–

„Miután elolvastam a „Megcsaltad. Elmondod?” cikket, többször sikerült földhöz vágnom a telefonomat. Rendkívül sok indulatot váltott ki belőlem. Először a cikk íróját gyűlöltem, aztán az egész társadalmat, aztán magamat. Végül rájöttem, hogy hálával tartozom ezért az írásért, mert sikerült általa megerősítenem az elveket, amelyekben hiszek, az értékeket, amelyek szerint élek, és nevelni szeretném a gyermekeimet is.

Csodás menyasszonyi ruháról és a nagy napról álmodozva, virágokkal körülvéve, bármilyen mézesmadzagot képesek vagyunk elhúzni, hogy a szeretetet, a párkapcsolatot és az áhított esküvőt megkaparintsuk. De mi a helyzet a „holtomiglan-holtodiglan” részével? Az nem egy  napra szól, hanem egy életre!

Érezzük, tapintjuk, halljuk, ízleljük ennek a súlyát? Nem. Igazából gőzünk sincs, mit jelent a mindennapokban párként helytállni ezer meg ezer szinten és dimenzióban! Megtanulni közösen nevelni a gyerekeinket, közben nőnek és férfinak maradni, megmaradni szerelmes párnak, szeretőnek és barátnak egyszerre, mindenre időt és energiát szakítani úgy, hogy közben tudjunk szabadok is lenni, és egyénileg is hódolni a kedvteléseinknek, és az senki kárára ne menjen?

Elsőre lehetetlennek tűnik. De csak elsőre!

A házasság egy út, egy lehetőség a fejlődésre valakivel kézen fogva, és ha tetszik, ha nem: szexuális hűségben! Ez egy vállalás!

A szexualitás szokott leghamarabb tönkremenni, ha az évek elrepülnek, és/vagy megszületnek sorban a gyerekeink. De miért is? Nem azért, mert végleg elromlott! Nem azért, mert nekem más felé kell nyitnom! Nem azért, mert nem tetszem már a másiknak.

Hanem, mert rohadtul sok meló az évek, évtizedek óta mellettem lévő társammal közösen megújulni, együtt változni, egymást motiválni, nyitott szívvel figyelni egymásra! 

Meghallani a másik ki nem mondott vágyait, és arra reagálni!

Álomvilágban élnék? Lehet, de nem akarok felébredni! Hinni akarok a végsőkig abban, hogy igenis lehet együtt pozitív irányba változni, előrelépni és fejlődni! Ötven év után is azt mondani: szerelmes vagyok a páromba!

Egyszerűbb elcsábulni és lelépni valakivel, aki pont odafigyel ránk! Ez a könnyű út, erre bárki képes! Egy ismeretlen ember szemében könnyű szexinek, ízig-vérig nőnek/férfinek tűnni... a társunkkal ugyanezt elérni már milliószor nehezebb... Ahhoz igazi, tüzes, belevaló, élettelteli egyéniséggé kell gyúrni magunkat!

Miután lenyugodtam, rájöttem, hogy nem szabad haragudnom. A  cikk szerzője is csak áldozata a mai társadalom torz mintáinak... és ő is csak ember, aki ráadásul ki mert mondani olyan jelenségeket, amelyek mindannyiunkat kísértenek!

Igen, a félrelépés lehetősége mindannyiunk ördöge!

Hogy is ne lenne az, amikor senki nem tanította meg, hogy a szex nem csak a baszásból áll! Az iskolában azon kívül, hogy részletezik a nemi szervek felépítését, gyakorlatilag semmi nem történik! Hogy egy intim együttlét nem a bugyiba nyúlással kezdődik.

A szívben kezdődik! Azzal, hogy egymás szemébe nézünk. Önzetlenül, elvárás nélkül megadjuk a másiknak, amire vágyik, csak utána gondolunk magunkra! Mert a szex és az orgazmus elsősorban önzetlen lelki tevékenység kell legyen!

De ehhez fel kell nőni! Ehhez meg kell érni.

Te melyik utat választod? Áldozat vagy? Vagy sikeres párkapcsolatban élő ember? Te döntesz!

Huszár Enikő”

Enikő levelét olvasva nagyon sok ponton éreztem azt, hogy hasonlóak az értékeink. Én is vallom, hogy a szexualitás sokkal több és bonyolultabb dolog a dugásnál. Többek között ezért is lettem szexuális nevelő. Ezért járunk a kollégáimmal több mint tíz éve iskolákba, dolgozunk gyerekekkel, fiatalokkal és nevelőkkel. Hogy ha a mi generációnk még csak sejtette, de a gyerekeink már jól meg is élhessék: sem a szex, sem az intimitás nem a bugyiba nyúlással kezdődik. Hogy tanuljuk meg együtt, mi mindent jelent egymás szemébe nézni.

Én is hiszek az egyéni és a párkapcsolaton belüli közös fejlődésben. A társammal tizenkét év után sem fáradunk időt, energiát, figyelmet fektetni a kapcsolatunkba. Azért, hogy megmaradjunk szerelmes párnak, szeretőnek és barátnak egyszerre, hogy ne billenjen el túl hosszú időre a mérleg ebbe vagy abba az irányba. Hogy közben szabadok is maradhassunk, hódolva a kedvteléseinknek, tiszteletben tartva egymás autonómiáját. A hűségről azonban mi valóban mást gondolunk; másképpen értelmezzük az egyéni szabadságot. Máshol, máshogyan húzzuk meg a határokat. Fontosnak tartom hangsúlyozni: ez a mi döntésünk.

Te melyik utat választod?

Ezen a ponton tér el a véleményünk Enikővel. Én nem tartom sem magam, sem a múltkori levél íróját áldozatnak. Mindannyian felelősek vagyunk a döntéseinkért. Számomra ez a felnőttkor egyik alappillére. Mindannyiunk életében számtalan társadalmi minta játszik szerepet, szerepel változó hangsúllyal az életünkben. Az egyéni fejlődést, tanulást én abban látom, hogy az életünkre hatást gyakorló mintákat időről időre tudjuk jobban látni, érteni. De az is igaz, hogy ez nem mindig sikerül. Igen, van, hogy hibázunk. Vagy rossz döntéseket hozunk. Vagy a döntéseink felett eljár az idő, és újakat kell hoznunk. Én a magam életében azt tanulom, hogy a tévedéseimet, az esendőségemet is fel kell vállalnom. Ez is az én felelősségem.

Maximálisan tiszteletben tartom azokat, akik a hűségi fogadalomról döntenek. Holtomiglan-holtodiglan. Tiszteletben tartom, de ez az ő vállalásuk. Az ő életükben.

Én – akár a gyerekemen keresztül, akár nevelőként dolgozva, vagy saját életemre visszanézve – azt tanultam meg, hogy a döntés jogát elvenni bárkitől, a szabadságtól való megfosztást jelenti. Én ezért sem akarnám sosem elvenni másoktól ezt, és nem akarok másokat semmiről meggyőzni. Csupán arra bátorítok embereket, hogy tegyék meg, amit Enikő, vágják földhöz a telefont, majd gondolják végig, hogy ők miért úgy csinálják, ahogy. És az a legnagyobb eredmény, ha igen, engem megerősít az én értékválasztásomban, amit a saját tükrömben látok.

 Mester Dóra Djamila

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/ASIFE