok, már az én tortámon ég nyolcvanhét gyertya. Ráncos a kezem, testem alig eszmél, talán épp rólam írja az unokám, hogy jó nagyanyja voltam.

Nyolcvanhét nyár – ennyi egy élet. Elillan. Vége.

Hajas Csilla

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/LSOphoto