Mindenkinek a fejében van egy kép arról, milyen az ideális kisbaba, kisgyerek és melyik a legjobb nevelési módszer. De ha ilyen képünk nincs is (vagy nem volt), azt legalább egészen biztosan tudjuk, hogy melyik típus az, amelyikől zsigerileg irtózunk. 

Na jó, nem általánosítok. Legalábbis még nem. De én biztosan ezt a tábort erősítem, ugyanis tele voltam ilyen elvekkel és prekoncepciókkal, mielőtt anya lettem.

Pontosan emlékszem arra, amikor már terhes voltam az első gyerekünkkel, és fürdés közben a szoptatásról olvastam az egyik kismamáknak szóló kézikönyvben. Akkoriban súlyos testképzavarral küszködtem, a mellemtől például egészen viszolyogtam, hát még a gondolattól, hogy hamarosan egy kisbabát tápláljak.

A férjem mondogatta közben, hogy a babáknak ez a legjobb, és legalább fél évig, de inkább egy évig lenne jó szoptatni.

Én meg mint egy amazon, nekiálltam kortesbeszédet tartani arról, hogy boldog mama egyenlő boldog baba, ez az én és csak az én testem, amivel azt csinálok, amit én szeretnék. Na jó, fél év még talán oké, kibírom, de annál tovább… jézusom, dehogy.

Ugyanígy voltam az együtt alvással, pláne a hordozással, te jó ég, hát én tuti nem fogom a hátamra akasztani a gyereket, nem hátizsák az. A sírni hagyást se vetettem el teljesen, hiszen „meg kell tanulnia a babának lenyugtatni magát”, már korán el kell kezdeni a nevelést, nehogy magunkra kapassuk… 

Na szóval voltak elveim bőven. Innen indultam. Aztán, hogy mi lett a tervekből, az elvekből, azt mindjárt elmesélem, sőt a kérdést megfuttattam egy anyacsoportban is.

Kezdjük a várandóssággal,

mert bizony már ott is megindulhatnak a(z ir)reális elvárások. Eleve, már az az élethelyzet nagy tanító, hogy sikerül-e teherbe esni akkor, amikor elképzeljük, és ha igen, mennyi idő alatt. Sokan elhatározzák, hogy tuti nem fognak naptár és óra szerint szexelni a célért, nem fognak „rágörcsölni” (ez igazi mumus kifejezés, tudom), de ezt könnyű addig mondani, míg először el nem sírja magát az ember a nem várt menstruáció eljövetelekor. 

De induljunk ki abból, hogy összejött a baba, már odabent növekszik.

Többen mondták, mennyire biztosak voltak abban, hogy a terhességi rosszullét ellen igenis lehet tenni, létezik mindenkinél működő megoldás a rossz közérzetre és a hányásra. 

Aztán szépen kiderült, hogy noha vannak mindenféle trükkök, amik ideig-óráig segíthetnek, lehet kanalazni a gyömbéres mézet és inni a citromos teát, lehet az ágyból még ki sem kelve eszegetni a háztartási kekszet, de ez lehet az első lecke, amit megtanulhatunk: az anyaság nem (mindig) kívánságműsor. Legtöbbször nem az. 

A kívánósság se kontrollálható, az más kérdés, hogy ellenállni lehetséges, csak irtó nehéz.

Amikor befaltam egymagam egy egész pizzát, és utána még mindenáron ennem kellett másfél tucat uborkás szusit, esküszöm, egy hadsereg nem tudott volna eltéríteni ettől a kulináris tébolytól, legkevésbé a korábbi elveim.

Vannak, akik szentül elhatározzák, hogy nem fognak meghízni, de ha ágynyugalmat ír elő az orvos, akkor, testmozgás híján, már nehezebb kordában tartani a dolgokat, és tényleg van olyan, hogy a hormonok megvadulnak, s csak jönnek, jönnek a kilók, hiába figyel oda az ember lánya az evésre, mozgásra. Én húsz kilót híztam elsőre, pedig a pizzás-szusis esettől eltekintve csak az olívabogyót ettem raklapszámra. 

Hát igen, a várandósság már szépen csepegteti az infót, hogy itt bizony – teljesen mindegy, mit gondoltál azelőtt – minden meg fog változni, ha akarod, ha nem.

Aztán jön a szülés, amiről szintén azt gondolják sokan, hogy úgy működik, mint egy program telepítése a számítógépre, vagyis majd mindig megkérdezik, mit hogyan, hova szeretnénk, biztosak vagyunk-e ebben, abban.

Hát nem. 

Szülési tervek

Még a leginkább terv szerint haladó szülésnél (kivéve a programozott császárt) sem tudjuk befolyásolni az indulás pillanatát, a sebességet. És hiába határozzuk el, hogy majd minden fájást szépen elsóhajtunk, nem fogunk ordibálni, de ha egyszer egy száztonnás ősállat hangja akar kiszabadulni a torkunkból (igen, itt magamról beszélek), akkor azt bizony nem lehet visszafogni.

Az első szülésemnél azt hittem, egyedül a gátmetszést és az epidurális érzéstelenítést kell és muszáj megúsznom, fel nem merült a császármetszés lehetősége, aztán mégis a műtőben kötöttünk ki, nem is értettem, hogy kerültem oda.

Másodjára természetesen szültem, ahogy szerettem volna,

de például hiába terveztem guggolva vagy négykézláb, a gravitációra hagyatkozva világra hozni a kislányomat, önként és (na jó, nem) dalolva feküdtem az addig fel nem merülő kőmetsző pózba, és a korábban démonizált gátmetszésnek is igencsak örültem. 

Több olyan anyát ismerek, aki eleve a szüléstől ódzkodott, aztán annyira belemerült a témába, hogy a végén otthon szült. És olyannal is találkoztam, aki mindig is otthon szülésre készült, merthogy a kórház az rémes, aztán mégis inkább odament szülni, mert ott érezte magát inkább biztonságban.

Na, hát ennyire komplex dolog ez. 

Szülés után

Nagyon csábító gondolat, hogy hollywoodi szupersztárok módjára szülés után három nappal elviteles kávéspohárral a kezünkben, fitten, csini anyakonttyal a fejünk búbján toljuk majd a fullos babakocsit, benne az édesdeden alvó babával, de amikor ülni, sőt akár feküdni is fáj, a mellünkből a leglehetetlenebb pillanatokban kezd áradni az áldás, és egy tüsszentéstől is összepisilhetjük magunkat, akkor valahogy a szokásosnál is távolibbnak tűnik Hollywood.

Én is elhatároztam, hogy tutibiztosan nem fogok lehányt pólóban agonizálni az újszülöttel a mellemen, aztán mégis megesett, és a legdurvább, hogy egyáltalán fel sem tűnt.

Szoptatás

Bár anno, az ominózus, szoptatásról szóló beszélgetésnél még a tápszerre is kitértem, hogy milyen csodálatos, azért a szülés idejére már felszívtam magam annyira, hogy nagyon szerettem volna szoptatni. Leginkább, mint oly sokunkat, a teljesítménykényszer doppingolt, mégsem volt tejem nagyon sokáig, és hát bizony, élete első két és fél hónapjában tápszert kapott a babám. Aztán kitartó küzdelmek után ezt sikerült orvosolni és a korábban elképzelhetetlen módon nemhogy fél évig, vagy egyig, de majdnem két évig szoptattam igény szerint a kisfiamat. 

Tapasztalataim szerint sok anyatársam járt hasonlóan,

és még ennél is többen voltak meggyőződve arról, hogy egészen biztosan, soha, SOHA nem fognak nyilvánosan szoptatni. Nincs az a kényszerhelyzet. Aha.

Én magam is kivoltam a gondolattól is, aztán mégis megtörtént, és olyan rutinnal szoptattam a tömött berlini metrótól kezdve a sajtófotó-kiállítás kellős közepén át egészen odáig, hogy a Nyomjad, anyukám!-ban kamerák előtt tettem ezt a Széll Kálmán téren. És nem, soha nem „csaptam ki az asztalra” a mellemet, annál jóval gátlásosabb vagyok, de mára már fel sem tűnik, ha valaki így tesz. Jócskán megnőtt az ingerküszöböm. 

Sok anya elképzelni se tudta korábban, hogy az ő babája majd tápszert kap, vagy cumit, cumisüveget, aztán az élet mégis úgy hozza. 

A többgyerekesség is tud ám alakítani a dolgokon, mert amíg egy gyerekkel abban a hitben voltam, hogy márpedig ha a kicsi szopizni akar, akkor azt vétek visszautasítani, két gyerekkel már azért az igény szerint szoptatásba belekalkuláltam a saját magam és a nagytesó igényeit is, úgyhogy ha nem is órára etetés volt, de sokkal hamarabb vezettem be korlátokat és egy rendszert, mert így tudtunk jól funkcionálni.

Ugyanígy esik meg sokakkal az, hogy míg az első baba soha nem kapott cumit, a második már igen, hogy jusson idő a nagyra is.

Mindenre van példa, mert sokszor a túlélésre megyünk.

Alvás

Ó, ez a téma is igazi darázsfészek, és ahogy az elején mondtam is, én nagyon hittem a különalvásban, a kiságyban, az alvástréningben, de azán mégis köztünk kötött ki a kicsi, és olyan szinten bevált, hogy a második baba már az első naptól kezdve velünk aludt. 

Ez elég tipikus, de az ellenkezőjére is rengeteg példa van. Voltak, akik arra készültek, hogy majd milyen jó lesz a babával aludni, mert a kiságy az kizárt, aztán a baba mégis sokkal jobban aludt, ha volt saját fészke. 

Olyan is van, aki az alvástréninget úgy, ahogy van, elítéli, de aztán eljut a végkimerülésnek arra a szintjére, hogy mégis belevág. Nyolc év anyaság után már ezt sem tudom elítélni, mert tisztában vagyok azzal, milyen az alvásmegvonás, és hogy milyen borzalmas tud lenni ötpercenként ébredni. Különbözők vagyunk és a fáradtság iszonyúan káros, mérgező tud lenni sajnos, azok felett sem szabad pálcát törni, akik képtelenek a végtelenségig a nap huszonnégy órájában rendelkezésre állni. 

Mielőtt megszületett az első gyerekem, azt hittem, én majd tutira betanítom aludni, de ez aztán nem következett be. Nem bírtam sírni hagyni.

De azt is hittem, hogy mi majd nem fogunk soha suttogni, lábujjhegyen járni, nem fogok találkozót az alvás-ébrenlét ciklusokhoz igazítani, aztán mégis megesett, mint ahogy sok más anyával is.

Gyereknevelés

Amikor már túlestünk a terhességen, szülésen, a kisbabás korszakon, akkor szép lassan felfogjuk, hogy a neheze még csak most jön. 

Ugyanis egy kisbabával még viszonylag limitáltak a választási lehetőségek (például hagyjuk sírni, nem hagyjuk sírni), viszont ahogy nőnek a gyerekek, úgy bővül az opciók választéka is.

 

Soha nem fog képernyőzni, soha nem fog villogós, zenélős játékot kapni, vagy ilyen-olyan biszbaszokat a boltból. Nem lesz csak rózsaszín, csak kék ruhatára, nem hord majd rajzfilmfigurás göncöket, nem adunk rá jelmezeket… a lista végtelen.

De ha egyszer elmegyünk vendégségbe, és az amúgy mindig rajtunk lógó embergyerek órákon át megbűvölve játszik a villogó-zenélő rémséggel, akkor bizony könnyű elcsábulni – hogy aztán otthon öt perc után érdeklődés hiányában telibe tojja, hogy mennyit áldoztunk arra a műanyag csodára, és ugyanúgy rajtunk lógjon. 

A hordozás is kényes kérdés, mert ahogy én is, úgy sokan mások is ódzkodnak tőle. Aztán, amikor a letehetetlen, többemberes baba egy perc alatt megnyugszik és/vagy elalszik a kölcsönkendőben, akkor valami átkattan az ember fejében. Emlékszem, nekem is így volt, és kétségbe voltam esve, semmit nem tudtam csinálni a folyamatosan visító kicsivel, a babakocsiról hallani sem akart, csapdában éreztem magam. Magamra kötöttem, és mire megnéztem magunkat a tükörben, már aludt is, és úgy is maradt három órán át. Ennyi, nem volt több kérdés. Kikupáltam magam a témában, és olyan hordozástérítésbe kezdtem, hogy pár évvel korábban ezért egy péklapáttal csaptam volna tarkón magam. 

És akkor még nem is említettem, hogy ahhoz képest, hogy a legelső baba-mama jógaóráról azért faroltam ki, mert ott OLYANOK voltak, akik mosható pelenkát adnak a babájukra, hát pár hónappal később már mi is azt használtunk. Sok mosipelusosnak (ez is egy olyan szó, amiről azt gondoltam, sose fogom használni, hát még leírni) kezdődik így a története.

Ugyanígy a képernyő: hiába vannak elveink, de el tud jönni az a pont, amikor egy kis nyugiért már a fél karunkat, egy lábunkat és egy vesénket is gondolkodás nélkül odaadnánk bárkinek. A képernyő mindezekhez képest vállalható kompromisszum.
De olyan is van, aki azt mondja, hogy a büdös életben nem lesz képernyőnáci, aztán végül ott találják magukat a kütyümentes háztartásukban, mert nekik ez az útjuk. 

Az évek alatt egyre keményebb helyzetek jöhetnek, a dackorszaktól kezdődően, hogy csak egy klasszikust említsek: „én SOHA nem fogok kiabálni”. Aztán, amikor először lépünk ki pironkodva az udvarra néző lakásból egy kellemes házibalhé után, mi (és a szomszédok) is szembesülünk azzal, hogy az idegszálainknak is véges a tűrőképességük. 

Hogy az alkudozásról, no pláne nyilvános helyen, ne is beszéljünk. Mert az aztán már végképp nem fordulhat elő!

De hát a hótt álmos kicsinek már rég otthon kellene szundítania (mert, mondjuk, csak az ágyában tud), hogy aztán majd éjfélkor ne dzsemborizzon a fejünkön a túl késői délutáni alvás miatt, de a nagy közben eldobja magát a földön, hogy márpedig ő még hatvanszor utoljára le akar csúszni a csúszdán, akkor bizony a hétfejű sárkány hatásos antréval füstölögve szabadul ki a szánkból, majd igyekszünk minél hamarabb távozni a tett színhelyéről. Viselve közben az ítélkező tekintetek égető billogját a hátunk közepén. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Szóval, egyvalamit ne mondj: SOHA!

Próbálunk eligazodni a válaszkész, a pozitív, a kötődő, a tekintélyelvű, az akármilyen nevelési elvek végtelen tengerében, és közben hol egyik, hol másik kerül az „én SOHA nem…” kategóriába. 

Ahogy kérdezősködtem a témában, gyakorlatilag az derült ki, hogy ami valakinek SOHA, az másnak maga a betonbiztos kiindulópont. Nem létezik egzakt igazság. Nincs módszer, ami mindenkinek beválik. Semmiben. 

Imádunk ítélkezni, az is, aki nem. A vérünkben van, akárhogy próbáljuk elnyomni, rejtegetni. De szülőnek lenni nem csak azért folyamatos kompromisszum, mert a gyerekek nem hagynak aludni, vagy egy mondatot végigmondani. Hanem azért is, mert valamilyen szinten folyamatosan tágítják a komfortzónánkat, minden létező irányba.

Soha nem fogok találkozót lemondani a gyerek miatt…
Soha nem fogom ajándékkal motiválni…
Sose fogok úgy beszélni vele, mint a saját apám-anyám…
Sose fogok gügyögni, többes szám első személyben beszélni, veszekedni előtte – jaj, a lista végtelen…

Ez egy ilyen műfaj. Tele van váratlan fordulatokkal. Szülőnek lenni a világ egyik legdurvább önismereti, mentális, érzelmi és fizikai feladata, amiben semmi, de semmi sem biztos. Csak egyvalami: azt ne mondd, hogy SOHA!

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Tara Moore