Magyar hangja… – A régi magyar szinkron nosztalgiája

–

Az megvan még nektek, amikor régen a stáblistát nemcsak mutatták, de be is olvasták a külföldi filmek végén?

Az én generációm számára alapélmény, hogy (többnyire) Bozai József, a magyar hangalámondás alfája és ómegája, továbbá legendája és élő ikonja (stb.) bársonyos hangján olvassa az író, rendező, operatőr (ezt úgy mondták: „fényképezte…”), színész nevét, majd a magyar hangokét. Ez a narráció olyan elmaradhatatlan volt, mint maga a főcím vagy a zene alatta. Ahogyan hozzátartozott a filmélményhez, hogy melyik magyar színész szinkronizálta a háztartásokba beköltöző sorozathőst, vagy a moziból ismert sztárt.

Színészek régi sztorizásaiból, visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a szinkron mindig is a megélhetés egyik fontos pillére volt, nem ritkán jobban fizetett, mint a színházi munka. Épp ezért szívesen csinálták, és kicsit el is várták, hogy legyen – noha a rangja sosem volt ugyanakkora, mint a klasszikus színházi munkáé.

Sosem volt kérdéses, hogy ez is egy olyan szakma, amihez érteni kell.

De beszéltem olyan színészekkel, akik nem szívesen engedték például a tanítványaiknak, hogy szinkronban dolgozzanak, mert sok olyan sablon, berögzülés is jár vele, ami az élő színpadi munkának nem használ.

A szinkronizálás izgalmas kettősségen alapul

A színész a saját egyéniségéből épít a hangja (és csak a hangja!) segítségével figurát – miközben az már eleve készen van, egy másik, külföldi színész alakításában. A leghíresebb és legtöbbet foglalkoztatott magyar szinkronszínészek (én legalábbis így emlékszem) pont abban voltak zseniálisak, ahogyan akár „blattból” megteremtették az alámondott szereplő magyar megfelelőjét, miközben nem „játszottak”, csak saját magukat adták.

Ennek köszönhetően váltak eggyé legendás szerepekkel olyan szinkronóriások, mint például Szabó Ottó, akit én színpadon sosem láttam, és már sok tucat film- és sorozatepizód főszereplőjét tolmácsolta, mire egyáltalán megtudtam (internet előtti világ, szevasz!), hogy néz ki…

Addig ő volt a Derrick meg a Sova doktor (két népszerű, és sok éven át játszott/ismételt tévéfilmsorozatban), vagy éppen valamelyik Menzel-film sokbeszédű szereplője. Női „párja” a mi generációnk számára Földessy Margit volt: régen egyszerűen nem volt olyan film, amiben ne szinkronizálta volna valamelyik (fő)szereplőt, Jane Fondától Carrie Fisherig. Róla tudjuk, hogy régóta működtet színistúdiót, sok-sok gyerekszereplőt terelve a színház felé – de egész pályafutása során alig tűnt fel az arca a képernyőkön, miközben a hangja több évtizedig „játszott” az összes magyar nappaliban…

A régi tévésorozatok hősei családtagok voltak

Hisz az ország egyetlen adót bámult esténként: így az adott színész magyar hangja is beköltözött a családunkba. A legendák közt akad olyan is, aki konkrét figurához csatolható, és nem választható le róla: amíg lesznek kereskedelmi tévék, minden- (de tényleg minden-) nap látni fogunk valamelyiken egy viseltes ballonkabátos, szivarozó nyomozót, aki szinte bocsánatot kérve leplezi le a bűnösöket. Peter Falk Columbo hadnagya talán egyetlen országban sem annyira népszerű a világon, mint nálunk, és palotaforradalom robbanna ki, ha egyszer valahol újraszinkronizálva, nem Szabó Gyula hangján szólalna meg… 

Jó kérdés az is, a legnagyobb magyar szinkronszerepek esetében mennyire fontos, hogy milyen az illető színész eredeti hangja: Columbóét már aligha ismernénk fel, ő egyszerűen „magyar” lett, a rajzfilmfigurák hangjaként is halhatatlan Szabó Gyulának köszönhetően.

És itt van a legfontosabb szempont: a jó szinkronhang úgy bújik bele az illető figura bőrébe, hogy kicsit magára is formálja. Woody Allen Kern András, vagy Peter Gilmore (Onedin család, megvan még?) Kristóf Tibor nélkül nem lett volna ugyanaz annak idején. De hogy a hang és az egyéniség mégis sokféle lehet, arra példa, hogy amikor James Onedint és családját (sok évvel az eredeti képernyőre kerülése után) újraszinkronizálva tűzték ismét képernyőre, már Helyey László mondta alá a sok-sok órás szövegfolyamot, és onnantól Onedin kapitány – egyszerűen ő volt…

A fenti nevek (még Kern is, aki Woody mellett például a Sörgyári capriccio Pepin sógorát, Jaromír Hanzlíkot „óbégatta alá” az örökkévalóságnak) a magyar szinkron fénykorában a hangjukkal is a „sztárok sztárjai” voltak. Hiszen népszerű, nagy külföldi kedvenceket azonosítottunk velük. De vannak olyan örök kedvenceim is, akik szinte kaméleon-szinkronszínészek voltak: Szakácsi Sándort nem tudom, hányféle műfajban és hány szereplő hangján hallottuk remekelni, szakmailag az egyik legértékesebb munkája alighanem Dustin Hoffmann főszereplése az Aranyoskámban – a nőt imitáló férfi szerepe kétféle teljesen eltérő hangot igényelt, ami közben mégis egy. Ez pedig valódi színészi bravúr… (Szakácsi elmesélte egy interjúban, hogy például reggelente nem tudta volna a „női Hoffmannt” alámondani, mert az ahhoz szükséges magasabb hangfekvés felkelés után, két kávé előtt előállíthatatlan volt.)

Az egyik legjobb magyar szinkronszínész Szersén Gyula (jó egészséget neki, most ünnepelte a nyolcvanat!), akinek egészen egyedi, senkihez nem hasonlíthatóan egyszerre rekedtes és bársonyos hangja olyan jól állt Charles Bronsonnak vagy a Polip-széria Cattani felügyelőjeként Michele Placidónak (akivel ráadásul nem csak a megszólalásig hasonlítottak egymásra).

„Allen–Kern és Falk–Szabó”

E legendás párossal ellentétben voltak olyan sztárok, akiket rengeteg magyar szinkronszínész szólaltatott meg, és a hazai mezőny minőségét jelzi, hogy mindig tudtam azonosulni velük. Belmondót hallottam Sztankayval éppúgy, mint Garassal, Walter Matthaut Garassal éppúgy, mint Szilágyi Tiborral, és mindez persze fordítva is igaz: hány csodás szereplő, hányféle színészóriás szólalt meg Sinkó László vagy Végvári Tamás hangján…

Olykor a nagy kedvenc alkati hasonlósága az őt szinkronizáló színésszel valódi inspirációt jelentett az utóbbinak: Bujtor István, akinél tökéletesebb „alteregója” Bud Spencernek sosem volt, sosem lesz, az olasz példa nyomán teremtette meg a magyar Ötvös Csöpit.

Nyilván sok igazság van abban is, hogy a feliratos filmnézés jobban visszaadja az eredeti élményt, és a nyelvtanulásban is segít, mégis nagyon szerettem, amikor egy világsztároktól hemzsegő amerikai, olasz, német vagy akár csehszlovák film a hazai nagy színészek valóságos karneválja volt. Tessék megnézni, ha még lehet, mondjuk, a Volt egyszer egy vadnyugat, A nagy balhé vagy A halál ötven órája óriási mozijait, és jegyzetelni a hallottakat, magyarul. Garantálom, hogy csodálatos élmény lesz. A stáblistát felolvasó Bozai Józseffel bezárólag!

Somos Ákos

Hallgassátok meg Csepelyi Adri Popfilter-adását Náray Erikával, nagyon sokat beszélgetnek benne a szinkronról is ITT!

ITT pedig elolvashatjátok, milyen volt Csepelyi Adri élete első szinkronszereplése, avagy hogyan lett influenszertehén.

Kiemelt kép: Fortepan/Szalay Zoltán