–

Nálam ez még csak nem elvi kérdés, amin naphosszat elmélkedem, hanem maga a gyakorlat.

Rámosolygok egy helyes pasira, mert miért ne tenném? Egyébként rámosolygok a zöldséges nénire is. Szóba is elegyedem a férfiakkal, ahogy még a jegyellenőrrel is, mert én ilyen vagyok. Kezdeményezni számomra nem azt jelenti, hogy jóképűnek gondolt idegeneket bombázok nyílt ajánlatokkal, vagy rájuk mászom a bulikban.

Akár még szemezni is kezdek, mert a rövidke „Elvárás egy pasi felé”- listámra nem fért már rá a gondolatolvasás, és honnan tudná a szerencsétlen, hogy van esélye, ha rá sem pillantok?

Aztán ha ő tojik rám, akkor ezt nyugtázom, és továbbállok. És pontosan ugyanezt várom el az ellenkező nemtől is, ha épp a másik oldalon vagyok.

Még sosem kaptam le valakit csak úgy

De nem azért, mert égőnek gondolom, ha egy lány csinálja ezt, hanem azért, mert a lekapást magát tartom visszataszítónak, akárki is kezdeményezi. Egyetlen olyan esetre emlékszem, amikor valaki közeledésén meglepődtem, de mégis benne voltam. Egy csók számomra általában nem meglepetés, hanem a dolgok alakulásából egyenesen következő esemény, ami közös megegyezésen alapul, és szinte el sem lehet dönteni, ki kezdeményezte. Tény, az utolsó pár centimétert én általában a férfire hagyom, de nem azért, mert ennek így kell lennie, hanem én így szeretem.

Persze, én is látom, hogy a férfiakban munkál a vadászösztön, csak néha nem értem, miért zárná ez ki azt, hogy kezdeményezzek.

Ha egy nő kacér kétértelműséggel, szellemes megjegyzésekkel és akármilyen személyiségből és ízlésből adódó természetes módszerrel tudtára adja a férfinak, hogy érdeklődik iránta, az még nem azt jelenti, hogy a csíny letudva, innentől nincs dolga a pasinak.

Én, ha úgy adódik, finoman jelzem valahogy, hogy érdekel valaki, aztán szépen elsétálok. Csak érdekel. Nem akarok feleségül menni hozzá, és nem feltétlenül fogom hazavinni sem. Érdekel, innentől nézzük, ő mit lép. Ha férfi lennék, tuti, hogy arra a nőre vetném ki a hálóm, akinél azt érzem, hogy van esélyem a sikeres vadászatra, mert gyanítom, akkor sem élvezném a visszautasítást, ha férfi lennék.

Arról nem is beszélve, hogy miért ne lehetne egy pasi félénk?

Simán lehet, ezért sem gondolom, hogy feltétlen nyomulásnak számít, ha egy lány indítja be a lavinát. Akár, mondjuk, randira hívja őt. Végül is teljesen mindegy, ki teszi meg az első lépést, az igazi izgalom úgyis csak ezután következik. Ízlés kérdése, kinek mi tetszik, persze, de nekem az a tapasztalatom, hogy a férfiaknak eddig inkább bejött, ha kezdeményeztem.

A svéd diákévem alatt például szinte azt éreztem, el is várják ezt a pasik, Brazíliában pedig egy fél másodperces pillantást is jelnek vettek. De nekem Magyarországon sem volt hátrányom a kezdeményezőkészségből, úgy láttam, a fiataloknak menő meg szexi, az érettebbeknek pedig szimplán bejön, ha egy nő tudja, mit akar.

Szóval szerintem az ízléses közeledés mindenképp oké, bármelyik fél kezdi is, maximum nem lel kedvező fogadtatásra, amit túl lehet élni. A dolog nekem inkább ott kezd bonyolulttá válni, amikor nem tisztázódnak a viszonyok egy új, helyes ismerőssel. Általában nem gondolkodom túl sokat azon, hogy most kezdeményezek-e épp, vagy nem, és hogy mit gondol a másik, csak visz a lendület. Kivéve, ha nagyon tetszik valaki. Olyankor jól leblokkolok, és nem merek még csak jelt sem adni, legrosszabb esetben egyből a barátok közé sorolom az embert. Ha pedig véletlenül tényleg jóban leszünk, főhet az agyam, hogy most akkor ez vajon tényleg barátság-e.

Ez az a helyzet, ahol nekem beakad a lemez időnként

Nagyon ritkán, de előfordul, hogy évekig nem tudom kiverni az illetőt a fejemből. Volt, akinél még mindig reménykedtem, volt, akinél úgy éreztem, valami megmagyarázhatatlan érzés még bennem maradt a kettőnk viszonyával kapcsolatban, valakinél pedig a tisztázatlan dolgok miatt kattogtam évekig.

Pont nemrégiben döntöttem úgy, hogy ideje lezárni a függő ügyeimet, és őszintén beszélni azzal a pár emberrel, akik valamiért ott motoszkálnak bennem a múltból.

Nehezen vettem rá magam, mert kínos üzeneteket kellett átadnom, például megmondani egy barátnak, hogy ez nekem mindig is kicsit több volt a barátságnál, vagy egy szinte ismeretlen munkakapcsolatnak, hogy valamiért nem tudom kiverni a fejemből.

Azt szerettem volna, hogy választ kapjak pár kérdésre, és megszabaduljak néhány olyan gondolattól, amelyek akaratomon kívül kerengtek a fejemben évekig. Szóval őszintén bevallottam az érzéseimet, és vállaltam az égést, mert néha tényleg csak az segít, ha az ember telibe, a képébe kapja azt a nemet. Megkaptam. Kétszer is, és nagyon megkönnyebbültem.

Ráadásul megtanultam két dolgot. Az egyik, hogy ha valaki bejön, jobb inkább az elején finoman közeledni és tudtára adni ezt, tehát nőként is nyugodtan kezdeményezni, hogy aztán egy „nem” esetén egyértelmű barátság alakulhasson ki, kérdések és felesleges remények nélkül. A másik pedig, hogy ha valami nyom belül, akkor igenis megéri őszintén a pasi (vagy akárki más) elé állni, és bevallani, ami (ki)kívánkozik. Igen, baromi nehéz, nem kellemes, azt érzed majd, hogy önként vetetted magad meztelenül az oroszlánok elé. Viszont tisztán látni annyival jobb, mint évekig rágódni a „mi lett volna ha”- gondolatától, ezt higgyétek el nekem.

Szóval lányok, szerintem nyugodtan kezdeményezzetek csak. 2019-ben már talán a társadalomnak sem akkora trauma ez.

Darányi Lea