–

Nem kell messze mennem a példáért

Jómagam is hitetlen, önmagában hinni képtelen kamaszlány voltam egykor. Felesleges már azt boncolgatni, ki és milyen mértékben volt ludas ebben, ha volt ilyen egyáltalán – foghatjuk a seprűnyél alkatomra vagy a fogszabályzómra,de a nagy elvárásokat támasztó családomon át a számos iskolai kudarcélményig nagyjából bármire. Egy biztos: mai szemmel is világosan látom, hogy annak idején semmiféle védekező mechanizmus nem állt a rendelkezésemre. Sem otthon, sem az iskolában nem volt téma, még osztályfőnöki órán sem.

Máig megvannak az akkor még ki is mondott gondolataim (amiket ráadásul a naplómba is leírtam): „nem vagyok jó semmire”. Tizenhárom évesen azt is kinyilatkoztattam, hogy „az életben nem lesz egyetlen pasim sem”.

Az amerikai kutatás szerint mindez tényleg úgy tizenkét éves kor körül kezdődik

Addig nincs e téren lényegi eltérés a lányok és fiúk között. Egy tizenegy–tizenkét éves – legyen bármilyen nemű, még simán odamegy másokhoz azzal, hogy „figyu, tök szimpi vagy, leszel a barátom?” Rá két évre viszont már ilyen gondolatok tolonghatnak a fejében:

„Mindenki szebb és trendibb nálam az osztályban, sosem fogom utolérni őket.”

Persze sok fiú is veszít a hitéből a tinikor hajnalán, de a lányoknál egyértelműen kimutatható ez a megrendülés. Vajon mitől van ez? Visszahat a velük szembeni több babusgatás, vagy éppen tiltás? Mégsem olyan erős faktor, hogy a lányok egyébként ilyenkor jobban teljesítenek a fiúknál a tanulásban?

Itt csúszhatunk bele felnőttként az első tévhitbe, miszerint a jobb érdemjegy egyenlő az elégedettséggel, vagyis a boldogsággal. Hát… nem.

De mi a megoldás? Meglepődtem, hogy az amerikai tanulmány ilyenekből elég keveset kínál: sportoljon az a kamaszlány, és vonjuk be az önmagába forduló, már-már depressziósnak tűnő kamaszt közös, felszabadító tevékenységekbe, például főzzünk vele együtt. Na, ne már… pár közös rántottakészítés meg fog oldani mindent?

Mit mond a szociológus?

Bánhegyi Gabriella szociológus úgy látja, a helyzet alapja a mára megváltozott családi- és társadalmi tényezőkben keresendő. Nagyszüleink paraszti/munkás életformájában a gyerek attól is volt értékes (saját magának is), hogy a két keze munkájára szüksége volt a családnak. A városi életmód is hozta ezt a típust: a nő, a lány keze mindig szorgos méhecskeként járt, kötött, varrt, hímzett. Kevés beszéd és sok tett volt az elvárás, valamint az érték. Ma sokan éppen fordítva gondolják.

A szociológus szerint, ha a kiskamaszkor előtt nem „ágyaz meg” a gyerek önbizalmának a szülő, a környezet, később már nehezebben megy a dolog.

Tippek a szociológustól

– Fogadtassuk el vele, hogy nem csupán a tökéletes a jó, lehet hibázni. És újrapróbálkozni.

– Adjunk a tinilánynak nagyobb teret! Legyenek feladatai, amiket ő választ ki, vállal el. Ezeket tegye is meg, még akkor is, ha nehezére esik – nagyon sokat tanulhat belőle.

– Esélytelen, hogy bevonjuk a családi dolgokba, a házimunkába? A szemetet sem viszi ki? „Megmondom őszintén, volt, hogy beborítottam a szemetest a szobájába. Hiszen a szobája amúgy is egy szemétdomb” – említ egy esetet a szociológus, hozzátéve: valóban hatott a kissé drasztikus megoldás…

– Ne kritizáljunk folyton! (Mi van már megint rajtad, milyen a hajad?)

– Ügyeljünk rá, hogy különböző nemű gyermekeinknél ugyanazokat a határokat szabjuk meg, ne kivételezzünk!

– A lányoknál tényleg sokat segít a sport, főleg a csapatjátékok.

– Erősítsük pozitívan, például: „Belőled köztársasági elnök is lehet. Tudom, hogy most éppen bukásra állsz matekból, de akkor is.”

– Ne kapjuk fel a vizet, maradjunk higgadtak!

– A lányok önbizalma nagyban függ az anyától. A nőies típusú anyuka mindenestül szeret, a „férfias” típus inkább a teljesítményért.

Ma a gyerek kincs, megóvnánk a széltől is, a munkától meg pláne

Felmentjük: „ő még csak gyerek”. De kiben nem bízunk tulajdonképpen? Valószínűleg épp magunkban – és ezt rávetítjük a csemetéinkre. Manapság sokszor vitatéma, vajon miért nem mehet el egy másodikos, nyolcéves gyerek egyedül iskolába?

Ha nincs önállóság, az azt mutatja, az önállóság sem érték. De így nincs önbizalom sem.

Erős tényező a kortárscsoport véleménye is. „A Marci folyton leblamál angolórán, már meg sem merek szólalni…” „Anett igazi divatdiktátor volt a táborban, én meg csupa béna cuccot vittem…” Ismerős mondatok? Velem is megtörtént kamasz koromban: nagyon sokáig azt hittem, tényleg az számít, amit mások mondanak. Míg ez zakatolt bennem, képtelen voltam megvédeni magam.

Mit mond a gyerekpszichológus?

A serdülő lányok törékenyebb önbizalma igen gyakran megroppan – erősíti meg a fentieket Nemesné Somlai Gitta gyermekpszichológus is.

Megváltozik az énképük, testi/lelki/szellemi és társas-szociális szinten, és az identitáskeresés is tovább nehezítheti a helyzetüket. „Ki vagyok én?”– dolgozik bennük a kérdés. Kitől és milyen válaszokat kapnak? Kihez fordulhatnak támogatásért, iránymutatásért, segítségért? A szüleikhez, a kortársaikhoz, a tanáraikhoz? Milyen női sorsokat, mintákat látnak maguk körül? Kivel tudnak/szeretnének azonosulni?

Nem is gondoljuk, milyen komoly terhet jelentenek számukra a médiából áradó hamis, torz női modellek, hitrendszerek mintái. Tényleg csak a tamponról, betétekről, fogamzásról és a „vigyázz magadra!”, tabukról, tiltásokról szól, ha egy kislányból nagylány lesz?

Egy férfiközpontú világban hajlamosabbak vagyunk felértékelni a „férfias” értékeket: a teljesítményt, a versenyzést, az egzisztenciális előremenetelt, az anyagi biztonságot, a testi erőnlétet. És bizony a félreértelmezett egyenrangúság mentén ez is az önbizalomhiány felé sodorja a lányokat – mondja a pszichológus.

A szocializációt hangsúlyozó elméletek szerint a lányokkal már csecsemőként is finomabban bánnak a szüleik, jobban aggódnak értük, több figyelmet kapnak, emiatt több korlátozást élnek meg. Általában a „jókislányos” viselkedésekért dicsérik meg őket, a „fiús viselkedésért” (például harcias, hangos, rohangálós helyzetekért) kritikát kapnak.

A különböző visszajelzések különböző személyiségvonásokat erősítenek meg, ami összességében oda vezethet, hogy sok lány kiskorától azt tanulja meg, ne kockáztasson, mert így biztonságosabb, nem követhet el hibákat.

A lányoknak nagyobb szükségük lenne az anyukájukkal folytatott intim együttlétekre, beszélgetésekre. Tehát tényleg jó dolog az önbizalom növelésére a „sütés-főzés”, de elsősorban az anyával való közös együttlét intimitása miatt.

A pszichológus tippjei:

– Talán az a legfontosabb, hogy mindig elérhetők legyünk – beszélgessünk velük, kérdezhessenek, legyenek válaszaink!

– Figyeljünk oda, hogyan beszélünk – önmagunkról és másokról –, milyen kifejezéseket, szavakat használunk.

– Több pozitív visszajelzést adjunk a kamaszlányunknak, akkor is, ha nehéz – bármit meg lehet őszintén dicsérni. Az evidenciákat is mondjuk ki!

– Amit elvárunk, abban mi magunk legyünk a jó példa! Ha a tanulást várjuk el tőle, lássa gyermekünk, hogy tanulunk, ha az olvasást, hát mi magunk is váljunk olvasóvá.

– Bátorítsuk, hogy vállalja a saját stílusát, merjen kilógni a sorból!

– Kiváló önbizalom-erősítő a tánc bármilyen irányzata.

– Nagyon fontos az apák viselkedése: az ő nők iránti tisztelete közvetlenül befolyásolja azt, hogyan látja majd magát a lánya.

– Az anya (ha lehet) mindig maradjon pozitív példakép – ahogy ő áll a dolgokhoz, az a leginkább meghatározó a lányának. Igyekezzünk ennek tudatában helyesen, pozitívan megvalósítani önmagunkat.

 

Végül a kérdés: – eljátszva kicsit az idősíkokkal – vajon mit éreznék mai kamaszlányként? Ha tényleg írnék naplót, belekerülhetne ez a mondat: „Azt hiszem, ma egy kicsit megint erősebb lettem.”

 

Kocsis Noémi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Vyacheslav Chistyakov