–

„Az ember addig-addig ügyeskedik, amíg kitalálja a színtiszta valóságot." – Bodor Ádám

Valakinek pedig ki se kell találni, mert ismeri ezt már jól, mert/és/vagy köze van/volt/lesz hozzá, vagy valaki másnak. És milyen érdekes, hogy néhányan épp a valóságot nem hiszik el, pontosabban abban kételkednek a legjobban. Mert/és/vagy velük, néhányukkal nem történt meg (még).

Az élet pedig nem ilyen. Minél határozottabban tartózkodunk az igazságtól, annál jobban az orrunk alá dörgölik egy illatos lakmuszpapíron (nem is tudom, hogy illatos-e), olyanok, mint a sors vagy a végzet... vagy valami ilyesmi. Szóval nem kéne húzogatni annak a bizonyos élet nevű nagyvadnak a bajuszát, nehogy aztán a végén a nagy óbégatás és mutogatás közepette balhé legyen a saját kontónkra.

És hogy mindezt most miért hánytorgatom fel? Neked vagy neki... vagy amannak? Mert amúgy szoktam írni novellákat, ahogyan D. Tóth mondaná: „irodalomhoz közeli szövegeket”. Ezek a novellák pedig félig kitaláltak. Már a benne szereplők, meg a benne történő dolgok is (csak hogy egyértelmű legyek), félig pedig nem. És most direkt nem mondom meg, melyik írásról van szó – bár, aki figyelt, úgyis tudja –, meg akár majdnem mindegyikre igaz lehet. Az olvasó mindig azt hiszi el a legnehezebben, amelyik része a valóságból származik. Hogy miért?

Mert az élet pont olyan trampli és esetlen és kegyetlen és undorító és megbotránkoztató, egyszóval hihetetlen, mint ahogy azt a képzelőerő se tudja kitalálni és papírra vetni.

Te pedig nem hiszed el az életet, az igazságot, a valóságot, csak állsz előtte, mint borjú az újkapunál, nézel, és annyit mondasz: WTF? Ez most komoly? Ne szívassatok már! Amúgy nem én szívatlak, hanem a főszereplő, (aki lehet, hogy éppen én vagyok) az élet meg a sors, mert tényleg éppen a hihetetlen része a hóthalálos komoly. És igenis az úgy történt, és a feldolgozáshoz ez kell, hogy leírjam, és kiegészítsem, mert így legalább képes vagyok megmagyarázni nemcsak magamnak (ha éppen velem történt), hanem azoknak is, akikkel történt (ha mással történt), és úgy jobb lesz, könnyebb lesz. Mindenkinek.

Te pedig, kedves hitetlenkedő, eldöntheted a hogyantovábbot: maradsz az elefántcsonttoronyban... vagy kilépsz onnan, és együtt érzel, segítő kezet nyújtasz... vagy csak csendben tovább indulsz, miután elraktad, ahova kell, tanulván belőle.

Ha az elsőt választod, az se baj, csak hagyd meg nekem/nekünk az igazságot, azt az igazságot, amit keményen megkerestünk magunknak, és megittuk a levét, megfizettük az árát, jobbak/bölcsebbek/okosabbak lettünk (vagy nem), de így vagy úgy, végül is kijöttünk belőle.

És élünk tovább, ahogy tudunk, azért, mert nem tehetünk másképp.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/panic_attack