–

Ha egyszer felnövök, és nekem is lesz normális életem, hátradőlök majd a nappalimban egy puha fotelben, és elsírom magam. Nem akarok panaszkodni, ez távol áll tőlem, de ezt most egyszerűen ki kellett mondanom. Nincsenek bűnösök, magamnak alakítottam így az életemet, rajtam kívül ezért senki sem felelős. Két hónap múlva 39 leszek (a baráti körömben ez már másnap negyvennek számít), én mégis úgy érzem, hogy valahol megrekedtem azon a fejlődési szinten, ahol egy huszonéves fiatal a rajtvonalhoz áll. Viccesen azt szoktam mondani, hogy a személyiségem egyik része (ha jól sejtem, akkor a nagyobbik) megrekedt a szarvasi Zebra Klub egyik stroboszkópos, cigifüstös techno-partiján még a kilencvenes évek végén. Szóval állok a rajtvonal mögött, a pisztoly már régen eldurrant, mégsem mozdulok. Egy részem (gondolom, az, amelyik próbál megfelelni a társadalmi elvárásoknak) kiugrott ugyan, és cipel a hátán, de a másik felem még mindig ott térdel a képzeletbéli futópályán, és csak a megfelelő pillanatra vár.

Már régóta tudom, hogy nem úgy alakult az életem, ahogy annak idején gyerekként, kamaszként, ifjúként vagy mit tudom én, miként elterveztem. Nem azért, mert hülye voltam, egyszerűen csak nem éltem/élek elég következetesen. Tekerhetem, csavarhatom, magyarázhatom a semmit, egyszerűen ki kell mondjam, hogy a dolgokat többnyire a könnyebbik végükről közelítettem meg. Sodródtam az árral ösztönlényként, sokszor úgy hoztam meg a döntéseket, hogy mellőztem minden realitást. Terveztem ugyan, de nem lett kurva nagy autóm, sem házam, se semmim, amit a bank a nagy krach idején elvihetne. Nem ülök bőrfotelben a hangszigetelt irodámban zsíros fizetéssel, nincs hatalmam százak felett, nem golfozom a haverokkal az ötcsillagban, és prájvét dzseten sem repkedek.

 Albérlet, bringa, békávé. Ez van helyette.

Vajon hol rontottam el? – kérdezem gyakran magamtól, amikor azon agyalok, mi lesz majd akkor, ha „nyugdíjba” megyek. Mit kellett volna másként tennem ahhoz, hogy hozzam az elvárt, mások által megugrott eredményeket. Vajon könnyebb lett volna, ha a születésemkor kapok egy nekem dedikált, névre szóló könyvet, amit csak fel kellett volna ütnöm, hogy elolvassam a megfelelő cikkelyt? Egy használati utasítást önmagamhoz, amit a farzsebemben hordva bármikor elővehetek. Egy önismereti kisokost, ami feketén-fehéren leírja, hogy bizonyos helyzetekben mit miért teszek.

Hol tartanék most, ha tudom, hogy anno (ezer éve) nyolcadik után melyik suliba menjek? Ha nem kell már 14 évesen attól paráznom, hogy a választásom hosszú távon vajon kifizetődő lesz-e? Ha tudom, hogy amit elképzeltem magamnak, az igazából távol áll tőlem, és amit soha sem gondoltam volna, az tenne teljessé, és az hozná ki belőlem a maximumot. Lehet, hogy tanulnom se kellett volna, mert le lett írva, hogy én anélkül is érvényesülhetek? Pocsékba ment annyi év, és anyuék rengeteg pénze?

Miért nem volt leírva, hogy amit dolgoztam, az nem nekem való? Miért nem tudhattam előre, hogy az adott szerelem egyikünknek sem jó? És jó lenne-e az bárkinek is, ha tudnánk, hogy az életünk előre meg van írva?

Ha anno kaptam volna használati utasítást, egy szekrény fiókjába tettem volna. Nem állítom, hogy néha, titokban nem venném elő, de akkor is csak azért tenném, hogy picit, messziről ránézzek, alig beleolvasva. Csábító a tudás, de nem kérnék belőle. Állok a rajtnál, és várom, hogy induljak, de a félelem, a korlátok és a démonjaim még mindig visszahúznak.

Ülök a kanapén hátradőlve, ölemben a gépemmel. Nem sírom el magam, hiszen tudom, hogy még mindig nem nőttem fel. Nem úgy alakult az életem, ahogy elterveztem, de ettől még egyáltalán nem lesz rossz a kedvem. Senki nem ígérte, hogy mindig boldog leszek, és senki sem garantálta, hogy eljön majd az a pillanat, amikor tízmilliók felett rendelkezem. Amire vágyom, és amire képes vagyok, úgy tűnik, hogy nem kompatibilisek egymással, így még azon is dolgoznom kell, hogy ne érezzem magam rosszul attól, ha körülöttem majdnem mindenki kőgazdag, és tök sikeres. Majd egyszer megértem, hogy én másért születtem. Akkor majd talán kiderül, hogy volt-e ebben annyi, mint amennyit én beleképzeltem.

 Szatmári Feri

Olvass még Ferit! Katt IDE és IDE!

 A kiemelt kép a szerző tulajdonában van