Kínzó csend helyett szivárványos köpeny: ilyen is lehetne a magyar egészségügy

–

Csak pár jelenet a közelmúltból

Az iménti epizódok az én és az ismerőseim történetei: a mi történeteink. És akkor még nem beszéltem a transz barátaim fájdalmas tapasztalatairól, rettegéséről, akiknek az irataiban – pláne a transzfób törvény bevezetése óta – olyan nem és név szerepel, ami nem felel meg a nemi identitásuknak, a nemi önkifejezésüknek. Ha LMBTQ-ember vagy, amúgy is mindig plusz időt, energiát, utánjárást igényel, hogy olyan egészségügyi (vagy más) szolgáltatót, szakembert keress, akiről a sok más releváns szemponton túl azt is tudni lehet, hogy támogató.

Lehet, hogy végül a többiek is elfogadónak bizonyulnak, de ezt előre nem lehet tudni. És ez a bizonytalanság nagymértékű szorongást kelt egy előítéletes világban. 

Ezzel szemben képzeld el, hogy belépsz egy rendelőbe, ahova – az éttermekhez, kávézókhoz, üzletekhez hasonlóan – ki van téve egy szivárványszínű zászló, egy matrica, vagy az orvos, az ápoló visel egy kitűzőt, ami jelzi a pozitív hozzáállását. Hogyan éreznéd magad érintettként? És hogyan éreznéd magad akkor, ha egy barátod, családtagod lenne LMBTQ-ember? Vagy azt gondolod, minek „politizálni” a kórházakban? Hiszen nem mindenkinek a magánügye a szexuális irányultsága, a nemi identitása?

Többek között ezeket a kérdéseket veti fel a Magyar LMBT+ Medicina Társaság Tűzd ki az egyenlőséget az egészségügyben! kampánya – de ne szaladjunk ennyire előre: ismerjük meg előbb, milyen okok hívták életre a szakmai közösséget, és miben tud segíteni az egészségügyben dolgozóknak.

Párbeszédet kezdeményezni

Dr. Vértes Eszter pályakezdő orvosként, még 2019-ben találkozott Mizsur András újságíró Abcúgon megjelent cikkével (Attól még lehetek jó orvos, hogy meleg vagyok?), ami rögtön felkeltette az érdeklődését. A beszámoló a Semmelweis Egyetem akkori PhD-hallgatójának, dr. Szél Zsuzsannának a kutatásairól szólt, aki többek között azt az eredményt kapta, hogy

az etnikai, szexuális és nemi kisebbségekhez tartozó orvostanhallgatók körében magasabb a kiégés kockázata, az észlelt stressz és ehhez kapcsolódóan a szerhasználat szintje, valamint negatívabbnak értékelik az általános egészségi állapotukat, mint a többségi társaik.

Vértes Esztert az is elgondolkodtatta, hogy az LMBTQ-orvostanhallgatók közül – akikhez leszbikusként ő maga is tartozott – már akkor is milyen kevesen képzelték el itthon a jövőjüket: a legtöbben nemcsak a jobb munkakörülmények reményében fontolgatták (majd hajtották végre) a külföldre költözést, hanem azért is, mert szerettek volna házasodni, családot alapítani, amire legális keretek között Magyarországon akkor sem volt, és azóta sincs lehetőségük. 

„Traumatológusrezidensként egy este ültem az ügyeletben, épp nem volt betegünk, és szembejött velem a Budapest Pride-csoport felhívása, hogy lehet a fesztiválra programot szervezni, én pedig az Abcúg-cikk hatására eldöntöttem, szeretnék erről a témáról beszélgetést kezdeményezni” – emlékezik vissza. Felkereste Szél Zsuzsannát, majd a Háttér Társaságot, és megtartották az eseményt, amely végül több mint 100 résztvevőt vonzott.

„Onnantól kezdve hittem abban, hogy létrehozhatunk egy közösséget, amely megerősíthet minket abban, hogy LMBT-orvostanhallgatóként, -orvosként, -ápolóként nem vagyunk egyedül a rendszerben” – hangsúlyozza, de azt is hozzáteszi: számára is elkezdődött egy tanulási folyamat, hiszen pár kivételtől eltekintve az egyetemen nem igazán hallott LMBT-specifikus egészségügyi kérdésekről, alig voltak ismeretei a témában. Társaival ezért is alapította meg az Magyar LMBT+ Medicina Társaságot, amely amellett, hogy közösséget nyújt az érintett és/vagy a területen dolgozó szakembereknek, szakmai szervezetként segít eligazodni az LMBTQI-embereket érintő egészségügyi kérdésekben (a tevékenységére még visszatérek). 

Nézzék, milyen szép kisfiút „csináltam”!

Dr. Fekete Émi szintén azt mondja, a szexuális és nemi kisebbségeket érintő témák szinte teljesen hiányoztak az orvosképzésből. Ő például a szülészet-nőgyógyászat tankönyvben találkozott először azzal, hogy több mint 30-féle interszex állapot létezik. Interszex állapotnak azt nevezzük, amikor valaki nemi biológiai jellegek (kromoszómák, hormonok, külső-belső nemi szervek) olyan kombinációjával bír, amely alapján nem egyértelműen besorolható a tipikusnak tartott női–férfi nemi kategóriákba. „Ez az információ megrengette mindazt, amit korábban a nemekről, azok egyértelmű határairól gondoltam – meséli. –

Emlékszem, gyermekgyógyászat-gyakorlaton voltunk, amikor az oktatónk egyszer behívott minket, hogy nézzünk meg egy négyévesforma kisfiút. Hirtelen nem is értettük, mit kell rajta nézni. Aztán, amikor a beteg és a szülő kiment, az orvos elbüszkélkedett vele, hogy ezt a gyereket »ő csinálta meg«, ő »csinálta kisfiúvá«.”

Az viszont, hogy a szakemberek ilyen visszafordíthatatlan beavatkozásokat hajtanak végre, ráadásul döntésképtelen kisgyerekeken, pusztán kozmetikai alapon, csak azért, hogy a gyerek könnyebben besorolható legyen a férfi–női kategóriába, orvosilag sem indokolt, és etikai szempontból is elfogadhatatlan. Az ilyen jellegű ellátás hazánkban egyébként teljesen önkényes és szabályozatlan. Valójában az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának különleges jelentéstevője már 2013-ban felszólította a részes államokat arra, hogy hagyjanak fel az interszex gyerekeken végzett szükségtelen műtétek gyakorlatával, mert az a kínzás és embertelen bánásmód egy formája.

„Mivel Magyarországon jogilag nem létezik az interszex kategória, nincsenek adataink, nem tudjuk, mennyien esnek át ilyen beavatkozásokon. Sőt, sokszor az érintettek maguk sem tudják, mi történt velük, számukra is csak később derül ki az interszex állapotuk, például amikor nem jön meg a menstruációjuk. De olyan esetekről is tudunk, amikor meddőségi kivizsgáláskor derül rá fény, vagy teljesen más okból végzett nyílt hasi műtét során” – emeli ki Fekete Émi. Az orvos arra is felhívja figyelmet, hogy nyugati országokban már komoly kártérítési perek indultak ilyen esetekben, és egy precedensértékű példát is említ, amikor a sebész „mindenféle tájékoztatás, egyeztetés nélkül távolított el belső nemi szerveket, mert ő úgy gondolta, azok nem oda valók: hiszen neki férfi páciense van, akkor miért vannak petefészkei?”.

E problémák fényében különösen aggasztó a Háttér Társaság 2021-es Nyitott ajtók felmérésének eredménye. A kutatás résztvevői elsősorban egészségügyi és orvostanhallgatók, illetve 18–35 év közötti szakemberek voltak (138-an kezdték el kitölteni a kérdőívcsomagokat, végül 73-an fejezték be maradéktalanul), és

mindössze 27 százalékuk tudta helyesen kiválasztani a megadott definíciók közül, hogy mit jelent az interszex kifejezés. 

Gúnyos poénok, régi sztereotípiák

Fenti vizsgálatban a megkérdezettek 94 százaléka mondta azt, hogy találkozott már sztereotípiákkal, előítéletes nézetekkel az LMBTI-személyekkel kapcsolatban a munkája, tanulmányai során – 46 százalékuk gyakran vagy nagyon gyakran! –, 90 százalékuk pedig hallott már vicceket valakinek a (vélt vagy valós) irányultságáról, nemi identitásáról vagy nemi jellegeiről, 56 százalékuk gyakran vagy nagyon gyakran.

Vértes Eszter, aki az egyetemi évek alatt még csak szűkebb körben bújt elő, szintén felidéz egy esetet, ami különösen kellemetlenül érintette. A nemi úton terjedő betegségekről volt szó az egyik órán, és az előadó úgy utalt a HIV-vel élő meleg férfiakra, hogy a „férfiak” és az „emberek” szavaknál idézőjelet mutatott az ujjaival. Ekkor Eszter egyik nyíltan meleg csoporttársa, a hallgatókból álló LMBTQ-közösség vezetője, higgadtan jelezte az oktatónak, hogy ez rendkívül dehumanizáló. 

„Ám ahelyett, hogy ezt a srácot megtapsoltuk volna, a körülöttem ülők susmusolni kezdtek, és még őt becsmérelték, buzizták le. Nyilván a saját helyzetemnél fogva volt fülem ezekre a témákra, és sokszor kifejezetten riasztó volt hallani a negatív megnyilvánulásokat.” 

A különféle beszólásoktól, mikroagresszióktól egyébként nemcsak a közvetlen érintettek gyomra rándulhat görcsbe, hanem azoké is, akiknek egy hozzátartozója, barátja tartozik az LMBTQ-közösséghez. Másrészt, „ha megnézzük az orvosi bizonyítékokat, az hagyján, hogy a szexuális betegségek a heteroszexuális populációt is érintik, de akár még magasabb arányban is érintik” – teszi hozzá Fekete Émi visszaemlékezve egy orvos oktatóra, aki a szexuális úton terjedő fertőzésekről úgy beszélt, mintha azok a melegek betegségei volnának. A bizonyítékok ellenére sok szakember fejében tartja magát ez a tévhit. 

További probléma, hogy az egészségügyben dolgozók jelentős része sincs tisztában azzal, mit jelent napjainkban HIV-vel élni. A Nyitott ajtók-felmérésben a válaszadók több mint harmada nem tudta, hogy a modern (úgynevezett antiretrovirális) kezelésben részesülő érintettek nem tudják továbbadni a fertőzést, amennyiben a vírusszámuk nem észlelhető. 

Nyitottság lenne, de mélyül a csend

Azt is fontos kiemelni, hogy rengetegen vannak az egészségügyben – csakúgy, mint az élet más területein –, akik kifejezetten elfogadó attitűdökkel jellemezhetők, és esetükben gyakran inkább az ismerethiány okoz nehézséget. A Nyitott ajtók-kutatásban részt vevő szakemberek 91 százaléka például egyetértett azzal, hogy az LMBTI-embereknek egyenlő jogokra lenne szükségük, 94 százalékuk fontosnak tartja, hogy a praxisában elfogadó környezetet teremtsen, közel 90 százalékuk pedig kényelmesen érezné magát az LMBTI-kliensekkel végzett munkában. Vértes Eszter és Fekete Émi, aki az egyetemen azonos nemű csoporttársával volt párkapcsolatban, elmondja: nem érte őket közvetlen hátrányos megkülönböztetés sem a tanulmányaik, sem a karrierjük során, bár ez vélhetően annak is tulajdonítható, hogy sok esetben az oktatók és klinikai személyzet előtt rejtve maradtak. Így ez nem volt téma, vagy mások LMBT-mivolta képezte a megvetés tárgyát. 

„Ugyanakkor az elmúlt években, mióta erőteljesebben át vannak politizálva az LMBT-kérdések, szerintem tovább mélyült a csend. A mi időnkben – Eszter 2017-ben végzett, én 2019-ben – a Budapesti Orvostanhallgatók Egyesülete még például tartott edukációt a témában. Én úgy tudom, ez már nincs – mondja Émi. –

Aki nem közvetlenül érintett, az inkább mélyen hallgat, vagy nem beszél róla. Sőt, aki érintett, az meg azért hallgat, hogy magát védje, akár a munkahelyén is.”

Miért számít a rendelőben, hogy ki LMBTQ-ember? Ez nem magánügy? 

Az, hogy a páciensek felfedjék az egészségügyi dolgozók előtt a szexuális irányultságukat, nemi identitásukat, több szempontból is lényeges lehet. Abszolút releváns például a reproduktív egészséget érintő nőgyógyászati-urológiai vizsgálatok, illetve a nemi úton terjedő betegségek szűrése során. „A sürgősségin is fontos megkérdezni, hogy épp tranzícióban (átmenetben) van-e valaki, tehát volt-e nemi megerősítő műtéte, szed-e hormonokat” – világít rá az aneszteziológusként dolgozó Vértes Eszter. 

Fekete Émi egy másik területet is példaként említ, ez pedig az időskorú emberek ellátása, ahol ma még az érintettek jelentősen alacsonyabb hányada bújik elő a fiatalabbakhoz képest. „Kinek van joga az idős személlyel, később a haldoklóval lenni, vagy a kezelésről, az életvégi kérdésekről dönteni?” – mondja. Azt is kiemeli, más helyzetekben is gyakran tapasztalható bizonytalanság mind a páciensek, mind az egészségügyi személyzet részéről azzal kapcsolatban, hogy az azonos nemű partner jelen lehet-e különféle kórházi helyzetekben, ha a pár tagjai nem kötöttek egymással bejegyzett élettársi kapcsolatot. Holott az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény rögzíti, hogy a betegek szabadon megválaszthatják, kivel tartanak kapcsolatot, amikor fekvőbeteg-ellátásban részesülnek [11. § (2)]; illetve hogy szüléskor a nők szabadon megnevezhetnek egy nagykorú személyt, aki a vajúdás és szülés során jelen lehet [11. § (5)]. 

Persze lehetne azzal is érvelni, hogy a düledező egészségügyben dolgozó, végtelenül leterhelt orvosoknak, ápolóknak egyszerűen nincs kapacitásuk LMBTQ-kérdésekkel is foglalkozni. „Ugyanakkor az, ha tisztában vagyunk az alapfogalmakkal, és elfogadó módon kommunikálunk, csak eleinte jelent plusz energiabefektetést, és nem kerül pénzbe. Az ellátást, az orvos-beteg találkozó minőségét viszont jelentősen javíthatja, és a bizalmi légkört is fokozza. Ez már csak azért is fontos, mert nagyjából minden 10. páciens, aki besétál a rendelőbe, vagy a klinikára, érintett lehet” – mutat rá Fekete Émi.

„A kórházban szerzett negatív élmények pedig késleltethetik azt, hogy LMBT-emberek orvoshoz forduljanak, elvehetik a kedvüket attól, hogy eljárjanak a háziorvoshoz vagy szűrővizsgálatokra. Ez ahhoz vezethet, hogy a szorongás miatt addig halogatják a kezelés igénybevételét, amíg már késő lesz, vagy sokkal nehezebb lesz a gyógyulás”

– csatlakozik Vértes Eszter, aki szerint az is jelentős egyéni és társadalmi költséggel jár, amekkora terhet az előítéletek rónak az LMBTQ-emberek testi és mentális egészségére (a kisebbségi stresszről itt írtam korábban).  

Szivárványos kitűzőt a fehér köpenyre?

Annak érdekében, hogy az információhiány – és esetenként az egyetemi közegben is előforduló propagandaüzenetek káros hatása – csökkenjen az egészségügyi területen dolgozókban, az ápolókban, az orvostársadalomban, a Magyar LMBT+ Medicina Társaság különféle képzéseket szervez, amelyeken ingyen vehetnek részt az érdeklődők. Szintén ingyen elérhető az e-learning felületük is, amelyen keresztül bárki elvégezhet egy 1,5-2 órás minikurzust LMBTQI-témában. Az alapfogalmak elsajátítása mellett a curriculum számos gyakorlati vonatkozást is felölel a biztonságos közeg megteremtésétől, kommunikálásától kezdve az anamnézis felvételén át addig, hogy hogyan érdemes reagálni a páciens előbújására. „A képzést azoknak terveztük, akik információhiányban vannak, de nincs annyi idejük, energiájuk, hogy ők maguk gyűjtsenek hiteles szakmai forrásokat, így megtettük helyettük, hogy ezzel segítsük őket” – mondja Fekete Émi.  

Azok, akik elvégzik a rövid online tanfolyamot, a munkaruhájukon vagy fehér köpenyükön is viselhető szivárványos kitűzőt kapnak, amin látható a Medicina Társaság logója, valamint részlet a transznemű és az interszex zászlóból. Az eddigi tapasztalatok szerint a szimbólum elég összetett ahhoz, hogy

akinek nincs rá szeme, mert nem érintett a témában, az könnyedén átsiklik rajta – a többiek viszont észreveszik, és sokat jelent nekik, fokozza a biztonságérzetüket, és azt, hogy megnyíljanak a kezelőorvosnak, az ápolónak.

„A kitűző elkészítésével szerettünk volna lehetőséget adni a kollégáknak, hogy kifejezzék az elfogadásukat. De ha valaki úgy dönt, inkább zászlót tenne ki, vagy egy kis matricát ragasztana a névtáblájára, az ugyanezt a célt szolgálhatja. A lényeg az üzenet: annak jelzése, hogy az ellátás során az LMBTQ-páciensek is biztonságban vannak” – összegzi Vértes Eszter.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Dragos Condrea

Milanovich Domi