„Valójában soha nem ismerjük a partnerünket olyan jól, mint ahogy azt gondolnánk. Az előreláthatóság még a legunalmasabb házasságokban is csak illúzió” – írja Esther Perel Szeretkezés fogságban című könyvében.

Már csak az a kérdés, hogy az unalmasnak, mozdulatlannak tűnő felszín alatt valójában mennyi minden zajlik, amiről nem tud egyikünk vagy másikunk; ahogy egy nemrég beérkezett levélből is kiderül. És ezt a levelet sokan írhattuk volna...

 „Engem a házasságon belüli viszonyrendszer és az azon kívüli szex kapcsolata foglalkoztat. Úgy érzem, ezt mindenki tabuként kezeli. Nem lehet róla őszintén beszélni sehol, senkivel (még a férjemmel sem).

36 éves vagyok, tíz éve élek házasságban. Két gyerekünk született, éljük a családosok örömteli, de mókuskerék életét.

23 éves korom óta, a gyerekeink születéséig a férjem volt az egyetlen férfi az életemben. Ami utána történt, engem is meglepett. A gyerekek születése után elemi erővel tört ki belőlem a nőiességem, a szexualitásom. Tetszeni vágytam. Amikor kétszer is fény derült a férjem egy-egy homályos kalandjára, kiborultam, de zöld lámpát is kaptam magamtól, hogy akkor nekem miért ne lehetne.... Egy éven belül négy férfi lett az életemben. 

Az első kalandom egy tíz évvel fiatalabb fiú volt, aki naivan belém szeretett. Én is. Már tudom, hogy ezt önmagam mentségére találtam ki, egyébként egy kis kurva lennék. Igazából csak baromi jó volt vele a szex.

A második kalandom szétforgatta, letarolta és áttaposta a lelkemet. Ott én lettem szerelmes. Pár hónapra el is hagytam a férjemet miatta, így próbáltam tisztára mosni magam ebből a mindent felbolygató, lelkemet kitépő kalandból. Teljesen kiégtem érzelmileg. 

A harmadik egy szimpla, felszabadító egyéjszakás kaland volt a pesti éjszakában. Imádtam minden percét, semmi érzelmi kötődés, csak élveztem a testét, és ő az enyémet. 

A negyedik egy családos férfi, most udvarol nekem, ő a tesztalanyom: fenn lehet tartani egy flörttel vegyes barátságot egy férfival anélkül, hogy túllépnénk egy ponton? Maradjon, ami mindenkinek jó: a flört, a rejtett poénok, a nyíltszívű elismerése egymás nőiességének és férfiasságának. Valahol ebben látom az arany középutat. Nem akarok továbblépni, mert félek a szétforgató korábbi élményemtől, és a férjemet sem szeretném elhagyni.

Mintha a házasságom mellett egy önismereti útra léptem volna, amiből sajnos a férjem teljesen kimaradt. Próbáltam vele erről beszélgetni többször, de mindig elutasítóan reagált arra, például hogy mással lehet-e kalandozni, vagy harmadik felet bevonni...

Úgy érzem, a saját nőiességemet merészen kezdem megélni, és imádom, de korlátozva vagyok  benne, és titkolózásra vagyok kényszerítve, ami bűntudatot kelt bennem. Ez egy olyan ellentmondás, amit nem bírok feloldani semmilyen szinten. 

Kíváncsi lennék, hogyan lehet jól kezelni egy ilyen helyzetet, ahol a férfi nyilvánvalóan konzervatívabb. Szeretem a férjemet, és őszinteségre törekszem vele, mert szeretném, ha együtt maradnánk. 

A férjem tényleg nagyon konzervatív, az ágyban is... úgy érzem, tényleg szükségem van mellette másra is.”

Kata

Az ágy közös, a párna nem

Mi mindent jelent, hogy „konzervatív”? Ragaszkodom a házassági szerződés minden szavához. Tisztában vagyok vele, hogy ez lemondásokkal jár, de részemről ez az áldozat a közös életünk fenntartásáért. Vagy párkapcsolat és szex terén egyszerűen nem vagyok nyitott a változásra? Mintha azt a pillanatot akarnám tudatosan vagy tudattalanul a házasságban konzerválni, amikor kimondtuk az igent. Miközben eltelt tíz év, született két gyerekünk, és ki tudja, mennyi mindenen mentünk keresztül! Akárhogy is, ez a házassági szerződés most mégiscsak megérett egy újrafogalmazásra. Most milyen megállapodást kötnénk? Tíz év közös élet után?

„Az állandóság iránti igényünk korlátoz abban, hogy milyen mélységben vagyunk hajlandók megismerni a mellettünk élő embert. Arra törekszünk, hogy partnerünk megfeleljen annak a képnek, amely gyakran a saját képzeletünk szülötte, és amely a saját szükségleteinkhez illeszkedik. Azt látjuk, amit látni akarunk, és a partnerünk is ugyanezt teszi. És bármilyen sajnálatos, azt kell mondanom, mindkét oldalon veszteség ér bennünket: nemcsak a szenvedély tűnik el az életünkből, de a biztonságot sem igazán éljük meg. Ennek a mesterségesen létrehozott egyensúlynak a sérülékenysége akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a partnerünk áthágja a közös mesterkedéssel létrehozott szabályokat, és személyisége autentikus részeit hozza be a kapcsolatba…” – hosszan tudnám még idézni Esther Perel belga terapeutát, aki egy egész könyvet szentelt a monogám párkapcsolat és a vágy fenn(nem)tartható dinamikájának.

Azt a feloldhatatlannak tűnő ellentmondást feszegeti, hogyan tudjuk egymás mellett megélni az érzelmi biztonság iránti elemi emberi igényünket és az izgalmat, inspirációt hozó változást, kalandot.

Sok nő életében a gyerekek születése után egy elég intenzív érési, növekedési szakasz következik. A nőiség, a szexualitás, a testünkben megélt, mindent átmosó élményeink, a szülés tapasztalata után, mint egy növény tavasszal, kibomlik, szárba szökken.

Sokan most tudjuk letenni a gyermekkorból hozott hordalékot, ami már nem a miénk többé. Ez akkor probléma, ha a partnerünket időközben elveszítjük egy kanyarban. Miközben a férfiakban a szülővé válással ugyanúgy zajlik egy belső folyamat. És hiába a közös élet, az utunkon nem mindig vagyunk szinkronban. A mókuskerékben ráadásul nem is mindig sikerül ezeket a belső változásokat jól kommunikálni egymással.

Én jó ötletnek tartom időről-időre, ugyanazzal a partnerrel is „újraházasodni” abban az értelemben, hogy valóban rászánjuk az időt és a figyelmet. Nézzünk bele együtt a tükörbe! Mit látunk? Tetszik, amit látunk? Ismerjük, akarjuk egyáltalán újra megismerni egymást? Akarunk egymással újra, ezúttal más pontokon kapcsolódni?

Öröm vagy üröm? – Csak rajtunk múlik!

A házasság gazdasági szövetségként vonult be a történelembe. Amikor még senki nem várta el, hogy az egyszersmind erotikus, baráti, intim viszony is legyen férfi és nő között. Ott kezdődtek a problémák, amikor a házasságtól  mindent egyszerre akartunk: szerelmet, intimitást, barátságot, partnerséget, szülőséget…. Még a hosszú távon ébren tartott vágyat is beleképzeljük ebbe az amúgy is valószerűtlenül nehéz feladatcsomagba. Mindezt azzal az extrával, hogy egymás változásait is nyomon kell követnünk, ha meg akarjuk tartani ezen a sok ponton a kapcsolódást. Kíváncsi lennék, hogy ez a plátói idea a gyakorlatban hányféle modellben ölt testet.

Hányan érezzük magunkat korlátozva, titkolózásra kényszerítve? Hányunknak van ettől bűntudata? De ki korlátoz? Ki kényszerít? A bűntudatot talán még értem. Az a hazugságból, elhallgatásból fakad. De feltehetek egy igen naiv kérdést?

A házasság nem alapvetően két, egymást szerető és tisztelő ember szabad választásból létrejött szövetsége? Nem mi magunk hozzuk létre a szabályokat, amelyek alapvetően a mi érdekeinket hivatottak biztosítani?

És ha nem egy erőszakon, szélsőséges függőségen alapuló kapcsolatot veszek alapul, akkor a házasság valójában nem egy praktikus egyezkedés a vágyainkról, határainkról, lehetőségeinkről? Az életünk közös és nem közös metszeteinek számbavétele...

– Eltelt tíz év, lett két szép gyerekünk, egy klassz lakásunk, jól kijönnek egymással a családjaink, a mai napig jókat tudunk dumálni, imádom a humorod, szeretek a hónaljszagodban elaludni. De már évek óta nem érzem nőnek magam melletted. Nem látod, ha új ruha van rajtam, a karácsonyi új bugyi se tűnt föl. Nem izgat, hogy kitől jön SMS.

És igen, ha randizni hívnék most valakit... ha így rád nézek, ahogy borzosan ültök a gyerekekkel a reggeli romjai fölött, háát, nem te lennél az. Lehetne, hogy barátok maradunk? Meg szülők együtt? A szexben lehessen szabadabban kalandozni! Vegyünk ki egy kis lakást, vagy csak legyen heti egy szabad napunk, amivel nem kell elszámolni. Igen, én is parázok tőle, de ki kell próbálnom, ha nem akarok mindent elveszíteni! Ha szeretsz, ha tisztelsz, kérlek, halld meg, amit mondok!

 – Eltelt tíz év, lett két szép gyerekünk, egy klassz lakásunk, de emlékszel, már régen is voltak dolgok, amikről nem tudtunk beszélni. Volt neked az a homályos történeted. És bennem is vannak új dolgok, amiket te már nem ismersz. Olyan szívesen megmutatnám! Izgatna, hogy mi volt akkor, amiről végül sosem beszéltél. Foglaltam egy hétvégét a Börzsönybe, anyádék elvállalták a gyerekeket. Szeretném, ha elmennénk! Beszélgetnénk újra, igazán! És szeretném, ha nem vennél a farmer alá alsónadrágot! 

– Eltelt tíz év, lett két szép gyerekünk, egy klassz lakásunk. Tudom, hogy te vagy a legjobb apa, társ, barát, és azt is tudom, úgy neveltek, hogy amit most szívem szerint mondanék, azt sosem tudnád feldolgozni. Legalábbis ez a félelmem, mert fogalmam sincs, mi lenne, ha élesben is tudnánk erről beszélni. Ezért most ne beszélgessünk semmiről, inkább vállalom a morális terhét a hazugságnak, mert most csak így tudok túlélni. 

Nem egyszerű kérdések ezek. Soha nem is törnék senki fölött pálcát. Ítélkezni könnyű, de nem visz sehová.

Igen, persze hogy azt gondolom:

igyekezzünk ne átbaszni egymást és legfőképp önmagunkat, mert abból lesznek, attól nem érnek sosem véget a generációkon átívelő traumák, elhallgatások, hazugságok. De azt is látom, hogy nincs mindenki készen arra, hogy szakítson egy generációs hagyománnyal, hogy felvállaljon egy totális újrakezdést, meghalást és újraszületést.

Hogy szembenézzen a totális bizonytalansággal. Ennek meg kell érnie, vagy kell hozzá segítség. De számtalan módon lehet még. A lófasz és a hajszál között – ahogy nagyanyám mondaná –  végtelen sok átmenet lehetséges. 

A levél kapcsán persze sorra jönnek az újabb témák: titkok és hazugságok, tűrés vagy felvállalás, nő vagyok, ergo jogom van a szexhez... hogy csak néhányat említsek. Köszönöm a leveleket!

Jövő héten itt folytatjuk.

Mester Dóra Djamila