„Csak nézett, halálfélelemmel a szemében, és suttogva könyörgött, hogy ne bántsam”– Novella a sürgősségiről

–

Már csak egy zárójelentést kellett aláírnom, és utána indulhattam volna haza. Épp fertőtlenítettem a fonendoszkópom, hogy eltegyem, amikor egy ápoló belépett a vizsgálószobámba.

– Jött egy beteg, azt mondja, a hasa fáj, de van valami fura érzésem vele kapcsolatban. Megnéznéd még gyorsan, kérlek? Csak a biztonság kedvéért.

Sóhajtottam.

Öt perc volt hátra a munkaidőmből. De hát a sürgősségin gyakran előfordul, hogy nem tudsz idejében hazaindulni.

– Persze, hozd csak – válaszoltam, és igyekeztem nem túl türelmetlennek látszani.

– Kösz – mosolygott rám az ápoló.

Pár perccel később egy harminc körüli, nagydarab férfival együtt sétált be a vizsgálóba. Az ágyhoz vezette, leültette, majd visszament a folyosóra.

Már értettem, miért akarta az ápoló, hogy beszéljek a beteggel.

Lehet, hogy valóban fájt a hasa. De messze nem ez volt a legnagyobb gondja.

A beteg abban a testhelyzetben maradt, ahogy az ápoló leültette. Mint aki megfagyott, féloldalasan, magába roskadva. Egész testében remegett. De a legijesztőbb az volt, ahogy nézett.

Sosem láttam még ezt az arckifejezést, de nem lehetett nem felismerni. Rettegés. Ösztönös, állati rettegés.

Lassan az ágy mellé húztam a székem, és leültem vele szemben.

– Mi a baj, miben tudok segíteni? – kérdeztem nyugodtan.

Nem felelt. Csak nézett engem mereven. Majd hirtelen elrévedt, mintha meglátott volna mögöttem valamit.

– Ne bántson – suttogta.

– Nem, dehogy – feleltem megrökönyödve. – Segíteni szeretnék. Itt mindenki segíteni szeretne. Meg tudja mondani, mi a baj?

A beteg tovább nézett valamit mögöttem. Hátrapillantottam, de csak magunkat láttam visszatükröződni az ablaküvegben.

– El tudja mondani, hogy mi a gond?

A beteg továbbra sem nézett rám.

– Valaki… Valaki felmelegíti a testemet – suttogta. – Felforralja… Kívülről… Sugarakkal… Mert… Mert bántani akarnak…

Nagy levegőt vettem, és magamban hálát adtam az ápolónak, amiért felismerte, hogy baj van.

– Meséljen nekem arról, hogy ki akarja önt bántani.

– Ne bántson – ismételte olyan halkan, hogy alig hallottam.

– Nem fogom – ígértem, de már nem figyelt rám. Követtem a tekintetét, és hátrapillantottam. – Áll valaki mögöttem? Beszél önhöz valaki? 

A beteg nagyot nyelt, majd lassan bólintott. A tekintetét egy pillanatra sem merte levenni arról, amit mögöttem látott.

Az ajtó felé pillantottam, reménykedve, hogy talán valaki benyit, és tudok segítséget kérni. Ha a beteg aktívan hallucinál, akkor ott sokkal többre van szükség, mint egyetlen orvosra.

Visszanéztem a betegre. Amikor bejött a vizsgálóba, még egy magas, edzett férfit láttam. De aztán valahogy összement, elveszett a ruháiban, mintha már nem ugyanaz az ember lenne, mintha a holmijai túl nagyok lennének rá.

Mintha a világ túl nagy lenne rá.

– Ki akarja bántani? – kérdeztem újra. Majd újra és újra és újra. Kit lát, ő mit mond, fenyegeti-e, utasítja-e valamire. Látta-e már őt korábban is, mióta látja, volt-e már pszichiátrián, szed-e gyógyszert…

Semmire sem kaptam választ. Csak nézett, néha engem, néha valamit mögöttem, halálfélelemmel a szemében, és néha halkan, suttogva könyörgött, hogy ne bántsam.

Szerettem volna kimenni és pszichiátert hívni. De nem mertem magára hagyni.

Már vagy negyven perce ücsörögtem mellette, kérdezgettem, próbáltam nyugtatni. Sehova se jutottunk. Sehogy sem tudtam segíteni.

Pszichózis. „A valósággal való adekvát kapcsolat megszakadása.” A definíciót minden orvostanhallgató vissza tudja mondani. De nincs az az egyetem, ami valaha fel tudna készíteni arra, milyen az, amikor végignézed, ahogy ezt valaki átéli, és nem tudsz neki segíteni, mert ő ott ül ugyan az ágyon, te meg a széken, alig fél méterre vagytok egymástól, de te a valóságban vagy, ő pedig valahol máshol jár, mérföldekre tőled.

Milyen lehet az, amikor nincs logika, nincs értelem, és nincs más érzelem, mint a rémisztő bizonytalanság, hogy a világ vajon valóságos-e, létezik-e egyáltalán? Amikor be vagy zárva a saját elmédbe, egyedül, és nem tudsz onnan kijutni?

Amikor mások csak a csendet hallják, de te azt hallod, hogy körülötted mindenki egyszerre sikolt? Amikor árnyékok osonnak a szemed sarkában, rovarok rajzanak a lábaid alatt, majd egyre feljebb és feljebb másznak, befúrják magukat a bőröd alá, és ott kúsznak tovább? Amikor érzed, megéled, ahogy a tüdőd befedi a szíved és összeroppantja?

Amikor minden idegsejted, minden neurotranszmittered, aminek életben kéne tartania téged, ellened fordul és kegyetlenül, könyörtelenül elszakítja tőled a józanságodat?

Ezek a szakadások sosem olyan tiszták, élesek, mint egy sebészi metszés, aminek célja van, amit egyszerűen össze lehet ölteni. Nem, ezek tépett, egyenetlen szélek, amiket már sosem lehet pontosan összezárni; mindig lesznek hézagok, ahol az illúziók, torzult képzetek kiszökhetnek és rémképeket festhetnek a beteg elé és köré.

És akkor már nem marad semmi, amibe kapaszkodni lehetne.

Szokták mondani, hogy valaki küszködik a démonaival. Ő már nem küszködött.

Mert bár nem tudott kilépni saját magából, a démonai kiszivárogtak belőle, és ott voltak mindenhol, kívül ugyanúgy, mint belül. Más nem látta őket, de számára valóságosak voltak, ott voltak mindenhol, látta és hallotta őket, megtöltötték a vizsgálót, a kórházat, a világot, és elszívták előle az oxigént. Ott voltak közte és köztem is, áttörhetetlen sziklafalat alkotva. 

Végül az ápoló benyitott a szobába.

– Te még mindig itt vagy? – kérdezte.

– Hát még jó darabig itt leszek – néztem rá. – Hívnál nekem egy pszichiátert konzíliumra, kérlek? És… Legalább egy ápolót. De inkább kettőt, ha van szabad ember.

– Miért? – nézett rám értetlenül.

– Akut pszichózis – válaszoltam halkan, de a beteg úgysem figyelt rám. – Több mint egy órája próbálom megtudni, hogy mi történik pontosan, hogy vegye le a kabátját, hogy hadd vegyek vért, hadd adjak gyógyszert. Semmire sem jutottam.

Az ápoló azonnal elkomorodott.

– Mindjárt jövünk. Reméljük, hogy nem lesz rá szükség, de azért küldök nyugtatót is.

Épp csukta volna be az ajtót, amikor megjelent mögötte egy korábbi betegem: az, akinek a zárójelentését már egy órával ezelőtt alá kellett volna írnom.

– Doktornő! – kiabálta felháborodottan. – Hol van már a papírom?!

– Ne haragudjon, de most nem érek rá – válaszoltam. – Fent lesz a felhőben a papír, ha nem akar tovább várni. De természetesen alá fogom írni, csak most egyszerűen nincs rá időm.

– Látom én – horkant fel. – Maga csak itt beszélget már vagy egy órája!

Vettem egy mély levegőt.

– Alá fogom írni – ismételtem.

Tudom, hogy mindenkinek a saját problémája a legfontosabb, a legsürgősebb. De ha egy sürgősségi osztályon várni kell, az tulajdonképpen jó jel. Mert van az a helyzet, amikor nem lehet várni,

amikor három orvos és négy ápoló szalad egyetlen beteghez, egy pillanatra sem hagyják magára, és minden vizsgálat, amire másnak órákat kell várnia, elkészül neki félórán belül.

De ha az emberek azt is tudnák, milyen kegyetlen állapotban kell lennie egy betegnek ahhoz, hogy minden ilyen gyorsan menjen… Akkor soha, soha nem kívánnák, hogy őt is így lássák el.

Megjöttek a kollégák.

Én nagyon nem akartam a beteggel idáig eljutni. De ha a hallucinációi aktívan szenvedést okoznak neki és a nem engedi, hogy beadjuk a gyógyszert, akkor nincs más megoldás, kényszeríteni kell rá. És ez borzasztóan hangzik – mert az is. Bántani valakit, aki már így sem bízik semmiben és senkiben, és aki végig könyörgött neked, hogy ne bántsd…

Aki úgy fél, ahogyan ő is rettegett, hihetetlen erőt tud kifejteni. Végül hatan fogtuk le.

Két biztonsági őr is segített. Ennyien kellettünk, hogy egyetlen embert, aki azt hiszi, az életéért küzd, legalább nagyjából mozdulatlanná tegyünk. Hatan szorítottuk le a végtagjait, fogtuk meg a fejét, húztuk le róla a ruhát, míg a hetedik ember a gyógyszereket szívta fel a sarokban.

Elkezdett sikoltozni. Próbált felülni, újra és újra, de nem engedtük, és ő sikoltott tovább, és közben engem nézett végig, ahogy korábban is, mereven, halálfélelemmel a szemében. De mi nem a démonokkal küszködtünk. Nem őket fogtuk le, nem beléjük szúrtuk a tűt, nem beléjük adagoltuk a kábítószert. Mi őt bántottuk, hogy segítsünk neki, és ezt a kettőséget nyilván nem értette meg. Ő csak azt látta, hogy megígértem, hogy nem fogom bántani, ő mégis úgy érzi, hogy pontosan ezt teszem. Már bennem sem bízhat meg.

És aztán végre beért a gyógyszer. Csönd lett. Egy időre elhallgattak a hangok. Kívül, a vizsgálóban, és belül a fejében is.

Késő este volt már, mire kiléptem a kórház kapuján. A szembejövő autók fényeit néztem, ahogy sétáltam a busz felé, hátha a fényszórók elhomályosítják a szemhéjam mögött villogó képeket. Betettem a fülhallgatómat, a fejemre húztam a kapucnimat, és elindítottam egy rock lejátszási listát, hátha a dob üteme elfedi a fejemben kiabáló gondolatokat. De nincs az a reflektor, ami kifakítja azt, ahogyan ő nézett rám kitágult pupillákkal, remegve – a tekintete a retinámba égett. És nincs az a hangerő, ami túlharsogja a rémült sikolyát, ami még mindig visszhangzik a fejemben.

Megyek haza. Alszom pár órát. És holnap folytatjuk… Ugyanott, ugyanúgy.

Imolya Patricia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / doidam10

Imolya Patricia