„Jobb emberré tett minden egyes vetélésem” – Marge veszteségtörténetei

–

Amikor a fény megtörik

Van jelentősége annak, hogy Zsuzsival a stúdióban találkozunk. A történet azonban, ami hozzá kapcsolódik, és ahová a beszélgetésünkkor visszarepülünk, nem most, és nem a közelmúltban kezdődött.

„Hét évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy születésnapomra megajándékozom magam egy új lemezzel. Sokat dolgoztam az albumon, amin a saját fiatal felnőttkori traumáim mellett generációs traumákat igyekeztem feldolgozni. A Fénytörés munkálatai során már várandós voltam, a lemezleadás napján, amikor minden producer és közreműködő meg volt híva a stúdióba, hogy véglegesítsük az albumot, ultrahangra is időpontom volt.

A várandósságom 16. hetében jártam ekkor, a vizsgálaton pedig kiderült, hogy a magzat, akit hordtam, már több hete nem él, a 13. hétben elhalt. Visszagondolva, abban a három hétben folyamatosan fáztam” – kezdi Zsuzsi.

Mivel a kiadóval való szigorú szerződés kötötte őt, a vizsgálat után a férjével egyenesen a stúdióba mentek. „Itt 2-3 dalt azonnal kivettem a lemezről, mert a kisbabánk elvesztésének fényében úgy éreztem, már nem szeretném őket megjelentetni. Csakhogy a kiadó által meghatározott szabályrendtől nem lehet eltérni: ha határidő van, akkor bármi is történjék, azon nem lehet tolni, és ha meg van szabva egy album hossza, attól nem lehet eltérni.”

Így aznap éjszaka Zsuzsiéknak néhány óra alatt, hogy ne csússzanak ki az éjfélig tartó leadási határidőből, új dalokat kellett írniuk azok helyett, amiket kihúzott a lemezről – ezekbe már beledolgozta a veszteségét is.

„Borzasztóan szürreális volt az egész. Mivel már vérmérgezéshez közeli állapotban voltam, másnap be kellett feküdnöm a kórházba, és miközben készítettek elő a műtétre, a kiadómtól hívtak, hogy rosszul adtam le néhány címet a lemezhez.

A későbbiekben is minden, az albummal kapcsolatos dologra, eseményre rányomta a bélyegét, ami történt. Olyannyira, hogy éveken keresztül nem voltam képes még belépni sem a stúdióba, ahol most ülünk, és ami egyébként a férjemé volt már akkor is.”

Csendbe burkolózva

Zsuzsit a kisbabájuk elvesztése mellett az csak még tovább traumatizálta, hogy ebben a helyzetben kötelezően alkotnia kellett. Ezt követően szinte elnémult. Három-négy év telt el, mire új dalt tudott felvenni, de nagyon sokáig nem tudatosult benne, hogy mi áll az alkotói blokk hátterében.

„Az ember azt gondolja, hogy már túl van rajta, és én már tényleg könnyek nélkül beszélek a történetemről évek óta, mégis

el kellett fogadni, hogy időről időre kiderülhet egy-egy olyan dolog, ami még ott van az emberben a veszteséggel kapcsolatban, és amivel még nem foglalkozott.

Így számomra időbe telt, mire rájöttem, milyen jelentősége van ebben a történetben a helyszínnek, ahol most vagyunk. Most már látom, hogy az egész karrieremre rányomta a bélyegét, ami történt: évekig nem tudtam olyan szabadon alkotni, mint azt megelőzően. A Fénytörés után akkor jelent meg újra lemezem, a ZSUZS, amikor Maját vártam. A Hundred Sinsszel dolgoztunk rajta, és rengeteg szívhang került bele, illetve sok ultrahangvizsgálatos felvétel képez zenei alapokat rajta. De csak azután mertem kiadni, hogy Maja világra jött.”

Okai vannak, ha egy nő elvetél

Zsuzsi és férje együtt nevelték két előző kapcsolatukból született gyerekeiket: a férfi lányát, valamint az énekesnő kisfiát, Alfonzot, és nagyon szerettek volna közös testvért is a gyerekeknek. Ám ő nehezen akart megérkezni. Zsuzsi három veszteségen esett át: volt egy genetikailag nem fejlődő magzata, akit ő engedett el (így amikor a vetéléseiről beszél, őt nem is sorolja közéjük – a szerk.), a már említett várandóssága, ahol a 13. héten halt el magzat (őt tekinti első vetélésnek) és egy veszteséggel végződő ikerterhessége.

„Habituális vetélőként az első veszteség után általában magadat ostorozod: biztosan te voltál az, aki valamit rosszul csinált. Nem kellett volna narancslevet inni reggel, földre ülni… Majd eljön a második vetélés, mert egészségügyi segítséget nem kaptál az első után, hiszen »egy vetélés nem vetélés«.

Senki sem mondja már az elején, hogy okai vannak, ha egy nő elvetél, és ezek az okok nagyon szerteágazók lehetnek. Nem mondják, hogy menj el endokrinológushoz, gasztroenterológushoz, immunológushoz, vagy hogy a háttérben akár cukorral, de véralvadással kapcsolatos zavarok is állhatnak – mint esetemben is –, csak annyit, hogy majd a legközelebbi megmarad. De nem így történik.”

Zsuzsi hiába kérte a nőgyógyászát, hogy nézzenek utána, mi lehet a gond, végül a harmadik veszteséggel végződő várandóssága után sikerült találnia egy olyan orvost, akire ebben valóban támaszkodhatott. Dr. Bakos Marcell-lel – aki négy éve már Dániában praktizál – először gasztroenterológiai úton indultak el, amelynek során fény derült a cöliákiás gluténérzékenységére – ez az immunnehézség pedig valószínűleg hatással lehetett nála a véralvadászavar kialakulására is.

És bár a véralvadászavara már az első várandósságánál is fennállt, Alfonz egy balesetnek következtében születhetett mégis meg. Zsuzsi még nem tudta, hogy várandós, amikor elütötték biciklivel, a gipsz mellé pedig véralvadásgátlót is kapott. „Ha nem üt el egy autó, ha nem kapok egy akkora gipszet, és nem kell véralvadásgátlót használnom miatta, akkor Alfonz nem született volna meg. Visszagondolva ez volt az egyetlen dolog az összes elvesztett terhességemhez képest, amit másképp csináltam.”

A diagnózisig azonban idő volt, mire eljutott.

Egyszer már ment – de akkor most miért nem?

Zsuzsi azt mondja, mivel a vetélései előtt sikerrel kihordott már egy egészséges, szép babát, így különösen nehéz volt megküzdenie a sorozatos sikertelenséggel.

„Tudtam, hogy nekem ez megy, hogy képes vagyok rá, hiszen ott volt rá Alfonz élő bizonyítékként. De akkor most miért nem sikerül?” – idézi fel az érzéseit.

Mivel sokáig nem kapott konkrét, kézzelfogható válaszokat – és egyébként sokan, akik perinatális veszteséget élnek át, nem kapnak –, magában kereste a hibát. Ez viszont segített neki abban, hogy elkezdje rendbe tenni magát.

„A pofonok, amiket a vetélések okoztak, kihagyhatatlanok voltak a személyiségfejlődésemben. Minden egyes vetélésem jobb emberré tett: elvitt a határaimig, önreflexióra késztetett, és segített rendezni azokat a múltbéli rossz döntéseimet is, amikkel sokáig nem néztem szembe. Ezért pedig nagyon-nagyon hálás vagyok.”

Zsuzsi azt mondja, az a fajta hozzáállás, hogy az őt ért traumákra kivétel nélkül fejlődési lehetőségként, a változás motorjaként tekint, segített neki abban, hogy egy bizonyos közegben a szóvivője tudjon lenni a vetélést övező tabu felszámolásának. Amellett, hogy ő volt az első ismert ember itthon, aki nyíltan beszélt a perinatális veszteségeiről, létrehozta a #nemtabuavetélés kampányt, és felhívta a figyelmet a vetélések mögött álló véralvadási zavar kivizsgálásának fontosságára. Emellett pedig még kézzelfogható eredményeket is elért az ügyben.

„Nagy dolog számomra, hogy a #nemtabuavetélés kampány hatására széles körű figyelem irányult a véralvadászavar kivizsgálására. Ennek pedig az egyik legkézzelfoghatóbb eredményét jelentik azok a fotók, amiket a mai napig újszülött kisbabákról kapok az édesanyjuk köszönőlevelének kíséretében.”

Nem tabu a vetélés

Zsuzsi célt talált a fájdalmának, és épp ezért azt mondja, sosem félt attól, hogy kiszolgáltatottá teszi, ha a nyilvánosság előtt mesél a vetéléseiről. Az viszont, hogy egy egész mozgalmat indít el és csoportot hoz létre abból kiindulva, hogy ne legyen többé tabu a vetélés, egy reggeli műsorban való szereplés után fogalmazódott meg benne.

„Énekelni hívtak a műsorba, és ott volt egy másik énekesnő is, akivel ezer éve nem találkoztunk. Az üdvözlő körök után végig csendben ültünk egymás mellett, egy közös ismerőstől viszont később megtudtam, hogy hetekkel azelőtt ő is elvetélt.

Ott ültem tehát egy másik nővel a szobában, aki szintén a közelmúltban vesztette el a babáját, és nem is beszélgettünk egymással. Ekkor vált egyértelművé, hogy ez a helyzet, ez a tabusítás tarthatatlan, így létre hoztam a #nemtabuavetélés hashtaget az Instagramon.”

És mintha egy gát szakadt volna át, a hashtaget használva rengeteg érintett osztotta meg a történetét. Ezt követően jött létre az a segítői csoport is a Facebookon, amibe Zsuzsi meglepetésére sok ismerős is bekerült. Erős védőháló alakult itt ki, és sokszor családtagokat hozott azáltal közelebb, hogy megmutatta, hogyan lehet jól támogatni, segíteni az érintetteket. És közben persze rávilágított arra is, mennyire nehéz még a családon belül is nyíltan beszélni a történtekről. „Volt olyan, hogy valaki hálaposztjára az unokatestvére reagált, így derült ki, hogy mindketten elvetéltek – ez pedig jól rávilágít arra, hogy mennyire hallgatunk még családon belül is a veszteségről.”

A csend, ami körbefon

A leggyakoribb, amit a perinatális veszteségben érintett nők hallanak, az a csend. A vákuum pedig, ami körülöttük keletkezik, bénító, fojtogató. Jól ismeri ezt Zsuzsi is. Azt mondja, hét éve még egyáltalán nem tudtak mit kezdeni az emberek a vetélés témájával – még annyira sem, mint ma. Így pedig az ő őszinteségével sem.

„Volt olyan barátnőm, aki a szememre vetette, hogy miért nem inkább arról posztolok a közösségi médiában, hogy hová utaztam és mit ettem. De jó néhányan inkább se szó, se beszéd felszívódtak.

Mivel viszonylag fiatalon lettem anyuka, barátaim leginkább a szakmából lettek, és nagyon mélyre repített, hogy amikor abbahagytam az aktív éneklést, mennyire sokan eltűntek mellőlem. Az, hogy ezzel volt »megspékelve« a vetélésem, nagyon fájdalmas volt. Talán segített volna, ha akár programokkal, akár bármi mással elkezdenek felrázni, kirángatni a szomorúságból. Ennek híján viszont maradt a szégyenérzet, ami abba torkollt, hogy bezárkóztam, alig mozdultam ki, szakmai eseményekre sem jártam – a miértekről azonban senki sem kérdezett.”

A szélsőséges reakciók azonban csak még inkább megerősítették abban, hogy a témával foglalkozni kell, hogy van még feladat az edukáció terén – ennek kapcsán pedig az Élet.Érzés Egyesülettel (korábban Babagenetika) is voltak projektjei.

Az, amit a vetélés tabujának megtörésében és a véralvadászavarral kapcsolatos edukációval véghez vitt, hatalmas eredmény volt itthon. A folyamatban többek közt a sorstársainak a reakciói tartották benne a lelket, és azt mondja, ma sem telnek el úgy hónapok, hogy ne kapna képet egy-egy újszülöttről, aki annak köszönheti az életét, hogy az édesanyja az ő hatására elment véralvadás-vizsgálatra.

Amikor arról kérdezem, mit üzenne azoknak, akiknek friss a veszteségélményük, rövid gondolkodás után azt mondja: „Nem veled van a baj, de derítsd ki mindenképp, hogy mi volt a baj.”

Újratanulni önmagad

Zsuzsi azt mondja, minden vetélése tanított neki valamit saját magáról. „Többek közt azt, hogy hiába a nagy sikerek, nem vagyok az élet császára. Hogy nekem nem jár minden szakmai és magánéleti fronton is.

Egy őrületesen nagy pofon volt, amikor kiderült, hogy a 13. héten elhalt a magzatunk, de a személyiségfejlődésemnek nagy szüksége volt erre a pofonra. Nem arról van szó, hogy díváskodó vagy beképzelt lettem volna, hanem egyszerűen arról, hogy abban az időszakomban, amikor minden téren egyre nagyobb sikerek jöttek, felszínesebben léteztem, és kevesebb figyelmet szenteltem az igazán fontos, mély dolgoknak.

De azt is megtanultam a vetéléseim időszakában, hogy az, hogy Alfonz létezik, nem magától értetődő, hanem egy csoda. Mérhetetlen hála van bennem épp ezért ma is már a legapróbb dolgokért is.”

Zsuzsi számára az is sorsfordító volt, amikor megkapta a cöliákiás gluténérzékenység diagnózisát, amire a vetélések hatására jöttek rá. Azt mondja, olyan volt, mintha felszabadították volna a személyiségét, amit addig a nem diagnosztizált betegségei rángattak. A cöliákiás gluténérzékenység ugyanis kezeletlen formában hangulatingadozásokat, melankóliát okozhat, amit Zsuzsi a saját bőrén is megtapasztalt. 

„Miután kijött az első lemezem 2010-ben, az első koncertem már telt házas volt – én pedig depresszióba estem. Úgy éreztem, nem érdemlem meg a sikert, hiszen önfeledten örülni sem tudok neki. Olyan mélyre kerültem, hogy miközben itt telt házas koncertjeim voltak, elmentem a Közel-Keletre verseskönyvet írni – olyan döntéseket hoztam tehát, amik önsorsrontók voltak. Mindezt azért, mert a személyiségem egy teljesen más vonaton ült a nem diagnosztizált betegségeim által.

A rossz bélrendszer ugyanis nemcsak az agyra van hatással, hanem a lelki működésünkre is. A bélflóra felborulása pedig további olyan problémákat is okozhat, amelyek befolyásolhatják a gyerekvállalást. Így azt javaslom, hogy aki babavárás előtt áll, az az immunológus mellett az első lépések között mindenképp látogasson el egy gasztroenterológushoz, hogy rendbe tegye az emésztését és a bélrendszerét.”

Nem elvesztettük, csak még váratott magára

Zsuzsi hisz abban, minden léleknek saját akarata van, és ebbe az is beletartozik, hogy elfogadja: nem minden magzat szeretne megszületni.

Valaki egyszer azt mondta neki, hogy úgy kell ezt elképzelni, mint amikor a kisgyerekek a csúszdával ismerkednek: van, hogy felmennek a tetejére, aztán mégis úgy döntenek, visszafordulnak, inkább nem csúsznak le rajta – és mi, szülők nem is várjuk el tőlük, hogy akaratuk ellenére megtegyék.

„Amikor azzal a babával voltam várandós, akiről a 16. héten derült ki, hogy elvesztettem, a gyerekek tudták, hogy az első közös testvérüket várom, és a születésnapomra kaptam tőlük egy olyan rajzot, amin már ott van a kistesójuk is. Az a kép az még mindig a bejáratunknál lóg, ők pedig már úgy azonosítják, hogy Leo van rajta, a kisfiam, aki a vetélések után született. Ő sokáig nagyon félt a csúszdán, mindig visszafordult, és az elsőszülött fiam, Alfonz, egyszer csak felé fordult, és azt mondta: Leopold, én már tudom, te egy ilyen gyerek vagy, mert mielőtt megszülettél volna, akkor is visszafordultál, nem is egyszer. Szóval mi úgy kezeljük, hogy korábban is Leo szeretett volna jönni, és végül meg is érkezett. Hiszek benne, hogy egy-egy magzatot nem elveszítünk, csak olykor még várat magára” – mondja. 

Az, hogy Zsuzsi úgy véli, egy várandósságban ketten vannak benne – a baba és az anya –, sokat segített neki abban is, hogy több megengedéssel forduljon saját maga felé a vetélései során.

„Leopoldnak is volt egy ikertestvére, akit elvesztettünk, és amikor ő megszületett, végig hiányérzetem volt. Aztán nagyon röviddel utána megérkezett a kislányom, Maja, akivel úgy néznek ki, mintha ikrek lennének. Az, hogy nem én vagyok az, aki mindent elrontott, hanem ő is dönthetett úgy, hogy később érkezik – akár azért, mert a szüleinek még volt dolguk magukkal –, a legnehezebb percekben is vigasszal töltött el. És azért mesélem ezt most, mert remélem, mást is azzal fog.”

Fotók: Bielik István

Filákovity Radojka