Élet a hipochondria és a tagadás között – Innen tudhatod, mikor kell orvoshoz menni

–

Noha nincsenek kőbe vésett szabályok arra nézve, mikor kell orvoshoz menni, és mikor várni, léteznek olyan támpontok, kiugró tünetek, amelyek esetén mihamarabb fel kell keresni egy szakembert, illetve be kell menni az ügyeletre. Főszabályként az is elmondható, hogy ha bizonytalan vagy, inkább hívd fel a háziorvost, a védőnőt, a gyerekorvost vagy más egészségügyi szolgáltatót, és konzultálj, mi a teendő – abból baj nem lehet. 

Vegyük például a megfázást, az influenzát!

Tipikusan olyan problémák, amelyeket sok pihenéssel, megfelelő folyadékpótlással, vény nélkül kapható szerekkel otthoni körülmények között szoktunk kikúrálni. Ha viszont fülfájás, két hétnél tovább tartó köhögés, tartós vagy súlyos hányás társul hozzá, lényeges, hogy orvoshoz forduljunk. Hasonló a teendő, ha felnőttként hirtelen visszatér, esetleg súlyosbodik a lázunk – itt tehát elsősorban nem a láz szintje számít, hanem az a mintázat, amelyet követ.

Más a helyzet gyerekek esetén: ha három hónaposnál kisebb babánk van, már az első lázas napon fel kell vennünk a kapcsolatot a gyermekorvossal. 

Ha idősebb gyerekünk állapota rosszabbodik, a láz mellett hányást, hasmenést, fulladást, akadozó légzést tapasztalunk nála, kába, nehezen ébreszthető, sokat sír, nyögdécsel, unszolás ellenére is keveset iszik, vagy kiütések jelentkeznek rajta, szintén telefonáljunk a szakembernek. Azért is fontos, hogy képben legyünk a lázcsillapítás legfrissebb nézeteivel, hogy egyrészt ne terhelődjön túl a rendszer – ne rohanjunk be szülőként azonnal a sürgősségire, még ha érthető módon meg is vagyunk ijedve, másrészt ne kockáztassuk, hogy a legyengült immunrendszerű gyerek esetleg más betegségeket szedjen össze, amíg a váróban tartózkodik. 

A Covid óta egyébként is változtak az orvoshoz járási szokásaink: sokan megtanultuk, hogy először telefonon, e-mailben, online egyeztessünk, és csak indokolt esetben jelenjünk meg személyesen a rendelésen, valamint begyakoroltuk a maszkviselést is, amelyhez bármikor visszatérhetünk, ha csökkenteni szeretnénk a fertőzések veszélyét. 

Irányelvek, amelyek segítenek a döntésben

Összességében elmondható, hogy a hirtelen jelentkező, súlyos, szokatlan, vagy hosszú időn át fennálló, illetve rosszabbodó tünetek azok, amelyek mellett semmi esetre sem mehetünk el. Nem ritka például az alkalmi hasmenés, de ha három napnál tovább fennáll, vagy ha a széklet fekete, kátrányos, vér jelenik meg benne, netalán súlyos alhasi fájdalmakat tapasztalunk, kérjük szakember segítségét. Az is gyakran előfordul, hogy fáj a fejünk, a hátunk, emésztési panaszaink vannak, vagy igencsak megszenvedjük a menstruációnkat. 

Lényeges utánajárni, mi az, ami még kvázi normálisnak tekinthető, és pihenéssel, otthoni ápolással gyógyítható, és mi az, ami már zavart, más betegséget jelezhet.

Fáradtak például mindannyian szoktunk lenni, de ha heteken keresztül enerváltak, energiahiányosak, levertek vagyunk, annak érdemes utánajárni. Árulkodó lehet továbbá a hirtelen fogyás, korábban nem tapasztalt szédülés, mozgáskoordinációs nehézség, erős izzadás, különböző duzzanatok, bőrkiütések vagy az anyajegyek változásai. 

A tünetek észlelésekor természetesen más tényezőket is mérlegelnünk kell: ha például asztmásak vagyunk, különösen oda kell figyelnünk a légúti fertőzésekre. Számít az is, hogy műtétet, injekciót, új gyógyszer kipróbálását követően jelennek-e meg a szimptómák, vagy sem, illetve milyen egyéb rizikócsoportokhoz tartozunk (életkor, örökletes betegségek, egészségkárosító szokások alapján).  

Az egyik véglet: amikor mindenért orvoshoz járunk

Teljesen természetes, hogy időnként mindannyian aggódunk az egészségünkért. Ugyanakkor vannak olyanok, akik szinte állandóan attól félnek, hogy életveszélyes betegségük van, vagy súlyosan meg fognak betegedni a közeljövőben. Ezek a negatív érzések néha irreális méreteket öltenek: akkor is elárasztják őket, ha nincs, esetleg csak kevés tünetük van, és akkor sem képesek igazán megnyugodni, miután az alapos orvosi kivizsgálás sem tárt fel problémát. A szorongásuk oly mértékben fokozódhat, ami már a mindennapi működésüket is veszélyezteti. Konfliktusaik vannak a szeretteikkel, hiszen másról sem tudnak beszélni, csak az egészségükről, az életük drasztikusan beszűkül; sokat hiányoznak a munkahelyükről, csökken a teljesítményük; drága, és a szakemberek által szükségtelennek tartott konzultációkat, vizsgálatokat kérnek. 

A hipochondria ráadásul könnyen önrontó körré válhat. Jellemző ugyanis erre az állapotra, hogy a személy hajlamos félreértelmezni a szervezete jelzéseit.

Egyrészt ártalmatlan testi érzeteket, például gyomorzajokat vagy egy tüsszentést is abnormálisnak tekint, másrészt olyan enyhébb panaszokat is súlyos betegség jeleként észlel, amelyeket rendszerint fáradtság, túlterheltség okoz. Az intenzív aggodalom azonban önmagában is stresszt jelent, amely általában tovább súlyosbítja a kezdeti tüneteket, például az izomrángásokat, a fejfájást vagy a hányingert.   

Nehéz ebből a negatív spirálból kilépni, már csak azért is, mert a hipochondria gyakran az orvos-beteg kapcsolatra is extra feszültséget ró. Miután a személy sokadszorra tér vissza – néha ugyanazokkal az – enyhe problémákkal, az egészségügyi személyzet azt élheti meg, hogy kellemetlen, fárasztó pácienssel van dolga, aki nem együttműködő, „csak az idejüket rabolja”, vagy „beképzeli a betegségeit”. Az illető viszont úgy gondolhatja, nem foglalkoznak vele érdemben, nem támogatják abban, hogy kiderüljön, mi baja.

Ahelyett viszont, hogy a felek elmerülnének a betegszerep érvényessége körüli vitákban, fontos lenne látni a lényeget: azt, hogy a szenvedés maga nagyon is valóságos – azt vagy a szorongás, vagy a megmagyarázatlan tünetek okozzák, de mindkét esetben segítségre van szükség. 

Megbélyegzés helyett újfajta megközelítések

Mivel a hipochondria kifejezéshez az elmúlt évtizedekben többnyire negatív jelentéstartalmak kapcsolódtak, a szakemberek úgy gondolták, ideje új terminológiát bevezetni. Ráadásul napjainkban, a tudomány fejlődésével egyre jobban látjuk, mennyire mesterséges a test és a lélek két különálló kategóriaként való elképzelése. A valóságban ezek a rendszerek egymástól elválaszthatatlanok, és olyannyira összehuzalozottan működnek, hogy minden szomatikus betegségnek van pszichés vetülete, illetve a mentális nehézségeink is kihatnak a szervezetünk működésére. Ezért is van nagy szükség pszichológusok, pszichiáterek, illetve más szakorvosok szoros együttműködésére a holisztikus, az egész emberre kiterjedő gyógyászatban. 

Ma már a mentális zavarok legfrissebb diagnosztikai kézikönyve (a DSM-V) vagy szomatikus tünetekről (amelyeknek nem ismerjük a hátterét), vagy betegségszorongás-zavarról beszél. Utóbbi az, amit évtizedeken keresztül hipochondriaként emlegettek. A betegségszorongás-zavar szóhasználat nemcsak azért szerencsés, mert az elődjénél semlegesebb, hanem azért is, mert a nevében hangsúlyozza, hogy egy szorongásos zavarral állunk szemben (nem tettetéssel, csalással vagy a figyelemfelkeltés vágyával).

Ez az állapot ráadásul gyakran együtt jár más, hasonló típusú problémákkal is: köztük a fóbiával (retteg a betegségtől; nem lép ki az utcára, nehogy elkapja), a kényszerbetegséggel (állandóan méri, amit mérni tud, megszállottan monitorozza a testi működését), a pánikzavarral (hajlamos katasztrofizálni a tüneteit), vagy a szerhasználattal (öngyógyítás céljából). 

A betegségszorongás-zavar általában fiatal felnőtt korban kezdődik, és az életkor előrehaladtával súlyosbodhat, már csak azért is, mert egyre inkább előtérbe kerülhet az emlékezetvesztéstől való félelem is. Bár a pontos háttérmechanizmusok még nem teljesen ismertek, az eddigi kutatások szerint a betegségszorongás-zavar kialakulásában szerepet játszhatnak a gyermekkorban elszenvedett traumák, betegségek, a bántalmazásnak való kitettség, az extrém mértékű stressz, a családban előforduló súlyos betegségek, az aggodalomra való fokozott hajlam, vagy az egészségügyi vonatkozású internetezés. 

Mit lehet tenni? 

Különféle terápiák léteznek, amelyekkel a betegségszorongás-zavar – más szorongásos zavarokhoz hasonlóan – jól kezelhető. Ezek közé tartozik a kognitív viselkedésterápia, amely többek között arra irányul, hogy a személy képes legyen átalakítani az egészséggel és betegséggel kapcsolatos hiedelmeit, megtanulja hatékonyabban értelmezni a testi jelzéseit, illetve csökkenteni tudja a szorongását. Hasznosak szoktak lenni az olyan testi tudatosságot fokozó módszerek, mint például a mindfulness vagy a relaxációs technikák. Gyógyszeres kezelésre is van lehetőség, szorongásoldók, antidepresszánsok alkalmazására. Mivel a betegségszorongás-zavar súlyosságára a mindenkori stressz is nagy hatással van, az is sokat segít, ha a személy a stresszkezelésben fejlődik, vagy elkerüli azokat a helyzeteket – például az ijesztő cikkek böngészgetését a neten –, amelyektől a feszültsége jelentősen csökken. Lényeges, hogy megbízható, higgadt információkra támaszkodjon. 

Ami a betegségszorongás-zavart illeti, nem igaz a mondás, miszerint „jobb félni, mint megijedni”. Folyamatosan félni nem jó, mert rengeteg figyelmet, energiát, pénzt von el a személytől, miközben ellehetetleníti a működését, a társas kapcsolatait. 

A másik véglet: amikor soha nem megyünk orvoshoz

A betegségszorongás-zavar nemcsak azt eredményezheti, hogy valaki szükségtelen konzultációkra jár el, hanem azt is, hogy szükséges vizsgálatokon sem vesz részt, nehogy kiderüljön, valami komoly baja van. Biztosan te is ismersz olyan embereket, akiket úgy kéne „elvontatni” a rendelőbe, mert a végletekig ellenállnak, nehogy szakemberhez kelljen fordulni. Azzal viszont, hogy a homokba dugják a fejüket, azt kockáztatják, hogy az esetleges betegségeik már csak akkor derülnek ki, amikor nagyon nagy a baj. A megelőző orvoslásnak ellenben pont az lenne a célja, hogy a legelején lehessen „elcsípni” problémákat, amikor a gyógyulási esélyek is a lehető legnagyobbak, nem jönne létre tartós funkcióromlás, a felépülés pedig nem igényelne annyi időt, energiát, költséget sem a személy, sem a rendszer részéről. 

Annak, hogy vonakodunk orvoshoz menni, rengeteg oka lehet. Ezt mi sem szemlélteti jobban, mint az amerikai Nemzeti Rákkutató Intézet 2015-ös felmérése, amelynek során 1377, orvoshoz elvétve járó személy fogalmazta meg a témával kapcsolatos gondolatait. A válaszok rendszerezésekor kiderült, hogy nagyon változatos magyarázatokra hivatkoznak. Az egészségügyi ellátás kerülése mögött meghúzódó egyik leggyakoribb tényező, hogy az emberek egész egyszerűen azt gondolják, nincs rá szükségük. Azt hiszik, a problémáik „idővel megjavulnak”, „maguktól elmúlnak”, vagy úgy ítélték meg, „nem eléggé betegek”. Ez a hozzáállás természetesen lehet józan mérlegelés eredménye is, máskor viszont tévhiteken alapul. Nem igaz például, hogy a magas vérnyomást az ember feltétlenül érzi (ezért is hívják „néma gyilkosnak"). Azt is fontos tudatosítani magunkban, hogy nem csak akkor kell orvoshoz menni, amikor észlelhető bajunk van.

A szűrővizsgálatok éppen azt tennék lehetővé, hogy a betegségeket már azelőtt észrevegyük, mielőtt komolyabb testi tüneteket okoznának. 

A második csoportba az orvosi ellátás hozzáférhetőségének akadályait sorolták a kutatók. Sok résztvevő arról számolt be, hogy nincs ideje orvoshoz fordulni, nem tud emiatt szabadnapot kivenni, nincs pénze magánrendelésre, nincs, aki vigyázzon a gyerekeire, vagy az utazást nem tudja megoldani. A gazdasági, logisztikai szempontok mellett megjelentek az ellátás minőségével kapcsolatos aggodalmak is. Sokaknak nem tetszett az a mód, ahogy a kórházakban bánnak vele, úgy érezték, nem hallgatják meg, nem veszik emberszámba, vagy nem magyarázzák el neki a dolgokat. Vannak, akik nem bíznak az orvosokban, nem akarnak gyógyszereket szedni. A kedvezőtlen értékelések nemcsak a személyzetre, hanem magára a rendszerre is vonatkoznak: a hosszú várakozási időre, az időpontfoglalás nehézségeire. 

A szűrővizsgálatok elhanyagolása érzelmi komponenseket is szép számmal magában hordoz.

Van, akit a félelem tart vissza: félelem a tűtől, a fájdalomtól, a műtéttől, a rossz hírektől. Mások inkább szégyenkeznek, például a testük miatt vagy a neveltetésükből adódóan, de az is lehet, hogy bűntudatuk van, mert azt gondolják, az életmódjuk miatt alakult ki a betegségük.

Az is lehet, hogy valaki a múltbéli traumatikus tapasztalatai miatt viseli nehezen, ha mások, akár szakemberek, hozzáérnek. És sajnos az is előfordul, hogy az illető pont egészségügyi intézményben szerzett kellemetlen, vagy egyenesen megalázó élményeket, ezért vonakodik visszamenni oda. Ez különösen igaz például azokra az LMBTQ-emberekre, akiket a személyzet részéről akarva-akaratlanul negatív megjegyzések értek, emiatt pedig úgy érezték, nincsenek biztonságban.  

Ismerni kell az okot, hogy segíteni tudj a megoldásban 

A fenti vizsgálat azért is nagyon fontos, mert rámutat arra: egyáltalán nem mindegy, valaki miért nem megy orvoshoz. Ha képesek vagyunk feltérképezni a viselkedése mögött meghúzódó indítékokat, akkor arra reagálva tudjuk támogatni abban, hogy eljusson a megfelelő vizsgálatokra. Ebben mindannyiunknak lehet feladata. A döntéshozóknak, kórházaknak, egészségügyi szolgáltatóknak az, hogy minél minőségibb, gyorsabb, zökkenőmentesebb legyen az ellátás. Az orvosoknak, szakdolgozóknak, hogy a szaktudásuk legjavát nyújtsák, partnernek tekintsék a betegeket, körültekintően kommunikáljanak velük, és odafigyeljenek az igényeikre. 

Nekünk talán az, hogy merjük elmondani ezeket az igényeket, és úrrá legyünk a saját halogatásunkon, félelmeinken, bizalmatlanságunkon. Barátként, családtagként pedig, hogy megkérdezzük, mire lenne szüksége a másiknak. Néha már az is sokat számít, ha segítünk neki szakembert keresni, időpontot foglalni a neten, elvisszük autóval, vagy vigyázunk a gyerekeire, amíg házon kívül van.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Boris Zhitkov

Milanovich Domi