–

Szóval elegancia. Tartás. Halk szavúság, szabályrendszer, elvek, kimértség, szép beszéd, finomság, törékenység. Csipke kesztyű, kalap, nyakkendő.

Meg ami nem elegáns. Proli modor, káromkodás, izzadtság, zsíros száj, kiabálás, szagos, pacuha, nyegle, harsány.

Milyen jó is annak, akinek a nagyanyja úrilány volt vagy minimum polgárasszony. Az biztos zsigerileg szívta magába, hogyan kell elegánsnak lenni. A többinek ott maradt az olyan felmenő, aki krumplit kapált, disznókat tartott meg csirkét nyakazott le a vasárnapi ebédnél. Vagy panelban nőtt fel. És nem volt soha csipke kesztyűje. Ráadásul olyanhoz ment hozzá, aki néhanapján kötött csak nyakkendőt, nem minden áldott nap, még odahaza is.

Valaki az élet naposabbik felére született. Valaki meg a mocsarasabbikba. Legalábbis első ránézésre. Valakinek ezüst csengettyű volt a jele az oviban, a másiknak meg kiskapircs.

Valaki úgy tanult enni késsel-villával, hogy a hóna alá könyvet szorítottak… valaki meg az első pasija mellett kupálódott ki, aki természetesen a napos oldalról származott, és aki sokszor elvitte étterembe.

Vannak a tramplik. A prolik. A lakótelepiek. A vidékiek. A szabolcsiak. A parasztok. Az úri népek. A budaiak. A pestiek. A nyolckeresek. A cigánysoron felnövők (na, azok aztán a tökéletes periférián, külön posztot érdemelnek, mert nekik semmi esélyük az eleganciára és a tartásra, legalábbis tízszer annyit kéne érte taposniuk, de hát…). Meg vannak a polgárok leszármazottai genetikailag öröklődő elvekkel, meg a puccos újgazdagok, akiknek semmi stílusuk és eleganciájuk. És így tovább, és így tovább…

Az egyik kedvenc Woddy Allen filmem a Small Time Crooks (magyarul nagyon bénán: Süti, nem süti a címe). A sztori nagyjából annyi, hogy néhány piti bűnöző bankot akar rabolni New Yorkban, és ehhez azt a fedősztorit találják ki, hogy egyikük nagyon proli, nagy pofájú felesége sütiboltot nyit közvetlenül a bank mellett. Amíg ők az alagutat fúrják, addig az asszony annyira belendíti az üzletet, hogy konkrétan milliárdosok lesznek a kiterjesztett vállalkozásból. Aztán a New York-i elit sehogyan sem fogadja be az újgazdag, ízléstelen jövevényeket, hiába aggatnak mindent magukra.

Így van ez valahogy a mai életben is. Egyetértek azzal, hogy az elegancia nem megvásárolható, az elegancia vagy van, vagy nincs, mondjuk, valamennyire tanulható. De láttam már olyan elegáns férfit, akinek iszonyú szép volt az öltözéke, kifogástalan volt a beszéde is, odahaza meg ütötte-vágta az asszonyt.

Láttam én már olyan lakótelepi bigét, aki nagyon igyekezett, és iszonyatosan szeretett volna olyan kifinomult és elegáns körökben forgolódni, amilyenről kislány kora óta álmodozott, de minden akarata ellenére sosem fogadták be.

Láttam olyat is, aki a mélyszegénységből jött, és évekig egy ocsmány, zsíros gazdag vállakozónak volt a kitartottja, most meg olyan kifogástalan és elegáns, hogy sosem mondaná meg senki, mi volt az előélete. De úgy nézi le az összes embert, aki nem olyan gazdag és kifogástalan, mint ő, olyan megvetéssel néz a tizenötezres Zara-táskámra és a BKK bérletemre, mintha ő lenne a monacói hercegné, és minimum vörös szőnyeg járna az előkelőségéért.

Számon kérni bárkin az eleganciát nem elegáns. Mindenki úgy néz ki, ahogy tud.

Tanulható az öltözködés, a szép beszéd, a tartás, de valaki hiába tanulja meg, hogyan kell kifogástalannak lenni, belül lehet, hogy élete végéig rothadni fog.

Én egy szabolcsi kisvárosban nőttem fel (amikor születtem, akkor még község volt.) Nagyanyámon sosem láttam kesztyűt meg kalapot, de úgy dolgozott, mint a jóisten. Sosem volt rajta estélyi ruha. Egyszerű, állig gombos ruhákban járt, ha ment valahová, de legtöbbször otthonkában láttam, ami gyakran ételfoltos volt, mert egész nap sütött-főzött. Sosem festette magát. És szóba állt úgy is a nagyapámmal, hogy ő meg nem hordott odahaza nyakkendőt. Meg máshova sem. Egyszerű emberek voltak. Nagyapám szerintem egész életében szégyellte a paraszti származását, apám mesélte, hogy voltak olyan nők (még nagyanyám előtt), akiknek a szégyenérzet miatt nem mert udvarolni.

A nagyszüleim tetőtől-talpig jó emberek voltak. Sosem voltak elegánsak. Egyszerűek voltak és dolgosak, szorgalmasak. Volt, hogy káromkodtak. De az igazságérzetemet, a teherbírásomat, a jég hátán való megélést, a szókimondásomat tőlük örököltem.

Meg anyámtól, apámtól.

Amikor Pestre kerültem, hosszú ideig szégyelltem, hogy nem tudok rendesen késsel-villával enni, hogy egyszer egy közös főzésnél az akkori szerelmemnél (aki „budai úrigyerek” volt) ketté akartam törni a spagettitésztát, mert nem tudtam, hogy azt nem szabad. Fogalmam sem volt a nemes borok nevéről, mert addig nem kóstoltam olyat. És mindig csak álmodoztam arról, milyen lehet annyira szép ruhákban járni, mint azok a lányok, akiket kiszolgáltam a budai bisztróban, ahol akkor dolgoztam.

Az elegancia tanulható, de leginkább örökölhető. Számon kérhetjük-e az embereken? Nem hiszem, hogy jogunk van hozzá.

Mert komolyan gondolom, hogy mindenki úgy néz ki, ahogy tud, amit látott otthon, amire és ahogyan megtanították. Persze, tök király lenne csakis kifogástalan emberek között járni-kelni, eltüntetni a világból a káromkodást, a stílustalanságot, a bumfordiságot, de a világ nem ilyen. És azt szajkózni, hogy „régen bezzeg minden jobb volt”, egész egyszerűen nem igaz.

Gondoljunk csak arra a nagyon egyszerű és kézenfekvő tényre, hogy kétszáz évvel ezelőtt milyen sok nő járt például csipke keszkenővel, de szavazni, na, azt nem lehetett neki, mert nem volt joga hozzá. Annak meg örültek, ha olyan férjet fogtak ki, akik nem ütötték-vágták őket.

Az elegancia szerintem szerencse kérdése is. Valaki van annyira szerencsés, hogy ezt látta egész életében, és az anyatejjel szívta magába, valaki meg mindig csak próbálkozni fog vele, ha van igénye rá. Az eleganciát számon kérni nem lehet. És a fegyelmezettséggel, visszafogottsággal nem ildomos összemosni. Azok más tészták. Szerintem.

Különben is, hogy nézne ki a világ, ha csak Audrey Hepburnök rohangálnának benne kalapos, nyakkendős urakkal a karjukon, akik sosem káromkodnak. Kellenek mellé a köldökig kivágott ruhás Pamela Andresonok meg a vérmes, nyakas, káromkodós csajok, meg a mackónadrágos csávók is… már csak azért, hogy érezzük, mennyire király, hogy nem vagyunk egyformák. Az élet nem egy Gattaca* mozi, hanem annál sokkal királyabb. 

Szentesi Éva

*A Gattaca című utópiában egy olyan világot ábrázoltak, ahol egy csomó ember kifogástalan volt és tökéletes, a többiek meg csak szolgasorban élhettek. 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Roos Koole