–

Az első történetet, amit a fügödiekről hallottam, egy encsi nő mesélte, 2013-ban. Tehetetlen düh vegyült a hangjába, amikor felidézte, hogy a fügödiek elvitték az éppen hűlő süteményét a teraszáról. Bennem azonnal felébredt az együttérzés mindkét féllel kapcsolatban. Gyerekként nem gondoskodtak rólam megfelelően, és jól emlékszem a vágyakozásra, amit a rendezett körülmények között élő osztálytársaim élete iránt éreztem.

Emlékszem a panelházunk lakásaiból kiszűrődő finom illatokra, a teljes bizonyosságra, hogy nem tőlünk jön, és a reményre, hogy talán mégis.

Tudom, hogy milyen érzés, ha szeretnél sütit enni, de nem lehet. Ugyanakkor azt az érzést is jól ismerem, amikor meglopnak, és úgy érzed, mintha kiszakítottak volna belőled egy darabot. Becsapva, megfosztva érzed magad, miközben tudod, hogy az, aki ellopta, nincs tudatában annak, hogy számodra milyen értéket képvisel az ellopott tárgy. Legyen az egy süti, egy bicikli vagy egy telefon. 

Tíz évvel ezelőtti budapesti munkahelyemen, egy ifjúsági klubban, eléggé megedződtem e téren. A hozzánk járó, amúgy utcán csellengő fiatalok ellopták a telefonomat, elvitték a klub fényképezőgépét, és számtalanszor ették meg a reggelinket, amit a hűtőben hagytunk. Volt, hogy sikerült jóvátételt elérnünk, a telefonomat például visszahozták, igaz, SD-kártya nélkül.

Aztán otthagytam Budapestet, és elmentem Borsodba, hogy az ott élő cigány gyerekeket segítsem. Perén és Hernádszentandráson gyakorlatilag nincs lopás. Nyitva lehet hagyni az autót, a bejárati ajtót, semmi nem tűnik el. Hat év elég ahhoz, hogy az emberbe visszaköltözzön a bizalom, hogy ne figyeljen arra, hova teszi le a telefonját. Igaz, ha egy önkéntes mégsem találja az övét, azonnal átfut rajtam, hogy istenem, ne, csak nehogy az legyen, hogy ellopta valaki. 

Fügöddel kapcsolatban mindenki nagy óvatosságra intett minket. A szomszéd néni például, akinek a férje halála után éjszakáról éjszakára kifosztották a kertjét: fákat és tyúkokat vittek el. 

Hetekig dolgoztunk azon, hogy felújítsuk a leendő gyerekfoglalkozásaink helyszínét, a házunkat. Egyik nap, nem sokkal azután, hogy elkezdtük a munkát, az építésvezetőnk, Tibor kereste a flexet és a Hilti fúrót, de sehol nem találta. Ötször túrtuk fel a házat elölről hátra, balról jobbra, de sehol nem volt egyik sem. Százszor gondoltuk végig, hogy biztosan minden be volt-e zárva, és mindannyiszor megállapítottuk, hogy igen. A kiskapu is. A redőnyök is. A konyhaajtó is. Minden. Pár óra múlva Tibor felkiáltott: rájött, mi történt. A konyhában van egy kis ablak, aminek az egyik külső szárnya nyitva volt. Valószínűleg azóta így volt, hogy az előző tulajdonos meghalt októberben, mi hozzá se nyúltunk. Most viszont feltűnt neki, mert eszébe jutott, hogy az alatt az ablak alatt volt a földön a két szerszám. Valaki, aki elég vékony és magas volt, a belső ablakszárnyak kinyitása után benyúlhatott, és magával vihette őket. 

A helyzetet rezignáltan vettük tudomásul, miközben tanácstalanok is voltunk, hiszen mindössze három nap volt az első táborunkig, amit a telepen élő ötéves gyerekeknek szerveztünk. A fügödiek egy mélységesen megbélyegzett közösség, ami egyebek között annak tulajdonítható, hogy van és volt közöttük néhány olyan ember, akik bűncselekményeket követnek el.

A kívülállók nagy része összemossa az itt élőket, nem tudja, hogy ki megbízható, és ki csaló, mindenkit elítél, aki ott lakik.

Én mindenképp szeretném elkerülni, hogy az legyen a benyomásuk: én is összemosom őket. Őszintén szólva féltem attól, hogy ha azzal indítok, hogy rendőrt hívok, szertefoszlik az az icike-picike bizalmi kapcsolat, amit kialakítottunk az ötévesek szüleivel. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy mindenképpen reagálni kell valamit, mert ha nem tesszük világossá, hogy eddig és ne tovább, akkor abból azt tanulja meg az elkövető, hogy ez rendben van így, máskor is visszajöhet ellopni valamit. Ezért úgy döntöttem, hogy először a helyi közösség vezetőjének, a nálam tíz évvel idősebb apukának, a közfoglalkoztatottak brigádját vezető Gábornak szólok. 

Amikor elmeséltem neki, hogy mi történt, csalódott volt. Máris?, kérdezte elkenődötten. Megígérte, hogy utánajár a dolognak, és kifejezte, hogy nagyon fontosnak tartja a munkánkat, szerinte nagy lehetőség a gyerekeknek, hogy jelen vagyunk, és nagyon szeretné elkerülni, hogy egy év múlva meggondoljuk magunkat és elmenjünk. 

Néhány napig nem történt semmi. A tábor első napjának reggelén az egész telep a Hiltiről és a flexről beszélt, kérdezgették, hogy tényleg eltűntek-e. Éreztem a lúzer pecsétet a homlokomon, ahogy újra és újra igennel válaszoltam. Délután megjelent egy nő, aki arról beszélt, hogy tudja, ki volt az elkövető, és azt is tudja, hogy már eladta, és elköltötte a pénzt. Ezen a ponton lettem nagyon dühös, és megfogadtam, hogy másnap az első dolgom lesz a rendőrségre menni, lesz, ami lesz. Másnap reggel azonban egy üzenet várt a telefonomon Gábortól, a helyi vezetőtől: „Itt van nálam a flex és a hilti, írj rám, mikor itt vagytok.”

Alig hittem a szememnek, amikor Gábor leparkolt a házunk előtt, és a kezében ott volt az ütött-kopott flexünk és a Hiltink. A szívembe visszatért a bizalom és a biztonság érzete. Nagyon rossz volt úgy mászkálni a telepen, hogy tudtam, valamelyik házban ott vannak a szerszámaink.

Az, hogy visszakerültek hozzánk, hogy a közösség vezetője a szárnyai alá vett minket, és szigorúan azt képviseli, hogy minket tiszteletben kell tartani, hatalmas dolog, és messze túlszárnyalja az eredeti elvárásainkat.

Nem kell azon feszülnünk, hogy vajon biztonságban vagyunk-e, hanem koncentrálhatunk arra, hogy hogyan építsünk fel egy akkora önkéntes csapatot, amivel el tudjuk látni annak a kétszáz csillogó szemű gyereknek a fejlesztését, akik folyton azt kérdezgetik tőlünk: én mikor mehetek?

Benkő Fruzsi

A kezdetekről szóló első naplót ITT olvashatod.

A képek a szerző tulajdonában vannak