Nekem is volt egy olyan – aranykornak nevezhető – munkahelyem, amilyen a férjem egyik régebbi cége. Boldogan mentem be, szeretettel figyeltem a csodálatos, sokszínű kavalkádot. A csapat nem tudatosan lett összeválogatva, de a teljesen antiszociálistól a kocsmába kihelyezett munkaállomásútól az irodába ágyat bevivő – kissé narkolepsziás – zsenitől a hiperaktívig mindenféle ember úgy dolgozott együtt és segítette a másikat, ahogy azt elképzelni sem tudtam addig.

Rengeteg élettörténetet lehetne mesélni az azóta már nem létező cég – szerencsére számunkra azóta is létező – munkatársairól, de nekem most Peti ugrott be, aki mára olyan komoly ember, hogy külön elnézését kérem, amiért így említem.

Tizenhat éve került a céghez nyomdai menedzserként: fiatal volt, kedves, szórakoztató, ugyanakkor érett gondolkodású és felelősségteljes, kissé korpulens alkatú, mindig vidám srác – egy pillanat alatt kohéziós erővé vált a cégnél. Az összes kolléga élete érdekelte, segített, ahol tudott, könnyen és ügyesen bánt az emberekkel, áradt belőle a vidámság, pezsgett körülötte az élet.

Nem mellékesen: lelkesen és jól végezte a munkáját.

Számomra – mivel napi szinten nem vettem részt a cég életében – csak lassan állt össze a kép, hogy Petinek igen fiatalon két gyereke született, tehát amikor mások buliztak és keresték önmagukat, neki már egy családot kellett eltartania, így szó sem lehetett az érettségiről. Három műszakban dolgozott, az esti gimi sehogy sem fért bele a nem létező idejébe, de az igen, hogy közben kitűnően megtanuljon angolul és németül. Amikor hozzánk, pontosabban a férjem cégéhez került, már komoly szakmai előélete volt nemzetközi szinten is, és azt hiszem, mindenkinél nagyobb élettapasztalata – de az elvileg olyan fontosnak mondott papírok közül még egy sem. Mivel azonban mindenki látta, hogy Petiben mekkora potenciál van, erősen támogatni kezdték – főleg a férjem –, hogy ha van kedve és energiája, akkor a munka mellett érettségizzen le. A cégben nem csupán a főnök, hanem mindenki más is drukkolt és segítette, innen pedig már nem volt megállás...

A munkahelyén tehát egy nagyon támogató közegbe került, ahol érezte, hogy nemcsak neki, hanem a tulajdonosnak is fontos, hogy a munkatársai fejlődjenek.

Amint elvégezte a gimnáziumot, egyetemre is felvételizett, és nem meglepő módon, be is került, ezzel orvosolva lett a korábbi iskolakérdés, ugyanakkor kinyílt előtte egy új világ is. Itt ismerkedett meg az azóta sajnos elhunyt Szépe professzorral, és a csodálatos emberrel együtt a szemiotikával is. Beleszeretett, és – mint mindig – a munka mellett kezdte magát a tudományos témába beleolvasni és elmélyedni benne.

Éjszakánként tanult, nappal dolgozott… nagyon jól csinálta mindkettőt, bár azt nem tudom, mikor aludt valójában. Természetesen a nehezebb időszakokban mindenki tekintettel volt a vizsgákra, ilyenkor nem volt olyan szoros a munkamenet, de Peti mindig a maximumot nyújtotta mindenhol.

Nem sokkal később nagy örömére elindult az ELTE-n a mesterképzés. Peti ugyan nagyon örült ennek, de a nappali szak már gondot jelentett a munka miatt. Új haditervre volt szükség, és ezzel együtt az élet is megváltozott. A férjem eladta a céget, külföldre költöztünk, Peti szerint megszűnt a családias légkör, így könnyebben ott tudta hagyni a szeretett csapatot. Felmondott, és saját céget alapított, így már „csak” a saját idejét kellett beosztania, magához kellett alkalmazkodnia.

Mindezt úgy tudta megtenni, hogy megszerezte az egyetemi fokozatot is. De hogy? Persze: kiváló eredménnyel.

Mostanra a kiadványtervezéssel és kiadói produkciós feladatokkal foglalkozó cége jelentős forgalmú vállalkozássá fejlődött, de ha mindez nem lenne elég példa arra, hogy soha, de soha nem késő megvalósítani az álmaidat, akkor tegyük hozzá: mindemellett Peti éppen a MOME doktori képzését végzi dizájnkultúra-tudomány szakon, és ugyanott szemiotikát, valamint termékszemantikát oktat, konferenciákon ad elő.

A mi Petink Péter lett, két dolgozó nagylány apja, a papírokat saját örömére és büszkeségére szerezte meg, nem kényszer hatására. Büszke, boldog ember és még ötven sincs…

Azt állítja,  pontosan emlékszik minden mondatra, minden gesztusra, ami a saját akarata mellett előrevitte. Elképesztő barátságokat kötött, komoly emberek fordultak hozzá kérdésekkel, segítséget kértek tőle, mára szinte az egész értelmiség és íróközösség ismeri. És aki ismeri, szereti is. Mindig volt ideje másokra, a barátokra: ha kellett, költöztetett, ha kellett, céges Mikulás volt, ha kellett szőlőt metszett… és mindenhol jókedvet varázsolt.

Ugyan a férjem cége már a múlté, de tradícióvá vált, hogy a kemény mag évente összejár, hiszen barátokká lettek a közel egy évtized alatt. Érdekes és jó látni, hogy mindenki csodásan megállja a helyét: azóta is fejlődtek, előrébb léptek, vagy váltottak valami felé, amiben boldogabbak. Lehet, hogy a beléjük vetett bizalom is meghálálta magát? Szeretném azt hinni, hogy igen, hogy jobb út egy főnöknek biztatni a kollégáit a fejlődésre, mintsem szorongatva, alázva magához láncolni őket.

Nem tudom a receptet, de ha Petit (azaz Wunderlich Pétert) kérdezném, akkor ő biztosan mosolyogva, bólogatva erősítene meg.

 Marossy Kriszta