Egy nyár, amikor a szabadság rabja lettem

–

Érezted-e már, milyen, amikor minden lépted súlytalan? Süt rád a nap, nem sietsz sehová.

Ücsörögtél-e már nyáron poros, kihalt, világvégi állomásokon két vonatérkezés-vonatindulás között? Láttad-e, milyen ezerszínű a naplemente, hogy lebeg remegősen a levegő a látóhatár fölött? Könnyű ruha van rajtad, lábadon kényelmes cipő, benned kifeszített pillanat. Lobbanás.

Vettél-e már úgy jegyet, hogy nem tudtad még aznap: hová érkezel? Hogy a nap csupa meglepetés.

Július van, könnyű délután. Bizsergés a homlokod mögött. Fészkelődött-e már valami fesztelen öröm benned, volt-e szabad a vállad, könnyű a zsákod a hátadon, a szíved a mellkasodban? Szaladtál-e már a téren úgy kitárt karokkal és kitárt szívvel, hogy szerelmes voltál a napba, fákba, utakba, elhaladó emberekbe? Tudod-e milyen szabadnak lenni a szabadság legvégletesebb, legigazibb értelmében? Tudod-e, milyen, amikor mindez egyszeri és megismételhetetlen, soha vissza nem térő pillanat?

Én tudom. Egyszer velem is megesett.

De ma már azt is tudom, hogy nem kell érte messzire menni, mert ez egy érzés. Bárhol elragadhat, bármilyen apró, semmitmondó pillanatban. Mert igazán benned van, akkor is, amikor a kötelmeid között arra vágysz, bárcsak lenne még egy életed.

Huszonhárom éves voltam akkor, amikor ezt még nem tudtam. Telve álmokkal, útkereséssel, frissen megszerzett tanári diplomával, egy tanévvel, egy zátonyra futott, alig kezdődött – gyorsan véget érő házassággal.

És egy világjáró apával, aki egész életében szabad volt. Talán apám miatt... vagy csak zsigeri dolog lehet, hogy én is egész életemben szabad akartam lenni – olyannyira, hogy aztán a szabadság rabja lettem, egy olyan álomé, ami nem is létezett. Apámmal néha találkoztam – hosszú évek kimaradtak – amikor nagyobb útról eljött hozzám. Olyankor csak csodáltam, mert minden találkozáskor más volt. Arcán nyomot hagyott minden út, minden idő, amit messze töltött, és ezekből a változásokból kellett összeraknom valahányszor újra magamnak. Soha nem mesélt, soha nem tudtam, merre jár, és azt sem, mikor érkezik. Amikor a távolodó lépteit figyeltem, és azt, hogy vissza sem néz, miközben int, titkon irigyeltem is, amiért neki mindez csak úgy megadatik, nekem meg a szűk szobám pár négyzetmétere jelenti a világot.

…Egy júniusi hajnalon kezdődött az egész. Amikor épp csak pitymallott, s félébren-félálomban meghallottam a távoli állomáson átrobogó vonat füttyét, mint egy csalogató hívást – úgy motoszkált a fejemben, hogy milyen jó volna, ha rajta lehetnék. Miért ne lehetnék? Elmennék akárhová cél nélkül messze, mert olyan kevés helyen voltam még életemben... Miért ne mehetnék?

És vágyakozni kezdtem. Aztán már nem volt többé maradásom.

Türelmetlenül feszengtem, nem találtam a helyem a feladataimban, sietve maszatoltam el mindent. Vártam a napot, az órát, amikor elindulhatok, amikor bizonyossággá érik bennem az, ami addig csak pedzegetett, amikor nem gondolom már azt, hogy tiszta őrültség az egész, amikor úgy érzem, visszafordíthatatlan: mennem kell, igen, megcáfolhatatlanul.

Egy reggel összepakoltam. Nem sok holmit, épp annyit, amennyi feltétlenül kell. Persze olyat is, ami nem: súlynak néhány könyv, a fényképezőgépem, és egy kis pénz, az sem sok.

Akkor a férj, kivel csak épp házasságot kötöttem, csöndesen, tétován nézte a készülődésem, úgy, hogy már szinte megsajnáltam.

–  Hát elmégy...  – konstatálta maga elé nézve – merre?

– Még nem tudom – feleltem őszintén, és kissé zavart a saját válaszom, bolondság úgy készülni valahová, hogy azt sem tudom, merre megyek. Leplezett izgatottság volt bennem, ahogy végigkísérte, amint felöltözöm, útra kész leszek, volt az egészben valami... valami hatalmas megváltoztathatatlan távolodás.

– Vigyázz magadra! – köszönt el sután, jó szándékkal, aggódással, amikor bezártam magam mögött az ajtót, és vissza sem néztem – mint apám.

Nem szerettem a várost, amiben éltem, ahol felnőttem. Szűknek éreztem, porosnak, unalmasnak, a nagyváros után, ahol az egyetemen tanultam. Fellélegeztem, amikor magam mögött hagytam az ismerős utcákat, könnyű voltam és jókedvű azon a reggelen.

Éreztem: igen! Ez az, ami mindig hiányzott, és az ereimbe vért pumpált az érzés: bármi lehet és bárhová mehetek.

Nem kell időre hazaérjek, nem kell elszámoljak az órákkal, nem kell törődnöm a muszájokkal, és sejtettem azt is, ha visszatérek, már semmi nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Nem fogok már egy helyben toporogni... és nem lesznek többé kérdések bennem, mit kell tennem ahhoz, hogy az életem kerek legyen.

Vonatra szálltam, éppen arra, ami a harmadik vágányról indult. Útközben kinéztem a lehúzott ablakon a tovatűnő tájat, az elmaradó fákat, tanyákat, házakat, legelőket, és valami még zavart, egy utolsó dolog: kezemben forgattam, majd kidobtam a telefonom, szélnek eresztettem. Most már jó lesz – gondoltam, és mosolyogva néztem utána. Nem gondoltam utána semmi másra, szorongás sem maradt bennem, hogy anyám keresni fog, vagy hiányozni fogok valakinek. Felszabadult voltam, leráztam a vállamról mindent, amit súlynak éreztem akkor. A saját börtönöm. Nem volt tervem, csak érezni akartam, látni és hallani, megállni, elidőzni, és megélni.

Nyári pára lebegett a város fölött, ahová érkeztem. Kávét ittam, jó erőset, hosszút, két cukorral, ahogy szeretem. A tér megtelt munkába igyekvőkkel, a közeli piac zsibogással. Megkondultak a kora reggeli harangok, és mintha csak a harangzúgás tette volna, a hajnali derengés oszladozni kezdett. Az utca megtelt élettel, illattal, zajjal. Fölszálló galambokkal, árurakodókkal, tülkölő autókkal, és úgy éreztem a zsongás kellős közepén, a ragacsos asztalnál, a munkába igyekvő emberek között, hogy ide egyszer még visszatérek, és nem lesz az az erő, ami engem innen tovahajt, és pár hónappal később, amikor valóban visszatértem, úgy éreztem, most már otthon vagyok. A napok pedig ámulattal töltöttek el. Minden városnak volt egy sajátos, belső ritmusa, egy leplezettebb, titkos lüktetése, ami lelkesedéssel vagy ridegséggel töltött el, minden város titok volt egy kicsit, s mintha mindig vándornak születtem volna, minden városból enyém volt valami. Bejártam a tereket, templomok tövében ültem, ődöngtem a partokon, kisebb utakat tettem meg vonattal, majd gyalog, keresztül-kasul két országon át. Teherautókon utaztam jó emberek mellett, akik egy szakaszon útitársként fölvettek. Hallgattam a történeteiket... vagy pont a hallgatásukat, s közben kinéztem az ablakon, lenyűgözött a sok ismeretlen vidék. Olcsó diákszállókon aludtam, vagy éppen nem aludtam sehol, csak fáradtan róttam az utakat, reggelig.

Az ország déli részében, a román alföldön régi vonatok közlekedtek kikopott fapadokkal. A fapadon meg zsákos parasztemberek kosaraikban a fél majorsággal, kenyérbelet majszoló, maszatos képű gyerekekkel.

Valahol ott értettem meg mindent, apám világjárását, távolba menését és változásait, és azt hiszem, akkor bocsátottam meg neki ezt az egészet.

És már augusztus volt, éjszaka, amikor úgy éreztem, hazamegyek, és minden más lesz azután. Ültem hajnali háromkor a peronon. Körülöttem álmos várakozók, asszonyok nyakában pihegő gyermekek. A vonat befutott, és én fölszálltam, de nem volt rajta ülőhely. Mindenhol aludtak, még a földön is, összekucorodva, ki a társára támaszkodva, aztán kis idő múltán végül helyet szorítottak maguk között veríték- és földszagú, kalapos emberek. Szorosan ültünk egymás mellett, vállunk összeérve, a fülkében átmelegedett a lélegzetünktől a levegő, sötét volt, a sötétben éles fénynyalábok vibráltak a vonat zakatolására ringó testeken. Amikor pirkadni kezdett a látóhatár, fölálltam. A folyosón rágyújtottam egy cigarettára, a felkelő napot néztem.

Akkor éreztem úgy, az út végén, mennyire szabad vagyok... Olyan szabad, amilyen szabadságra egész életemben vágytam, és ami aztán később sokszor kimenekített, amikor alvó kicsi gyermekeim álmát vigyáztam télen, sok bezártság után, összebújva a takaró alatt, és kinéztem az ablakon olykor. Titkon, kissé vágyakozva, széles, semmibe vesző utakat néztem... és azt gondoltam, már nem kell többé mennem sehová.

Mágori Eszter 

 Fotók: Gombkötő Magdás