Még be sem fejeztem az előző betegem dokumentációját, amikor beszaladt hozzám a műszakvezető ápoló.

– Jön egy kritikus beteg, egyenesen ide hozzák majd – mondta.

– Én még… – kezdtem tiltakozni, de addigra már elrohant. – Mi baja van? – kiabáltam utána kétségbeesetten.

– Nem tudom! – jött a válasz valahonnan messziről.

Elkerekedett szemmel néztem Erzsire, a vizsgálóban velem dolgozó ápolóra. Ő már olyan régóta van a szakmában, hogy semmin sem akad fenn.

– De mégis, újraélesztik éppen? Vagy légzési elégtelenség? Stroke-os? Epilepsziás roham?

– Vagy ez mind egyszerre – vont vállat Erzsi. – Jaj, nyugi, csak vicceltem – tette hozzá gyorsan, amikor három árnyalattal fehérebb lettem. – Bár egyébként az tök izgi lenne.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Vetettem rá egy sanda pillantást, majd elővettem a zsebemből két összegyűrt kesztyűt. Izzadt a tenyerem az idegességtől, és össze is voltak ragadva a kesztyű ujjai, úgyhogy nem igazán sikerült felvennem őket. Erzsi érdeklődve nézte a szenvedésem.

– Ne nézz, akkor sosem sikerül – morogtam.

– Felvenni a kesztyűt? – vonta fel a fél szemöldökét.

Még mindig éppen a megfelelő lyukakat kerestem rajta, amikor betolták az idős férfit. Nagyon professzionális látványt nyújthattam.

– Sziasztok, helló – hadartam. – Mi baja van a betegnek?

Az egység vezetője furán nézett vissza rám.

– Sziasztok. Idős férfi, közterületen találták, egy bicikli mellett térdelt. Nem tudjuk, hogy leesett-e a bicikliről, és ha igen, megütötte-e magát. Külsérelmi nyomot nem találtunk. Amikor kiértünk, köszönt, de azóta nem kommunikál.

Mind a négy végtagját mozgatja, verbális ingerre reagál, de választ nem ad. Paraméterei stabilak, vérnyomása kissé emelkedett. Vénát egyszerűen nem tudtunk biztosítani, bocs.

– Rendben – bólintottam. – Iratok voltak nála?

– Igen, csak kicsit eláztak.

A mentőtiszt kihalászott pár vizes papírcafatot a zsebéből. 

– Bevásárolni volt – bökött magyarázatképpen egy tömött hátizsákra, amit a gépész épp a fal mellé állított. – És a mirelit csirke kicsit kiolvadt útközben. Varga György, született 7439… Várj, ez nem lesz jó, szerintem ez a csirke vonalkódja. Ráragadt a személyire. Nem tudom, mikor született – vont végül vállat, és átadta az iratokat az ápolónak. – És az iratai közt találtunk egy telefonszámot is, de nem tudjuk, kié.

– Ki hívott mentőt?

– Két fiatal srác. Tényleg, jó, hogy mondod – a tiszt kibányászott még egy papírt a zsebéből –, megadták a számukat. Már ők is a földön találták, de azt mondták, elteszik biztonságba a biciklit, majd hívjuk fel őket. Úgyhogy remélem, a bácsié volt a bicaj, különben ők most nagy segítőkészségükben ellopták valaki másét.

Letettem a fecnit az asztalomra, majd a hordágyhoz sétáltam.

– Jó napot! – köszöntem hangosan. A beteg rám nézett, de nem válaszolt. – Hogy hívják? Mi történt önnel?

Csend.

– Fel tudja emelni a bal karját? – kérdeztem.

Felemelte.

– Ért engem. És ha először köszönt a mentősöknek, akkor beszélni is tud – gondolkodtam hangosan.

Feltettem még pár kérdést, de semmire sem válaszolt. Viszont mindent megcsinált, amit kértem, úgyhogy nem tűnt túl valószínűnek, hogy egy friss stroke miatt ne szólalna meg. Erzsi közben feltette a vérnyomás- és a szaturációmérőt – a beteg minden paramétere tökéletes volt.

– Na, akkor próbáljuk újra – néztem a betegre. – Jó napot, mi történt önnel?

Ő egy pillanatig összeráncolt szemöldökkel koncentrált.

– Mindjárt mondom – motyogta.

Végtelenül megkönnyebbülve felsóhajtottam. Egyrészt, a beteg végre kommunikált velünk, másrészt mindjárt ki fog derülni, hogy mi is történt vele, és hogy érzi most magát. 

– Igen? – biztattam reménykedve.

– Mindjárt mondom…

Várakozva néztem rá.

– Mindjárt mondom…

Leplezetlen kíváncsisággal, visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy válaszoljon. Szinte tapintani lehetett a levegőben a feszültséget. Mindjárt kiderül, hogy milyen rejtélyes kalandokba keveredett a bolt és a bicikli mellett térdelés közben.

– Mindjárt mondom…

De nem mondta.

– Jó – sóhajtottam lemondón. – Próbáljunk mást. Van ismert betegsége?

– Mindjárt mondom… Mindjárt…

– Legalább azt meg tudja mondani, hogy van-e hozzátartozója, akit fel tudunk hívni.

– Mindjárt mondom…

– Igen…?

– Mindjárt mondom… Mindjárt mondom…

De hiába vártam. A huszadik „mindjárt” után éppen feladtam volna, amikor a beteg egyszerre csak elmosolyodott, felfelé fordította a tenyereit, kitárta a karját felém, és csak annyit mondott:

– Tádámmm.

A végét szépen, hosszan elhúzva. Tádámmm.

Erzsi úgy elkezdett nevetni, hogy eltűnt a hordágy túloldalán. A kezéből kiesett holmik szanaszét gurultak a vizsgálóban.

– Tessék? – kérdeztem a betegtől meghökkenve, mire ő megismételte a mozdulatsort.

– Tádámmm.

Olyan kedvesen, cinkosan, elégedetten mosolygott rám, hogy végül én is elnevettem magam.

– Na, Gyuri bácsi, megvizsgálom, rendben? Közben pedig igazán elmesélhetné, hogy mégis mi történt önnel. 

Végigcsináltam a teljes fizikális és neurológiai vizsgálatot, de választ ez idő alatt sem kaptam.

Viszont most már mindvégig mosolygott. 

– Hát a jó hír, hogy semmi kóros eltérést nem találtam, úgyhogy csináljunk egy koponya-CT-t, aztán azzal meg a labor alapján megyünk tovább – mondtam Erzsinek. Felmutattam a cetlit az ismeretlen számmal a betegnek. – Tetszik tudni, ez kinek a száma?

Gyuri bácsi ismét széttárta a karját:

– Tádámmm. Tádámmm…

– Elképesztő hely a sürgősségi – csóváltam a fejem, miközben kinyomtattam a CT vizsgálatkérő lapját.

– Ezért szeretjük – kacsintott a mentőtiszt, majd letette elém a tabletet. – Aláírnál nekem, légyszi?

Gyorsan lefirkantottam a nevem és a pecsétszámom.

– Azta, de csúnyán írsz – nézegette az aláírásom hunyorogva.

– Ezért mentem orvosira, pluszpontnak számított a felvételinél – vontam vállat. 

Közben a betegszállító elvitte a vizsgálatra a továbbra is kitartóan tádámmozó bácsit.

– Doktornő, mit szeretnél? – kérdezte Erzsi az asztal mellé lépve.

– Egy tripla kávét – nyögtem a halántékomat dörzsölve.

– A laborból – mutatott a vérvételes csövekre. – Mit szeretnél a laborból?

– Ó – sóhajtottam csalódottan. – Bocs. Mindjárt megírom a kérőlapot.

A papírok elintézése után tárcsáztam az ismeretlen számot, reménykedve, hogy egy hozzátartozót sikerül elérnem.

– Igen, tessék! – szólt egy női hang a telefonba.

– Jó napot kívánok, a kórház sürgősségi osztályról telefonálok. 

– Jaj, csak nem vitték be Gyurit megint? – sóhajtott a nő. – A felesége vagyok. Mi történt?

– Az utcán találták, a földön térdelt, és csak annyit mondogat, hogy…

– Tádám?

– Igen – válaszoltam meglepődve. 

– Tudja, Gyuri sajnos elég gyakran iszik. De ő sosem erőszakos, sosem kiabál, ittasan sem. Régen ismert bűvész volt, és az előadását mindig meghajlással és egy »tádám«-mal zárta. Ha iszik, mosolyog, boldog, és ezt szokta ismételgetni.

De bármennyire is aranyos, engem ilyenkor mindig kiráz a hideg, mert Édith Piafra emlékeztet, tudja, a Padam Padam dalra… És az ő utolsó szavaira, hogy…

– „Minden átkozott dologért, amit ebben az életben teszel, meg kell fizetned.”

Egy pillanatra csönd lett a vonal végén.

– Nemsokára ott leszek a kórházban. Ha csak az ittassága a gond, haza is hozom. Rendben?

A CT negatív lett. A laboreredmények is megérkeztek. A beteg véralkoholszintje 3 ezrelék fölött volt, egyéb eltérés nélkül. A felesége is hamar beért. Egy gyors telefonhívással azt is kiderítettük, hogy a bicikli valóban Gyuri bácsié volt, és elintéztük, hogy visszakerüljön a gazdájához. A feleség párás szemmel köszönt el tőlünk. 

– Egyszer biztosan abbahagyja majd az ivást, és újra szeret majd a jelenben élni – mondta, de hangjából hiányzott a meggyőződés.

Aztán Gyuri bácsihoz fordult. Olyan intenzív szeretettel nézett rá, hogy elszorult a szívem. Átölelte, megszorította a kezét, úgy indultak hazafelé.

– Tádámmm – integetett vissza nekem széles mosollyal a beteg. 

– Hát – fordultam Erzsihez – legalább megtudtuk a probléma valódi okát. És bárcsak minden nálunk kikötő részeg ennyire aranyos lenne. – Felvettem a hátizsákom. – Kösz a mai munkát.

Erzsi egy pillanatig csak integetett utánam. Aztán, ahogy kiléptem az ajtón, hirtelen elmosolyodott, és széttárta a karját.

– Tádámmm.

Ez hetekkel ezelőtt történt, de azóta rituális üdvözlésünkké vált. Ha összefutok Erzsivel a folyosón, megáll velem szemben, széttárja a karját és rám mosolyog: Tádámmm.

Ilyenkor mindig az jut eszembe, az én „tádám”-om vajon mi lesz majd.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / andresr

Imolya Patricia