Nem vagyok apa. Nincs gyerekem. Nem is lesz – Szatmári „Főzelékes" Feri vallomása

-

Gyakran kapom a kérdést, hogy szeretném-e, akarom-e, hogy legyen gyerekem. Miután kimondom, hogy nem szeretném, már-már felháborodva támadnak rám: az nem létezik, hogy pont neked ne legyen, hiszen olyan jól áll a karodban, és nézd meg, hogy Peti, Anna, Sári mennyire, de mennyire szeret. És különben is. Amíg nem lesz apa az ember, addig nem is tudhatja, hogy igazából milyen is ez. „Csak úgy" senki sem lesz apa, minden apa azzá válik, szóval ne tudjam már ennyire biztosan és határozottan kijelenteni, hogy: NEM.

Hazudnék, ha az állítanám, hogy nem szeretem a gyerekeket. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lábad könnybe néha a szemem egy bébi láttán, amint éppen cukiskodik valamit, gügyögve, rám mosolyogva, édes-kedvesen.

Emberből vagyok, extra érzékeny lélekkel, így valóban vannak pillanatok, amikor elgondolkodom, de csak néhány másodpercre.

Nyolc éve született unokaöcsém érkezése nagy boldogság volt a családban. Lejött rólam némi teher, hiszen anyuék végre unokát kaptak, nem maradtak „szégyenben". Büszke nagybácsi voltam, elhatároztam, hogy aktív részese leszek az életének. Mentem is hozzájuk rendesen, láttam, követtem ahogyan fejlődik, csodálattal figyeltem a nővéremet, hogy milyen türelemmel van felé, mennyi szeretettel. Aztán valahogy elmúlt a lelkesedésem, egyre jobban idegesített az együtt töltött idő, folyton csak az órámat néztem, és alig vártam, hogy kimondhassam: lassan indulnom kell. Felmentettem magam, hiszen megvolt a vizit. Vittem játékot, gyümölcsöt, borítékot... és különben is! Csak egy baba, semmire sem emlékszik.

Talán furdalt a lelkiismeret, talán zavart is egy kicsit, mindegy... Szépen lassan ritkultak a látogatások, mert könnyebb volt bebújni a kifogások mögé, mint állni a sarat, és sokkal türelmesebbnek lenni.

Őszinte leszek. Gyakran csak addig érdekelt az öcsi, amíg elkészült a tökéletes szelfi. Felhasználtam arra, hogy a közös fotókkal lájkokat gyűjtsek, és édi-bédi nagybácsiként tetszeleghessek vele a fészen. Ki kell mondjam, hogy meguntam vele lenni.

Idegesített, hogy mindig mást akar. Zavart, hogy percenként hozta az új játékot, én meg vágtam a pofákat, és a pokolba kívántam a kirakóst, amit már ötször raktunk ki. Aztán jöttek a kérdések, a „miért?" és „hogyan?" Jött a „példakép" korszak, amikor engem majmolt, és mindent úgy csinált, ahogy én szoktam. Nem értettem, miért rajong, nem hittem el, hogy még mindig odáig van, és azt sem értettem, hogy a tesóm miért nem szól, amikor egy nagy tapló vagyok, és baszódjak meg, mert szemét dolog, amit művelek. Kellett volna egy pofon valakitől, amit nem kaptam meg.

Sokszor törtem a fejem a megoldáson, gyakran tettem kísérletet, hogy változtassak ezen, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Miért alakult ez így? Talán már dacból, talán, mert már magam is elhittem, hiszen annyit mondogattam magamnak, hogy én ilyen vagyok, és ezen már nem lehet változtatni.

Aztán ahogy az lenni szokott, a megoldás – akkor ezt még nem tudtam –, ha nem is aranytálcán, de magától megérkezett. Alig két hónapja adódott egy igen jó lehetőség az életemben. Butaság lett volna nem élni vele, így fogtam magam, és elutaztam a világ végére. Amikor a szüleimmel közöltem, hogy három hónapra Amerikába utazom az unokatestvéremékhez, anyu kezében konkrétan megállt a kanál. Ha jól emlékszem, éppen pörköltet faltunk, apu mintha nem is hallotta volna meg a hírt, anyu arca pedig egyre csak torzult. Mint egy gyerekeknek szóló rajzos mesekönyvben, olyan tisztán és érthetően látszott rajta minden felmerülő félelem. Persze bennem is volt izgalom, de az sokkal inkább koncentrálódott az új élményekre, semmint arra, ami természetes módon fakadt belőle. Anyám határozottan aggódott.

Én úgy tettem, mint aki nem érti, hogy mi abban a furcsa, ha három felnőtt ember és egy tizenhárom hónapos baba gondolnak egyet, és úgyszólván ismeretlenül összezárják magukat három hónapra, mint egy beköltözős valóságshow-ban.

Hiszen ez csak egy lehetőség arra, hogy a két ritkán látott unokatestvér megismerje egymást, és – vállalva minden kockázatot – bepótolja az elmaradt „családi" pillanatokat. Bátraké a szerencse.

Már több mint egy hónapja élünk együtt, eddig teljes nyugalomban és békességben. Több mint egy hónapja vagyok összezárva egy most már tizennégy hónapos eleven, örökmozgó, ördögien huncut, világszépe kislánnyal. Számomra ő a Sába királynője. A királynő, aki nem is gondolná, hogy mennyi mindent tanított nekem. Hogyan lehet legyőzni az egót, és elfogadni, hogy nem én vagyok az elsődleges. Elfogadni a tényt, hogy nincs más választásom, mert ő az, aki diktálja a feltételeket.

Helytállni, és elfogadni, hogy a szülei számítanak rám, erőt venni magamon, és újra elénekelni a dalt, ami tetszik neki. Figyelni minden másodpercben, hogy éppen merre jár, bohócot csinálni magamból, hogy eltereljem a figyelmét a lázmérésről, amit kurvára utál. Végiglapozni hat könyvet, majd elénekelni a Süsüt, imádkozni, hogy egyen, és közben játszani, hogy füfü. Örülök, ha kakil, mert ha nincs kaki, nincs alvás, aggódom, ha beteg, és könnyezem, ha csak ül ott velem szemben, és kacagva rám mosolyog, majd szemérmesen „elfut", és meg sem áll az anyjáig.

Valami a helyére került.

Kellett tizenkétezer kilométer, hogy rájöjjek arra, mit veszíthetek. Ez a kicsi megtanított arra, hogy mi a türelem, hogy az ÉN nem lehet fontosabb, különben cseszhetem az egészet.

Nem lettem szakértő, és gyerekem továbbra se lesz, de alig várom hogy hazaérjek, és a nyolcévessel leüljek beszélgetni. Mondjuk, az a legdurvább az egészben, hogy sokszor szkájpolás közben rajtakapom magam,  és magyarázok: a gyerek így csinált, a gyerek úgy mondta, a gyerek ezt csinálta, a gyerek azt dúdolta...

Segítség! Kisapa lettem! Köszi, Lívi!

Szatmári Ferenc

A cikkben szereplő képek a szerző tulajdonában vannak.