–

Új üzenet érkezik a virtuális postafiókomba: az iskola e-naplója értesít, hogy a lányom nemrégiben röpdolgozatot írt, amit a tanár ezúttal jelesre értékelt. Hurrá... Akarom mondani mégsem. Hanem irgum-burgum, vaskalap! Hát mégis, micsoda dolog ez?!

Persze a csimotára nagyon büszke vagyok nyilván, no, de hát milyen indiszkrét pletykálás ez az intézet részéről? Hiszen így meg sem adja a lehetőséget a gyereknek, hogy maga büszkélkedhessen el a dicsőségével, vagy rossz jegy esetében akár szorongva sunnyogjon, lapítva, mint szar a fűben napokig. Micsoda orwelli időket élünk, hogy a jó öreg, bizsergető titkolózást, ami az én iskoláskoromban még minden diáknak alanyi jogon kijárt, felváltja a szülő arcába tolt információ? Ráadásul úgy, hogy néha az anyukák hamarabb tudják meg, milyen jegyet kapott a kölkük, mint maga az érintett?

Az e-napló bevezetésével egy újabb olyan dolog tűnik el az iskolákból, ami például az én tanulóéveimet kifejezetten szórakoztatóvá és izgalmassá tette. Arra ugyan már nem emlékszem, mit is szóltak egy-egy rosszabb jegyhez a szüleim (nem voltam egy éltanuló, de tessék, mégsem lett belőlem túróárazó, amivel anyukám végigfenyegetőzte az általános iskolai- és gimnáziumi éveimet), de egy-két stikli, ami szorosan az ellenőrzőmhöz és a tájékoztató füzetemhez fűződött, egészen határozottan él bennem. A húgommal ritkán tudtunk olyan erős szövetségre lépni például, mint amikor három teljes hétig eltitkoltuk az anyukánk elől, hogy már véget ért a félév... és kiosztották a bizonyítványokat. Csodálatos húsz nap volt, egészen az óhatatlan lebukásig, könnyed és gondtalan, mint egy kád habfürdő. Hogy az egyesek szemérmetlen négyesre javításáról, a fogadóórák időpontjának eltussolásáról vagy az ellenőrző koordinátáinak elmaszatolásáról már ne is beszéljek. Abba már bele sem merek gondolni, vajon hogyan fog az e-napló árnyékában felnőni a következő politikus generáció? Nagyon aggasztó a helyzet!

Viccet félretéve, valószínűleg azért is vagyok ennyire hetyke a gyerekek produkciójának online kiteregetésével kapcsolatban, mert hellyel-közzel azért megbízható két figuráról van szó. Amúgy meg elmondom őszintén (még ha meg is kövezel, vagy felelőtlen, igénytelen szaranyának bélyegezel meg) engem a jegyek nem igazán érdekelnek, nem szoktam nagy feneket keríteni nekik. Természetesen rákérdezek minden délután, hogy mi volt aznap az iskolában, de a gyerekre bízom, mennyit árul el, a napjából mit mesél el: az izgalmas focizást a szünetben vagy a Kőmíves Kelemennére kapott kettesét. Legkésőbb félévkor és a tanév végén úgyis kiderül, ha valami nagy disznóság van.

De nem hiszem, hogy annyira sokat számítanának a jegyek, főleg amíg még görbülnek. Tudom, hogy ami érdekli őket, azt úgyis megtanulják.

Ha visszagondolok az én iskolai osztálytársaimra, akkor meg aztán pláne nem vagyok róla meggyőződve, hogy az életben a stréberek, a színjelesek meg a buzgómócsingok viszik a legtöbbre. A mi esetünkben például az osztály éltanuló lánya, a tanítónéni kedvence, aki mindig mindenre pontosan tudta a választ (és ezt igyekezett gondosan eltakarni a csontos könyökével mások elől), nem sokra vitte. A fiú viszont, aki úgy került hozzánk, hogy megbukott matematikából, később a Közgázon doktorált játékelméletből, majd a Tudományos Akadémián dolgozott.

Kissé vegyesek az érzéseim ezzel az e-naplózgatással kapcsolatban. Értem én, hogy a jó szándék vezeti a rendszer kitalálóinak kezét, én mégis sajnálom, hogy a gyerekeim generációja meg van fosztva attól az élménytől, amikor az ember pironkodva odaáll két hét szorongás, izgulás után a vajpecsétes, szamárfüles ellenőrzőjével az anyja elé, és végre színt vall. Vagy nem.

 

Fiala Borcsa 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Dean Drobot