Amikor elújságoltam az ismerőseimnek, hogy Afrikába utazom, mind gratuláltak, majd pár perc után megkérdezték, hogy: „Ki marad a gyerekekkel... rá mered bízni őket a férjedre... mi lesz a háztartással?” (Hát, mi lenne?)... Vagy a kedvencem: „Mit fog csinálni a férjed ennyi ideig nélküled?”

Első hallásra vicces kérdések, legalábbis én jól szórakoztam rajtuk. Egyébként a férjem is sokat utazik, volt, hogy én maradtam otthon a gyerekekkel három hétre. Kérdések nélkül. Mert, ugye, az egészen más.

Apa mehet, anya nem, apának lehet karrierje és családja, anyának nem. Elcsodálkozik a magyar, ha nincs így. És jönnek a fura kérdések, a fura tekintetek, a szemforgatás, meg a „mit fognak enni azok a szegény gyerekek?” típusú félig vicces mondatok.

Én eddig egész felnőtt életemben azon igyekeztem, arra edzettem magam, hogy a jelenben éljek. Míg otthon voltam a gyerekeimmel, nekik (velük) akartam valóban ott lenni, amikor Afrikában jártam, akkor a munkámra próbáltam koncentrálni. Mindenképp szerettem volna elkerülni, hogy a játszótéren amiatt rinyáljak: hiányzik a munkám, Afrikában meg azért, mert hiányoznak a gyerekeim.

Sikerült is... meg nem is.

Viszont amíg kint voltam, jól megfigyeltem az afrikai gyerekeket és az édesanyákat. És az a helyzet, hogy ezek közül az állandóan jó kedvű, futkározó, óriási mozgásigényű gyerekek közül egyetlenegyet sem láttam hisztizni, toporzékolni tizenkét nap alatt. Ahogy nőket sem.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A föld legsűrűbb és legfiatalabb kontinense

Afrikában rengeteg gyerek születik, egyes felmérések szerint a kontinens keleti részén a népesség több mint fele 18 év alatti. Persze ahány felmérés, annyi adat, hiszen azt sem tudjuk pontosan, hogy mekkora népsűrűségű országokról beszélünk. Magyarán: fogalmunk sincs, hogy valójában hányan élnek a földrészen.

A kelet-afrikai régió országai közül van, ahol a nők majd' egy tucatnyi gyereket szülnek, vidéken az sem ritka, hogy annál is több, tizenöt testvér születik. Ez azt jelenti, hogy az asszonyok szinte állandóan várandósak vagy csecsemőt gondoznak. Egyáltalán nem egyszerű az életük, az ő dolguk a gyereknevelés, ebben a férfiak semmit sem segítenek. És ez nem túlzás. Semmit. Az általam megismert maszáj közösségekben a kisbabákat a férfiak a kezükbe sem veszik, nem babusgatják őket, nem foglalkoznak velük. Később, a tíz év körüli fiúkat a férfiak megtanítják azokra a feladatokra, amiket később ők vesznek át. Ilyenek például a marhacsorda körüli teendők. A lányokkal csak a nők foglalkoznak, megtanítják őket főzni, mosni, férjet találnak nekik, és általában kamaszkoruk előtt kiházasítják őket. A lányoknak szinte semmilyen kapcsolatuk nincs az apjukkal.

Ha a faluban nincs vízvezeték (általában ez a helyzet), az asszonyok dolga a vízbeszerzés is, és gyakran előfordul, hogy a gyerekek azért nem járnak iskolába, mert segíteniük kell a felnőtteknek. Kelet-Afrikában óriási szárazság pusztít, mindenki az esőt és a csodát várja. Az utam során csupa kiszáradt tavat és folyómedret láttam, és a civil szervezetek rémisztő adatait ennek következményeiről.

Ezek azok az anyák, akik európai szemmel kemény és kilátástalan életet élnek. De közben mégis rendkívül jókedvűek, egész nap viccelődnek és hangosan nevetnek. 

„Mikor érünk már oda? – helyett

Egyik nap kora reggel jegyet váltottunk Dar es Salaamba, Tanzánia legnagyobb városába. A Kilimandzsáró lábától indultunk útnak, Arushából, a szafarik központjából. A távolsági busz menetideje tizenkét óra – legalábbis ezt mondták a pályaudvaron. A valóságban jóval több. 

A buszon két kisgyerek is utazott velünk, egy hat hónap körüli és egy ötéves. Amint megláttam őket, összeszorult a gyomrom, hogy „huh, kemény lesz az utazás”. Nem elég a poros, rossz minőségű, hepehupás út, jön még hozzá a gyerekbömbölés is.

Két kicsi gyereket nevelek, én aztán tudom milyen a „gyerekkel a buszon életérzés.” De most máshogy történt. Ezeknek a gyerekeknek a hangját is alig hallottam. Egy idő után elkezdtem őket figyelni, nem értettem, mit csinál ez a két anya a kicsikkel, hogy ilyen csöndben vannak. A csecsemő javarészt aludt, amikor épp ébren volt, akkor bámészkodott, anyukája az ablak felé fordította a pici fejét, és nézte a tovatűnő messzeséget. Amikor nyöszörögni kezdett, akkor az anyukája megszoptatta. Aztán megint bámult ki az ablakon, majd belealudt. Ezt csinálta a baba a tizenöt órás buszúton, amiből az utolsó hármat egy óriási dugóban töltöttünk Dar es Salaamban.

Az ötéves kisfiú közben elfoglalta magát. Leselkedett az ülések közt, amikor észrevette, hogy figyelem, zavarba jött, de pár perc múlva már kukucsot játszottunk. Az ötéves gyerek tablet nélkül, rózsaszínű ragacsos nyalókák, egészségtelen ételek, kedvenc maci, traktor, hátizsáknyi cucc nélkül utazott tizenöt órát egy buszon. Európai asszonyként értetlenül álltam a jelenség előtt.

Eszembe jutottak a gyerekeim és a közös utazások, amikor az autópályán egy szirénázó mentő lármájára felébrednek, nem bírnak visszaaludni, miközben egy fekete sportkocsi idegesen villog mögöttem. Dugi ropi, kis keksz, kedvenc állat mindig van nálam, pedig csak pár órás autóútról van szó egy afrikai útállapotokhoz viszonyítva tükörsima, jó minőségű autópályán.

Anyák a nyomornegyedekben

Tanzániában megismerkedtem Aminával, aki egyedül neveli kétéves kisfiát. Azoknak, akiknek bejelentett munkahelyük van (nagyon ritka az ilyen), három hónapnyi  szülési szabadság jár. Állami bölcsődék, óvodák szinte nem léteznek. Amina egy vagyont fizet, hogy kisfia megfelelő körülmények közt legyen, míg ő dolgozik. Tökéletesen beszélt angolul, ő volt az, aki körbekalauzolt egy nyomornegyedben, ahol arról is mesélt, hogy a férfiak szinte sosem fizetnek gyerektartást az egyedülálló anyáknak. Hiába áll a törvényben az ellenkezője, egyetlen afrikai nő sem fogja bíróság elé vinni a gyereke apját. 

A városi nyomornegyedek teljesen más normák szerint működnek, mint a vidéki élet. Míg az utóbbinál elképzelhetetlen, hogy egy nő egyedül nevelje a gyerekét, addig a szegénynegyedekben inkább ez a jellemző. Itt nem adják férjhez a lányokat, nem csonkítják meg őket (persze előfordul, de a számok jóval alacsonyabbak, mint vidéken), és azon sem lepődik meg senki, ha a családban nincs apa.

Tanzániában és az afrikai országok nagy részében törvény tiltja az abortuszt, így a fiatal lányok saját kezűleg, ruhafogasok segítségével próbálkoznak, aminek sok esetben halál lesz a vége. Számokat senki nem tud, sokszor a szülők sem árulják el, hogy mibe halt bele a lányuk. Egyszerűen azt hazudják, hogy malária volt az oka.

Miközben Aminával sétáltunk a poros utcán, a bádogváros kellős közepén észrevettem egy színes ruhás nőt, aki két kezében egy-egy vízzel teli műanyag kannát cipelt, és hátán egy féléves babát, aki gondtalanul aludt. Egy tízéves lány sétált mellette, ő is két kannát vitt. A nő és a lány, talán anya és lánya egész úton mosolyogva beszélgettek.

35 fok körül volt, én egész nap a homlokomat törölgettem. Ők ketten pedig több liter vizet cipeltek, ki tudja honnan és milyen messzire. Jó kedvük volt. Fel voltak dobva. 

Afrikában a gyereknevelés a világ legtermészetesebb dolga. 

Nincs para, nincs izgulás, nincs mesterségesen gerjesztett pánik, „oda az életem, anya lettem” siránkozás. Az életük ugyanúgy megy tovább, csak viszik a hátukon a babájukat. 

És nagyon tudnak valamit, amit mi – sajnos – nagyrészt már elvesztettünk...

 Durica Katarina

A fotókat a szerző készítette.