–

„Mivel foglalkozol?” „Hol dolgozol?” – így hangzik az egyik leggyakoribb ismerkedős kérdés. Mögötte pedig ott a feltételezés, hogy a munkánk természete sok mindent elárul a személyiségünkről. Mégis, amikor a saját munkánkra gondolunk, gyakran csak a „szükséges rosszként” éljük meg, amit ki kell bírni napi nyolc–tíz órában a hó végi fizetés érdekében. De vajon létezik másik út? Mekkora a munkánk szerepe az identitásunk alakításában? És hogyan tud minket boldogabbá tenni?

Mielőtt továbbmennénk, fontos megjegyezni:

ma Magyarországon az egyik legnehezebb társadalmi kérdés pont az, hogy a lakosság nagy része nincs abban a helyzetben, hogy munka helyett hivatást válasszon.

A munkáért kapott bére pedig a legtöbb esetben meg sem közelíti azt a minimum összeget, amit érdemelne érte.
Mindezzel együtt én most azzal a helyzettel szeretnék foglalkozni, amikor van lehetőség a személyiségfejlődést a mindennapi munkavégzésen keresztül is megélni.

Freud szerint az érett, egészséges személyiség ott kezdődik, hogy valaki tud szeretni… és dolgozni. A munka elengedhetetlen része a pszichológiai értelemben vett jóllétünknek. Hiszen, ha belegondolunk, legalább a napunk – és ezáltal az aktívan töltött felnőtt életünk harmadát teszi ki. Nem mindegy hát, mivel és hogyan töltjük.

Mai – elképesztően produktumközpontú – materialista világunkban hatalmas az aszimmetria az egyes szakmák társadalmi megbecsültségében és kívánatosságában.

Azt hisszük, az a jó munka, amivel sok pénzt keresünk. Pedig az, ami tíz év múlva is boldoggá tesz egy esős keddi napon, amikor nem történik semmi.

Az ismerkedés során már említett alapfeltételezésünk, hogy a személyiségünknek milyen nagy hatása van a pálya- és munkahely-választásunkra ugyanis nem teljes. Fordítva is igaz, a hivatásunknak is óriási szerepe van a személyiségünkre.
Egy adott pszichológiai munkakörnyezetben töltött mindennapok az évek során hatalmas befolyással bírnak az identitásunk alakulására.

Megerősíthetnek területeket, melyekben korábban gyengébbek voltunk.

Fejleszthetnek tulajdonságokat, melyekről mindig is tudtuk, van még mit tanulnunk velük kapcsolatban.

Befolyásolják a világnézetünket, ahogy másokról gondolkodunk.

Formálják az életről alkotott képünket.

És közben: alakítanak minket.

A személyiség ugyanis nem állandó, kőbevésett kontsruktum*, hanem inkább egy folyamatosan és dinamikusan változó spektrum,

amelyen, bár szöges ellentétei sosem leszünk a genetikailag adott lehetőségeinknek, mégis nagyon sokat tudunk mozdulni, fejlődni – a minket ért hatások által.

Ahogy a személyiségfejlődés nem áll meg és be azzal, hogy felnőttünk, úgy nem marad a munka sem a munkahelyen. Munkánk lélektani részét sosem tesszük le a tollal, szikével együtt, nem állítjuk le a markológéppel és nem zárjuk be az iroda kulccsal – visszük tovább az életünkben.
Az identitás alakítás és alakulás szempontjából ezért bír hatalmas jelentőséggel, hogy milyen munkát választunk.
Egy hivatást, mely tényleg „hív”.
Egy szakmát, melyet tényleg mi választunk.

A pályaválasztás mindig óriási kihívás, konfliktus önmagunkkal és másokkal (pszichológiai szempontból nem is reális, hogy erről 18 évesen kell döntenünk), amiben a kétely mindig természetes. Fontos azonban, hogy a megélt dilemma után egyvalaki legyen, aki a végleges döntést meghozza: mi magunk. Nem a szüleink, nem a tanáraink és nem is a szomszéd néni, mert az ő általuk, helyettünk hozott döntésekből lesznek végül azok a történetek,

amikor ötvenévesen nem attól pánikolunk be, hogy felmásztunk a létra felére, hanem attól, hogy mi van, ha a rossz létra felénél járunk…

Az is nehezítő tényező lehet, hogy sokszor úgy gondoljuk, az adott munka elég, ha bizonyos időszakokig elvisz minket. Az identitásunk – bár változik – önmagunk számára mégis állandó. Lehet, hogy most jelenleg például az anyaság kerül előtérbe az életemben, de pszichológiai szempontból (is) mindig fontos előretervezni: ki leszek én, ha felnő a gyerekem? Az identitást egyetlen aspektusra építeni pedig mindig veszélyes dolog. Hiszen a gyerekemnek később is ugyanúgy az anyukája leszek, de mivel már kevesebb „operatív” feladatom lesz vele, újra kapacitásaim fognak felszabadulni, amikor is az önmeghatározásom egyik komoly része kell, hogy legyen más is – például a mindennapi munkám.

A személyiségben ugyanis szerencsére sok minden elfér. Lehetek egyszerre szülő, társ, testvér, barát – és közben szakember; szívsebész, jogász, tűzoltó, katona, vagy vadakat terelő juhász. Minden, ami engem boldoggá tesz.

Mert ha az általam választott úton vagyok, még az is elviselhető, ha a főnök nem elég jó fej, vagy túl messze van a munkahely.

 

Rácmolnár Lili pszichológus

*(A személyiség összetett építőereje) 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images