Júlia 32 éves volt, de nem tudott besétálni a vizsgálóba. 

„Közepesen fejlett, kissé alultáplált nőbeteg, vérszegény küllem, gyenge általános állapot – fogalmaztam magamban a státuszt, miközben betoltam a vizsgálószobába az ülőkocsiban. Nem volt ereje egyedül felállni. Segítettem neki átülni az ágyra, majd a számítógépemen előkerestem a legutóbbi orvosi dokumentációját, hogy beszélgetés közben rá tudjak majd nézni.

– Én leszek ma a kezelőorvosa – fordultam vissza hozzá. – Miben tudok segíteni?

– Csak egy kicsit gyenge vagyok – vont vállat.

Érezte már korábban is így magát? – kérdeztem.

– Igen, az elmúlt pár hónapban elég gyakran.

– És vizsgálták már emiatt? Tudja, mitől lehet ez a gyengeség?

– Igen – felelte halkan, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Mikor újra felnézett, a tekintete tiszta volt és őszinte. – Haldoklom.

Meghökkenten néztem vissza rá. Visszafordultam a géphez, megkerestem a megnyitott dokumentumon a diagnózist.

Pancreas cc. multiplex met., carcinosis peritonei. Hasnyálmirigy rosszindulatú tumora többszörös áttéttel; hashártya áttét.

32 éves volt, de már sosem lesz 33 éves.

– Értem – mondtam halkan, mikor visszafordultam hozzá. – Természetesen megpróbálok mindent megtenni, hogy jobban érezze magát, de ezt sajnos itt és most nem fogjuk tudni megoldani. Az lenne…

– Sehol sem fogják tudni megoldani – szólt közbe nyugodtan. – Tudom, mit akart mondani, de nem, nem szeretnék kórházban maradni. Haza fogok menni a családomhoz. Csak arra lenne szükségem, hogy ma délután még tudjak kicsit játszani a kisfiammal. Hogy utána mi lesz, azon majd akkor fogok gondolkodni.

– Értem – ismételtem még halkabban. – Megvizsgálom, rendben? Utána pedig kötök be infúziót.

Bólintott. Felhúztam a pólót a hátán, elkezdtem meghallgatni a tüdejét. Eleinte mély levegőket vett, ahogy kértem, majd a légvételei szaggatottá váltak, a vállai alig láthatóan rázkódni kezdtek.

Kivettem a fonendoszkópom a fülemből és letettem az asztalra. A fizikális vizsgálat várhat.

Gyorsan elfordította a fejét, lopva letörölte a könnyeit. Mint aki megszokta, hogy csak akkor lehet sírni, ha mások nem látják. Hátat fordítva, egyedül, csendben.

Átsétáltam a munkapulthoz, hangosan zörögve elkezdtem összekészíteni egy infúziót, hagyva neki időt, hogy kicsit megnyugodjon, majd bekötöttem a branülbe. Közelebb húztam a székem az ágyhoz, és leültem mellé.  

 

– Mi volt a legjobb dolog, ami önnel történt az elmúlt hónapban? – kérdeztem.

Meglepődve nézett fel, majd elmosolyodott.

– A kisfiam múlt héten tette meg az első lépéseit – felelte.

– Hogy hívják a kisfiát?

– Zalán, az édesapja után.

– De szép neve van. Ő most az édesapjával van?

És mivel foglalkozik az apa? És ön mivel foglalkozott? Szerette a munkáját? Mindig is ezt akarta csinálni? Merrefelé nőtt fel? Vannak hobbijai? Van kedvenc filmje? 

Minden kérdést feltettem, ami csak eszembe jutott. Beszélgetni akartam – mindegy, miről, csak hogy egy pillanatra ne a diagnózisa körül forogjon minden, hogy egy pillanatra ember legyen, ne csak egy beteg.

Nem gondoltam bele, hogy minél többet mesél magáról, annál több minden fog belőle belém szivárogni. Annál nehezebb lesz elengednem.

De működött. A sokadik kérdésnél már kényelmesen hátradőlt, felszabadultan válaszolgatott, még mosolygott is. A második infúzió indításakor már határozottan erősebbnek tűnt.

Ekkor kinyílt a vizsgáló ajtaja, belépett a műszakvezető ápoló, és felém fordult.

– Figyi, kicsit fel kéne pörögnünk, nagyon sokan várnak kint…

– Tudom, bocsánat – feleltem. – Szeretném megfigyelni a beteget, amíg lefolyik ez az infúzió, utána megyek, rendben?

Az ápoló bólintott, és letette a következő betegem papírját az asztalra. Rápillantottam. „Másfél hónapja fáj a lába.” És ezzel a panasszal a sürgősségire jött…

Kivel foglalkozzak? A kint levő, rám várakozó tucatnyi beteggel, vagy vele, akinek ki tudja, mennyi ideje van még hátra, és nagyon nem akartam, hogy abból bármennyit is egy kórház barátságtalan folyosóján töltsön, magányosan a tömegben? Lelkiismeret-furdalásom volt. De maradtam a betegemmel.

Nem beszélgettünk többet. Együtt néztük, ahogy az infúzió, mint a homokóra, pereg-csepeg lefelé. 

Végül már egyedül ki tudott sétálni a vizsgálóból. Leült a folyosón.

– Amint tudok, idejövök megnézni, hogy érzi magát, és ha kell, kötök még fel újabbat, rendben?

Csendben bólintott. 

 

Megnéztem a következő beteget. Aztán ellenőriztem az infúziót. Még egy beteg, még egy infúziócsere. Futószalag.

A sokadik kör után azt mondta, most már sokkal jobban érzi magát, hazamenne. Rámosolyogtam, és mondtam, hogy persze, jöjjön be a vizsgálóba, gyorsan megírom a dokumentációt. Arrébb tettem a másik öt folyamatban levő betegem papírjait, és leültem a géphez, hogy befejezzem az övét.

Szerettem volna tovább írni az ambuláns lapját, bárhogyan. Nem tudtam, nem volt eszközöm, hogy tovább folytassam a történetét. Már nem volt mit írni. A szokásos „javasolt ennek a gyógyszernek a szedése”, „javasolt annak a szakrendelőnek felkeresése” mondatoknak nem volt semmi értelme. Nem tudtam mit javasolni.

A beteget stabil állapotban otthonába bocsátjuk.

Nem értem, hogy lehet valaminek így vége. Hogy lehet valaki halálra ítélve 32 évesen?

32 év az semmi. Mi lesz azokkal az emberekkel, akiket még szeretnie kellene, akiknek még meg kell bocsátania? És akiknek őt kell még szeretniük, neki kell megbocsátaniuk?

A nyomtató kiköpte a befejezetlen élet lenyomatát. Kivettem a papírt.

Aláírtam, lepecsételtem.

Zárójelentés.

Neki csak egy újabb pecsétlenyomat, aminek a segítséget kellene jelentenie. Egy újabb idegen neve egy újabb papíron, de mégis mind ugyanolyan – egyik sem segített, egyik sem tudott segíteni. 

Én erős hittel, teljes szívemmel és lelkemmel esküdtem fel a betegek segítésére az orvosavatómon. Fehér kesztyű a fekete taláron, a szívem fölött. Én azt hittem, életeket fogok menteni. És van, hogy tudsz segíteni, van, hogy tényleg megmented valakinek az életét. De olyan is van, hogy egy beteg egyszerűen kipereg az ujjaid közül, és eltűnik, mert az orvostudomány nem olyan mindenható, mint amilyennek mindig is hinni akartam. Hiába teszek meg mindent, amit tudok, amit lehet; van, hogy az én mindenem mégsem elég semmire.

Néha szinte látom, ahogy Hippokratész együttérzőn néz le rám. Ő sosem ígérte, hogy mindenkin tudunk majd segíteni.

Habozva néztem a papírra, felemeltem, majd lassan ő is érte nyúlt. De mielőtt átvette volna, megszorította a kezemet. 

Abban a gesztusban minden benne volt – nem csak tőlem köszönt el. Az egész világtól búcsúzott.

– Viszontlátásra, doktornő. Köszönök mindent.

– Viszontlátásra – feleltem halkan. Mintha lenne még lehetőségünk valaha találkozni. – Jobbulást – tettem hozzá sután.

Mindenkinek ezt mondom, mikor elköszönök. De mindketten tudtuk, hogy ez most csak egy üres, automatikus frázis. Ő már sosem lesz jobban.

Valamit még mondanom kellett volna. Valami mást, aminek van értelme, ami még jelentene bármit neki is, nekem is, amitől kicsit kevésbé fájna minden. De fogalmam sem volt, mi lehet ez a bűvös mondat, és tudtam, ha később eszembe is jutna, már késő lesz. 

Csak mosolygott rám kedvesen, megértőn. 

  

Hazaindult. Egyedül sétált, de nem volt egyedül. A halál is ott ült a vállán. Súlyosan, feketén. Ő akkor is tartotta magát, felszegett fejjel ment előre makacsul, nem hagyta, hogy a földre lökje és megtapossa.

Néztem, ahogy egyre kisebb lesz az alakja, ahogy egyre jobban elmosódnak a körvonalai, ahogy egyre halványabbá válik, míg végül el nem tűnt a folyosón. De amerre ment, a maga után hagyott vonalakat, kanyarokat, hézagokat utána is láttam a betegeim tömegében. 

Két hónappal később rákerestem a rendszerben. A neve mellett az „elhunyt” felirat szürkéllett.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Thomas Barwick

WMN szerkesztőség