A nők nem a bűnüktől tisztulnak a menstruációval – Mosható betét varrását tanítják magyarok Afrikában

–

Szilágyi-Könczöl Zsófia nyolcadikos volt, amikor eldöntötte, hogy Afrika az ő útja. Hallott egy előadást egy humanitárius békefenntartótól, és azt érezte, neki ott a helye. Nem tudta még, mihez szeretne kezdeni ott, de nem volt kérdés, hogy az vezette, amit otthonról hozott. Szociális érzékenységet például az édesanyjától örökölt. „Nálunk téma volt, hogy nem minden kisgyerek él olyan jó körülmények között, mint mi. Akármilyen gyűjtés volt például karácsonykor, nem anya rakta össze a csomagot, hanem a tesómmal együtt mi is részt vettünk a döntésben, a munkában” – meséli, miért természetes neki mások segítése. 

Édesapja katona, elsősorban a szakmai elhivatottsága volt példa Zsófinak, és azt is látta nála, hogy a komfortzónából kimozdulni nem könnyű, de jó, mert izgalmasabb lesz tőle az élet. 

Kamaszként kapott egy életét meghatározó könyvet,

egy amerikai lány írta, aki az utolsó gimnáziumi évében másfél hétre elment Ugandába, és ott eldöntötte, egyetem helyett inkább az árvaházban lesz önkéntes. Aztán létrehozott egy civil szervezetet. Zsófi követte a lány példáját, és mint a Bibliát, újra meg újra felüti a könyvet, ha elbizonytalanodna. „Ha motivációvesztettnek érzem magam, vagy túlterhelődöm, akkor beleolvasgatok a lány történetébe, és visszakapom a kezdeti lelkesedésemet.” 

Zsófi nem hagyta ki az egyetemet, de ott is olyan szakot keresett, ahová Afrika becsempészhető. „Alapképzésen politológiát végeztem, ami csalódás volt, mert én külpolitikát, meg fejlesztéspolitikát is reméltem, de épp az nem volt. Viszont a szakdolgozatomat az afrikai gyerekkatonaságból írtam.”

Öt évvel ezelőtt egy orvosi misszió koordinátoraként dolgozott Ugandában gyakornokként,

munka után a helyiekkel ismerkedett, kereste, milyen vágyaik, álmaik vannak, és milyen megpróbáltatásokkal néznek szembe az emberek Manafwában. Aztán visszatért az egyetemre, és a mesterképzéses szakdolgozatában a nők szerepét vizsgálta a humanitárius fejlesztés és segély hatékonyságában. 

„Azt kutattam, mennyire állja meg a helyét az az afrikai mondás, miszerint ha egy nővel foglalkozol, akkor egy egész közösséget tanítasz.”

Úgy tapasztalta, a mondás igaz. Talált egy helyi segítőt, a főiskolai végzettségű Flaviát. Őt mindenki tiszteli, figyelnek rá, és Zsófi is nagyon szeret vele dolgozni, sőt olyan jó barátok lettek, hogy Flavia a nyáron meg is látogatta Magyarországon.

Az első ugandai úttól legalább annyira félt, mint amennyire akarta,

aggasztották mások tapasztalatai, hogy egy afrikai út után csak szélsőségek vannak: örökre maradni, vagy soha többet nem visszatérni. 

„Huszonnégy éves voltam, az életem felében erre készültem, mi van, ha kiderül, hogy mégsem működik? Nincs B tervem” – gondolta az út előtt, de ahogy kiszállt a repülőből, elpárolgott minden feszültsége, úgy érezte, otthon van. A későbbi tapasztalatok, meglepetések sem riasztották el. 

„Olvastam könyveket, tudományos cikkeket, néztem filmeket, de a szegénységnek azt a mértékét, amit ott láttam, azt nem lehet elképzelni. Arcon csapott, amit megtapasztaltam.” A legnagyobb teher az volt, hogy itt nem statisztikákból, netán egy film vagy könyv történetéből kapott információt, hanem hús-vér emberektől, akiknek arcuk, nevük van, és idővel kötődik hozzájuk. „Az első nagy sokk az volt, amikor megtudtam, hogy a gyerekek, akiket úgy megkedveltem, nem ehetnek naponta többször, sőt volt, hogy egy héten csak kétszer-háromszor, és akkor sem tápanyagban bővelkedő ételeket.”

A második útra már úgy indult, hogy Flaviától kért segítséget a program összeállításához.

Ez azért fontos, mert Zsófi szerint sok nemzetközi szervezet nem a helyi igényekhez igazítja segítőprogramját. „Tudom, hogy az én hozzáállásomon túl sokat számít, hogy Flaviával vagyok ott, sokkal könnyebben megnyíltak, beszélgettek velem a helyiek.”

Repülőjegyet a saját pénzén vett, a programra pedig adományokat gyűjtött. Elsősorban ismerősei adták össze a pénzt, amikor olvasták a blogját. Ma már saját egyesülete van ezen a néven, a megalapításához tíz ember kellett. Olyan embereket keresett, akikben bízik, akik elhivatottak, akik együtt tudnak dolgozni, és akiknek korábban volt már afrikai kötődésük.

„Jó csapatunk van, ami mutatja, mekkora ereje van a közösségnek.”

Ahogy a kutatása is rávezette, nőkkel érdemes foglalkoznia,

elméletben leginkább a testükről, termékenységükről kapnak információkat a falu lányai, asszonyai. Tanulnak szabni, varrni és afrikai textilekből dísz- és használati tárgyakat, kiegészítőket, ékszereket készíteni. A kézműves- foglalkozást nem csak időtöltésnek szánták, bevételt hoz a nőknek. Van, amit Magyarországon adnak el adományvásárokon, afrikai rendezvényeken, és a bevételt a készítők kapják. Emellett Ugandában is keresnek piacot a termékeknek. Zsófiék nemcsak tanítják például a kosárfonást, hanem az alapfelszerelést is adják az elején, aztán ki kell gazdálkodni belőle a következőt. 

Van, hogy csapatban kapnak pénzt, és közösen döntenek a pénz sorsáról, és olyan is, hogy beszerzik, ha valakinek szüksége van valamire. Közösen gyűjtenek a nők például egy tehénre, a tejéből származó pénzt elosztják, aztán amikor jönnek a bocik, akkor a csoport minden tagja kap majd egyet. 

Az egyik legfontosabb projektjük a mosható menstruációs betétek készítése

Egy magyarországi gyártó segített, ő adta a szabásmintát, és Flaviával együtt találták ki, mi a legjobb anyag ehhez, amit Ugandában is meg lehet venni. Először kész betéteket vittek adományba. Ma is vannak még ilyenek, de már ők maguk is varrják. Eleinte Magyarországról kellett kivinni az ehhez szükséges dolgokat, majd megtalálták a kint is beszerezhető kellékeket. Hosszasan kutatták azt is, hogyan lehet tisztítani és használni ott a mosható betéteket. 

Ezek egyre inkább terjednek a nők körében, de a többség még elutasító. Ugandában fel sem merült az elutasítás. 

„Ők eldobható betétekkel sem találkoztak még, a menstruációjuk alatt régebben koszos rongyokat használtak. Kimosták, aztán másra használták. Az eddigi lehetőségeikhez képest ez óriási előrelépés nekik. Hálásak érte.”

Ehhez a programhoz Zsófi szerint nagyon fontos volt egy test- és termékenységtudati oktatás.

Azt mondja, a nők szinte semmit nem tudnak a menstruációról. Az iskolában azt tanítják, hogy ha van vérzés, akkor nincs terhesség. Mindössze ennyit hallanak, ráadásul azt is olyan későn, amikor már túl vannak az első halálra rémülésen, hogy valami nagy baj van velük. Az információhiányt tetézi a sok tévhit. 

„Ebben a faluban azt mondják a férfiak, hogy a nők minden hónapban így tisztulnak a bűneiktől. Ez egy koszos meg bűnös dolog, ilyenkor a nők kártékonyak. Vannak, akiket elküldtek ilyenkor otthonról, vagy bezárták őket valahova. Többen hiszik, hogy ha ezeken a napokon egy lány, asszony hozzáér például a banánhoz, akkor elrohad.” 

Erről a férfiakkal is kellett beszélni, de nyilvánvalóan nem egy fiatal, fehér nőnek. Van erre egy fiú, egy orvos, aki a másik nemmel beszél intim témákról. Lassú folyamat ez, nem akarnak ilyen dolgokról nyíltan beszélni, a feleségükkel sem, úgyhogy a betéteket például nem látható helyen kell szárítani. 

Zsófiék a nők mellett a kamasz lányokkal, 15-18 évesekkel kezdtek beszélni a menstruációról, de rájöttek, az már késő, így ma már van 10 éveseknek is felkészítés. Kapnak mosható betéteket, fehérneműt, mosószappant és fürdőszappant, és elmondják nekik, hogy hamarosan vérezni kezdenek, de ez része a testünk működésének. 

A családon belüli és a nemi erőszakkal is foglalkoznak 

„Nem mondom, hogy százszázalékos a siker, és minden férfi elfogadja, hogy nem szabad bántania a feleségét, a gyerekeit, de a többség megértette.” Vannak beszélgetőcsoportok, ahol egymást oktatják a résztvevők. A csoport vezetőjét az egyesület készíti fel a társalgás irányítására. Zsófiék soha nem minősítik a helyiek életét, soha nem mondják azt, hogy mit kellene csinálni, csak azt, hogy mit lehetne, mi lehet egy másik út. A férfi csoport vezetője, Balázs, például mutatott sok fotót a feleségéről, arról, hogyan érinti meg, milyen kedves vele, hogyan kommunikálnak.

Az egyesület célja az is, hogy a gyerekek minél tovább iskolában lehessenek. 

„A korai férjhez adás nem kulturális, hanem gazdasági okból történik. Nincs ingyenes oktatás, minél magasabb osztályba jársz, annál több a tandíj. Ha nem tudsz fizetni, és a gyerek már menstruál, akkor férjhez adható, vagy eladható.” 

Zsófiék kamasz lányok oktatására gyűjtenek, hogy eljuthassanak az érettségiig. Ilyenkor csak arról kell meggyőzni az apákat, hogy hagyják a lányokat iskolába járni, az anyagi terheket átvállalják. Építettek egy iskolát is, négy osztállyal, már működik. Van bölcsőde, és három óvodai csoport is. „Azt gondolom, hogy hosszú távon ez mindennek az alapja. Ha valaki hatéves korától iskolába tud járni, az máshogy szocializálódik, mint akit csak a törzs nevel, vagy kallódik.”

Zsófiék azon is dolgoznak, hogy a férjek büszkék legyenek a feleségükre. 

„Amikor a nők megtanultak varrni, oklevelet kaptak. A férfiak tapsoltak nekik, örültek, hogy kiemelt szerepük van a közösségben. Sok asszony a tudást megszerző elismerés átvételekor elsírta magát, ők soha nem kaptak még semmilyen bizonyítványt.” 

Zsófinak a mai napig nehéz, hogy nem segíthet mindenkinek.

„Megtanultam, hogy akkor tudok segíteni, ha én is jól vagyok. Persze még mindig sokat aggódom, tudok-e elég adományt gyűjteni, hogyan tudom elmagyarázni az embereknek, hogy bár Afrika messze van, attól még ez számunkra is fontos ügy. Én önkénteskedem itthon is, megteszem, amit tudok a globalizált világban.”

Sokat kell magyarázkodnia, hogy hiába ajánl fel itthon valaki 20 füzetet, nem éri meg efféle csomagokból összeállítani az adományt. A nagy, nehéz poggyászokért fizetni kell, ráadásul a legtöbb dolog megvehető Afrikában. Azért kérnek pénzt, mert szükséges dolgokat abból vásárolhatják meg helyben. 

A segítésnek is vannak a szabályai. Önkénteseik kimehetnek Ugandába, de olyanok nem, akik csak kalandvágyból utaznának. Legalább egy évig kell Magyarországon segíteni az egyesületet. „Ez idő alatt mi is jól megismerjük az illetőt, és fel tudjuk mérni, milyen jellegű feladatra érdemes kivinni, milyen kiutazó csapatba illik bele. Plusz az önkéntesnek is meg kell ismernie minket, a filozófiánkat.”

Zsófinak a legnagyobb afrikai tanítás az volt, hogy együtt minden könnyebb. 

„Megdöbbentő volt látni, hogy mindenki nagyon szegény, de nincs irigység. Amikor vittünk a gyerekeknek kekszet, elfogyott, ami nálam volt, és amíg bementem újért, addig, aki kapott, továbbosztotta a sajátját.” Azt mondja, a felnőttek is megosztják egymással, amijük van, segítenek egymásnak. Foglalkozásokra is úgy mennek az emberek, hogy mindenki visz valamit a kis kertjéből, és a közösen összehozottból főznek. Amikor egy családban meghalt egy gyerek, akkor a többi gyerekre mindennap más vigyázott, más vitte az ételt, hogy a szülők gyászolhassanak.

Aki pedig megtanul valamit, az szívesen továbbadja a tudását. 

„Itt nem az van, hogy mindenki csak saját magával van elfoglalva, hanem tényleg egymásba kapaszkodva mennek előre.” 

Zsófi nem hisz a nyugati társadalmakban felkapott „adj hálát, és légy pozitív” típusú tanításokban, Európában hamisnak, sőt mérgezőnek tartja, hogy magunkra kell erőltetnünk egy látszatboldogságot, de Afrikában szerinte valódi a hálaadás. 

„A faluban, a templomban minden vasárnap az utolsó rész az, hogy felállnak az emberek, és elmondják, miért hálásak azon a héten. Mivel ott éhínség van, malária, meg sokkal könnyebb belehalni betegségekbe, tényleg tudják, mekkora érték, hogy élnek.” 

Zsófi kiváltságnak, megtisztelőnek érzi, hogy ennyire befogadták az ugandai faluban. 

„Nagyon kedvesek velem, és nem azért, mert várnak tőlem valamit. Tavaly az esküvőm előtt csináltak nekem tradicionális ottani lánybúcsút. Figyelnek rám, vigyáznak rám, és ha valamiért szomorú vagyok, észreveszik.” 

  

Azt mondja, másképp látja világot, amióta tudja, milyen napokig víz nélkül élni; hogy nem járhat iskolába minden gyerek; és kisebb betegségbe is bele lehet halni. 

Évente kétszer-háromszor utazik ki egy-két hónapra. Októberben megy tizenegyedszer. Már tudja, hány faluval arrébb is sír még, amikor visszajön. Ezek az utak soha nem zárulnak le zokogás nélkül. „Amikor útra kelek, akkor a férjemtől kell búcsúzni hetekre. Itt hagyom az egyik otthont. Aztán amikor visszatérek, akkor a második otthonom elhagyása miatt bőgök.”

Belicza Bea

A képek a szerző tulajdonában vannak