Nehéz egészségesnek maradni egy előítéletes társadalomban

–

Amikor Ilan Meyert először megkeresték a szekció tagjai, a professzor a magyarországi viszonyok miatt hirtelen azt hitte, valami trükkről van szó. Nem véletlenül, hiszen hazánk a homofób és transzfób törvények mellett részben arról vált hírhedtté az elmúlt években, hogy Budapest adott otthont több titkos, a reparatív terápiákkal foglalkozó rendezvénynek is. 

Mivel a szexuális irányultság és a transzneműség megváltoztatására irányuló eljárások a kutatások szerint áltudományosak és károsak, sok országban tiltják őket, de ezek a szabályozások gyakran – ahogy arra Meyer professzor is felhívta a figyelmet – csak a 18 év alatti kliensi korosztályra, valamint a hivatalos engedéllyel bíró pszichológusok-pszichiáterek működésére vonatkoznak. Emellett azt is fontos hangsúlyozni, hogy

reparatív törekvések nemcsak „klasszikus” átnevelőtáborokban vagy vallási kontextusban lehetnek jelen, hanem a rendelőkben is – akár tudattalanul vagy ismerethiányból fakadóan

(erről Németh Ádám tanácsadó szakpszichológus beszélt Kanicsár Ádám András kollégámnak ITT). 

A probléma sok összetevős, de az egyik eleme mindenképpen az, hogy a pszichológusok az egyetemi és a későbbi tanulmányaik során viszonylag kevés tudást szereznek az LMBTQ-témákban érintett kliensekkel való munkáról. Ezért is van kiemelt jelentősége annak, hogy dr. Ritter Andrea kollégáival 10 évvel ezelőtt létrehozta a Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ+ Pszichológiai Szekcióját, amely dr. F. Lassú Zsuzsa elnök vezetésével napjainkban is képzéseket szervez a segítők számára, kiadványokat és állásfoglalásokat publikál, valamint kutatásokat végez. Ismeretterjesztő munkájuk részeként került sor az LMBTQ+ jóllét a 21. században című konferenciára is november közepén, a JCC Budapest Bálint Házban, ezen mintegy 90 magyarországi szakember vett részt, a nyitóelőadást pedig a világhírű amerikai kutató, Ilan Meyer tartotta. 

A mindig kéznél lévő belső ellenség

„A homofóbia és a transzfóbia mélyen beágyazódik a nyugati kultúrába” – kezdte mondandóját a professzor. Idézte Michel Foucault francia filozófust, aki szerint a történelem folyamán nem nagyon találunk fel új gondolkodásmódokat, inkább csak a korábbi elképzeléseinket fejlesztgetjük tovább. A többségitől eltérő szexuális irányultságokat és a velük tévesen összemosott transzneműséget a kereszténység kontextusában elsősorban bűnként, majd a jog elterjedésével bűncselekményként, később, az orvosi szemlélet térhódításával pedig betegségként definiálta a társadalom. 

Bár az uralkodó megközelítések idővel változnak, a stigma alapjául szolgáló mechanizmus ugyanaz marad. Ez pedig az, hogy valamilyen szempont szerint két külön csoportra, „mi”-re és „ők”-re osztjuk fel az embereket. Leszünk mi, „a normálisak” és ők, „az abnormális mások”, ebben az esetben az LMBTQ-emberek, „akiktől meg kell védenünk a gyerekeinket”. 

Persze ha egy pillanatra megállunk, rögtön észrevehetjük, mennyire sántít ez a különbségtétel. Kezdve azzal, hogy megfeledkezünk a közös csoport-hovatartozásainkról, például arról, hogy mindannyian emberek vagyunk (a DNS-ünk 99,9 százalékban egyezik!) vagy mindannyian Magyarországhoz kötődünk. Másrészt kiderülhet, hogy a „normalitást” hirdető szereplők körében is szép számmal vannak LMBTQ-emberek (ahogy az több fideszes politikus kapcsán jelenleg is felmerül), vagy a gyerekeik eleve az LMBTQ-közösséghez tartoznak – akkor őket ki fogja megvédeni? „A gyerekek érdekeire való hivatkozás, amely több országban is a kirekesztő retorikák részét képezi, valójában arra szolgál, hogy politikusok fenntartsák vagy növeljék a hatalmukat – mondta Ilan Meyer.

– Annyit hallani mostanában LMBTQ-emberekről, hogy azt gondolnád, egy hatalmas hadseregről van szó” – vetette fel a professzor, majd elárulta: becsléseik szerint a teljes egyesült államokbeli népesség mindössze 0,5 százaléka transznemű, és az LMBT-emberek aránya együttesen is 7,2 százalék.

Igaz, a fiatalok körében növekedtek a számok, de ez leginkább annak tudható be, hogy egyre többen merik nyilvánosan kommunikálni az identitásukat. Ezzel szemben ott, ahol jelentős elnyomás van, az emberek még egy anonim kérdőívben sem merik bejelölni az LMBTQ-identitásukat, vagy saját maguk előtt sem tudnak előbújni. 

„Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat”

– írta Eszmélet című versében József Attila, 1933–1934 telén. Valami ilyesmit mond tulajdonképpen Meyer is (a költőt én idéztem), aki szerint míg a századfordulón a pszichonalízis főleg a személyen belül képződő, tudattalan feszültségekkel foglalkozott, addig az a gondolat, hogy külső eseményeknek önmagukban is lehet súlyos pszichés zavarokat okozó hatásuk, főleg a második világháború borzalmai kapcsán eresztett gyökeret a lélektanban. A kint-bent kérdéskörnek már csak azért is nagy jelentősége van, mert LMBTQ-emberek körében régóta a depresszió vagy az öngyilkossági gondolatok megemelkedett szintjét mérik, és nem mindegy, hogy ezt egyfajta „túlérzékenységnek”, „fejlődésbeli kisiklásnak”, „genetikai hibának” tudjuk be, vagy annak, hogy egy olyan közegben kénytelenek élni, amely támadja őket, illetve folyamatosan kétségbe vonja a tapasztalataikat. 

Bár a Meyer által kidolgozott kisebbségi stressz fogalma szemléletváltást hozott mintegy 20 évvel ezelőtt a kutatásokban, a professzor szerényen azt hangsúlyozza, a modell alapgondolata igencsak egyszerű.

A stressz természetesen mindannyiunk életének a része, de LMBTQ-emberek (és más kisebbségek, mondjuk, nők, romák, fogyatékossággal élők, menekültek) az előítéletek és a stigma miatt szisztematikusan többet tapasztalnak belőle.

Vegyünk egy munkahelyi példát: az LMBTQ-alkalmazottakat kirúghatják ugyanazokért a dolgokért, mint bárki mást – a saját hibájukból vagy gazdasági megfontolásokból, egy leépítés részeként –, de pluszban kirúghatják őket még homofób-transzfób okok miatt is. És kutatásokból tudjuk, hogy ez valóban gyakrabban megtörténik velük, ahogy azt is, hogy átlagosan kevesebbszer léptetik őket elő, mint a ciszheteró kollégáikat. 

Az elmélet lényege tehát abban áll, hogy a társadalmi környezet, a megbélyegzés extra stresszforrás a kisebbségi csoportok tagjai számára, amely negatív kimenetekhez, romló mentális és fizikai egészséghez vezet. Sőt, valójában az illetőnek nem is kell csoporttagnak lennie, elég, ha a környezete leszbikusnak, melegnek, biszexuálisnak vagy transzneműnek észleli. Tipikus eset, amikor valakit támadás ér az utcán, mert szivárványszínű táskát, kabátot visel, vagy a nemi önkifejezése eltér a hagyományostól.

Neki apróság, neked mélyre megy

Meyer az olyan meghatározó életesemények mellett, mint az állás elvesztése, az LMBTQ-embereket érő speciális stresszorok (stresszforrások) közé sorolja a hétköznapi apró bosszúságokat is, amelyek ebben a kontextusban mégis nagyon ártalmasak lehetnek.

Annak például, hogy valaki szitokszót használ rád az utcán, szimbolikus jelentősége lesz, mert túl azon, hogy fenyegető, a társadalmi elutasítás hosszú történelmét tükrözi. 

Vagy tegyük fel, hogy bemész a kórházba, és az űrlapon csak két opció közül (házas vagy egyedülálló) választhatsz a családi állapotod jelölésére, te pedig hiába élsz 30 éve együtt az azonos nemű partnereddel, nem tudsz mit bejelölni. Ez nemcsak idegesítő kényelmetlenség, ahogy az sokaknak kívülről tűnik, hanem a legmélyebb rétegeidet, a családi-emberi kapcsolataidat és az identitásodat érintő kérdés. 

Akkor én is ilyen ember vagyok?

A stresszorok másik fajtája abból származik, hogy az LMBTQ-emberek internalizálják, azaz belsővé teszik és magukra vonatkoztatják az előítéleteket. Mindannyian úgy növünk fel, hogy megtanuljuk a kisebbségi csoportra vonatkozó negatív sztereotípiákat. Aztán, amikor kezdesz rájönni, hogy te magad is ehhez a csoporthoz tartozol, felmerül benned a kérdés: ezek szerint én is ugyanolyan gonosz, bűnös, beteg, undorító vagyok, mint amit ezekről az emberekről hallottam? 

De az internalizált homo- és transzfóbia nemcsak az öngyűlölethez kapcsolódik, hanem ahhoz is, milyen képed alakul ki arról, mit jelent LMBTQ-embernek lenni.

A stigma alapján azt hiheted, hogy LMBTQ-emberként örök magányra vagy ítélve, nem lehet családod, nem lehet gyereked, sőt tulajdonképpen annyira selejtes vagy, hogy nem is tudsz kapcsolódni másokhoz. Ezekkel a tévhitekkel mind-mind gyerekkorunkban találkozunk, és mivel még nem túl erős a mentális védelmi rendszerünk, a kritikus gondolkodásunk, ezek a sztereotípiák mélyen bemásznak a bőrünk alá, egyes elemeitől pedig felnőttként is nehéz teljesen megszabadulni.

A láthatatlanság magánya

További speciális stresszor a rejtőzködés. Vizsgálatokból tudjuk, hogy az identitásunk eltitkolása tényleg ahhoz vezet, hogy kevesebb erőszak ér minket, hiszen nem megyünk LMBTQ-emberek által látogatott helyekre, a környezetünk pedig ciszheterónak észlel minket. „Viszont maga hazugság kognitív szempontból elképesztően megterhelő” – emlékeztet rá Meyer professzor, és ezt csak megerősíteni tudom. Bár én magam csak pár évig, az identitásom formálódásának időszakában nem avattam be a családomat az életem ezen részébe, így is mázsás súlytól szabadultam meg, amikor végre önazonos lehettem. 

Ilan Meyer a kognitív aspektusok mellett olyan vizsgálatokra is hivatkozott, amelyek arról szólnak, hogy az érzelmeink szabad kifejezése, a naplóírás, a művészetterápia önmagában gyógyító hatású. El lehet akkor képzelni, hogy ennek a fordítottja, amikor nem mutathatod ki az érzelmeidet, mennyire megbetegítő, és mennyire elszigetel másoktól. 

Úgy érzed, örökké ébernek kell lenned

Az LMBTQ-embereket érintő speciális stresszorok további típusát képezik az elutasítással kapcsolatos elvárások. Meyer a nagy hatású amerikai szociálpszichológus, Gordon Allport (1897–1967) nyomán arról beszél, hogy amikor gyakorta sújtanak előítéletek, egyfajta fokozott éberségre, szakszóval hipervigilanciára kényszerülsz.

Állandóan figyeled magad, a gesztusaidat, a mozgásodat, a hangszínedet, az azonos nemű partnered iránti érzelemkifejezésedet, nehogy túl sok, túl maszkulin vagy feminin legyél. Másrészt a környezetedet is folyamatosan pásztázod, olyan ingerek után nyomozol, amelyek potenciálisan veszélyt jelezhetnek.

Szkenneled, ki hogyan néz rád, milyen az öltözködése, a hajviselete, fel fogod-e dühíteni a puszta létezéseddel, érdemes-e arrébb menned, elkerülnöd őt. 

Bár LMBTQ-emberként sokan hozzászokunk ehhez a működésmódhoz, attól még nagy árat fizetünk érte: egyrészt rengeteg pszichés energiát megköt, másrészt sosem lehetünk teljesen felszabadultak. És ami még szomorú az egészben, hogy ezek az automatikus önvédelmi mechanizmusok olyan közegekben is bekapcsolnak, amelyekről utóbb kiderül, hogy kifejezetten támogatók. De amíg nem győződsz meg erről, addig sokszor a legrosszabbra készülsz. Mindez egyébként nemcsak a közlekedésre vagy más nyilvános terek használatára jellemző: az is pluszenergiákat igényel, hogy LMBTQ-barát orvost, pszichológust, tanárt vagy más szolgáltatót keress, mert ez egyáltalán nem alap, te pedig szeretnél biztonságban lenni. 

Kinek a problémája?

Ilan H. Meyer munkásságának egyik legnagyobb jelentősége, hogy nem azt kérdezi, „mi a baj az LMBTQ-emberekkel?”, hanem azt, hogy „mi a baj a társadalommal?”.

Akinek a szexuális irányultsága és/vagy a nemi identitása eltér az emberek többségétől, nem beteg, viszont a kisebbségi stresszen keresztül belebetegedhet az őt érő előítéletekbe – és ez nagy különbség!

Bár Meyer professzor természetesen fontosnak tartja az egyes személyek támogatását, képességfejlesztését is, összességében az egyén „megjavításáról” a társadalom megjavítására helyezi át a fókuszt. Mint mondja: „Ideális esetben ma már nem kéne különösen reziliensnek lenned, vagy speciális képességekkel bírnod ahhoz, hogy túlélj, hiszen alapból biztonságban vagy.” Ehhez persze az kell, hogy a gyűlöletkeltés helyett az elfogadást, a kirekesztés helyett a támogató szolgáltatásokat erősítse az állam.

Pár adalék a magyar valóságból

Ilan H. Meyer előadása mellett számos fontos prezentációra, workshopra került sor az LMBTQ+ jóllét a 21. században című konferencián. Terjedelmi korlátok miatt csak két momentumra térnék ki röviden.

Az egyik, hogy Beda Balázs pszichológus, a Háttér Társaság Lelki Egészség Programjának vezetője bemutatta a legfrissebb és az eddigi legnagyobb hazai LMBTQ-mintán készült vizsgálat előzetes eredményeit. A Háttér és a Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézete közös kutatásának adatait 2023. január és március között vették fel, a végső mintába 2768 fő került.

Az LMBTQ-megkérdezettek kiugróan magas aránya, 27 százaléka számolt be középsúlyos vagy súlyos depresszióról.

Ugyanezzel a tételsorral (PHQ-kérdőív) magyar reprezentatív mintán 1,5 százalékos arányt találtak, igaz, a KSH még 2019-ben, a járvány előtt végezte a felmérést. A különbség mindenesetre rendkívül aggasztó.

A másik, hogy F. Lassú Zsuzsa, Költő András, Fodor Róbert és Németh Ádám az Unidiv projekt részeként 291 pszichológussal vett fel kérdőíveket, és azt az eredményt kapta, hogy a válaszadó szakemberek közel fele nem tanult a reparatív terápiás megközelítésekről, de szeretne. Az elsőre problémásnak tűnő tendencia hátterében az is állhat, hogy maguk a pszichológusok is szeretnének kompetensebbek lenni abban, hogy el tudják mondani a klienseknek, miért nem működnek, illetve miért károsak ezek a terápiák. Fontos, hogy erről érintettként, támogató hozzátartozóként is tisztában legyünk, és inkább a kirekesztés, a belsővé tett előítéletek és a kisebbségi stressz szintjét igyekezzük közösen csökkenteni.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / natasaadzic

Milanovich Domi