A legkiszolgáltatottabb koraszülött babáknak van a legnagyobb szüksége a szülői gondoskodásra – Így segít a kenguruzás a legelesettebb babákon

–

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem mindig összeszorul a szívem és összerándul a gyomrom, amikor egy koraszülöttet látok. Közben tisztában vagyok a csodával, érzem azt a szívmelengető érzést, ahogy ezek a kisbabák napról napra erősödnek a hatalmas élni akarásukkal. Amikor pedig úgy látom őket, hogy valamelyik szülőjük mellkasán pihennek… kevés ennél megindítóbb képet tudok elképzelni. Pedig ez sokkal több egy megható pillanatnál. A kenguruzás ugyanis az anyatejjel, az édesapa és az édesanya folyamatos jelenlétével, a zajok és a fények csökkentésével, az anyaméhhez hasonló környezet megteremtésével és az érintéssel ma már tudományos bizonyítékokra épülő non-farmakológiai eljárás. Gyógyszer, méghozzá mellékhatások nélkül – ugyanakkor egyáltalán nem mindegy, hogyan csináljuk.

Hogyan kell jól kenguruzni?

„Nagyon-nagyon fontos, hogy úgy vártuk el a kenguruzást éveken keresztül bármelyik PIC (Koraszülött Intenzív Centrum) osztályon, hogy gyakorlatilag nem tanítottuk meg a nővéreket arra, hogyan is kell ezt jól csinálni. A kenguruzásnak az alapja az, ahogyan mozgatod, ahogyan kiveszed a babát az inkubátorból, és ahogyan rákerül az édesanya mellkasára. 

Ez minél kisebb stresszel kell járjon a babára nézve, mert ha »átrepítik«, a baba közben szó szerint meg akar halni. 

Onnantól kezdve pedig a kenguruzás élménye nemcsak a baba és az édesanya számára lesz szörnyű, hanem a nővér számára is” – részletezi Nagy Lívia érintett édesanya, gyermekápoló és a Melletted a helyem Egyesület egyik alapítója. A kisbabát tehát úgy kell kivenni, hogy szinte észre se vegye, hogy elmozdították, ezzel védve a teljes keringését és az idegrendszerét. Így mielőtt kivennék a babát, kézrátétellel készítik fel arra, hogy valami történni fog. 

Vannak „hello pontok” a baba testén, amiket meg kell ismertetni a szülőkkel, és amiket meg kell tanulnia a babának is.

Ő az oldalára fektetve várja azt, hogy kiemelje az édesanya, aki egész egyszerűen csak ráhajol a saját gyerekére, a mellkasára fogja, leül vele, és amikor mindenki megnyugodott, akkor függőleges helyzetbe hozza a babát a saját mellkasán. Amikor erre nincs lehetőség, vagy nem elég bátor még az édesanya, akkor a nővéreknek kell segíteni, de gyakorlatilag pontosan ugyanezzel a mozdulatsorral: a babát az édesanya mellkasára juttatva.

Mi a különbség élettani szempontból a fent leírt módszer és aközött, hogy a koraszülött kisbabát egyszerűen csak áttesszük („reptetjük”) az inkubátorból az anyukája mellkasára? 

A magzatra ható gravitációt az anyaméh és az anyaméhben lévő magzatvíz kompenzálja. A normál idegrendszeri fejlődéshez arra van szüksége, hogy ne kelljen a gravitációval foglalkoznia: 

oda tudja például venni a kezét a szájához, össze tudja tenni, ahogy a lábait is, ami számára nagyon megnyugtató. „Ha az inkubátorban egy gyereket a hátára fektetsz” – magyarázza dr. Nádor Csaba neonatológus szakorvos, az Egyesület egy másik alapítója – „akkor ezeket nem tudja megcsinálni, mert le kell győznie az egész gravitációt, amire abban a pillanatban még képtelen. Ha a kisbabát úgy veszed ki, hogy a tenyeredre teszed, és »reptetve« viszed oda az anyához, akkor azt éli meg, hogy a kezére, a lábára, a testére, óriási erő hat, ez pedig borzalmas teher neki.” 

A kenguruzásnak van még egy nagyon fontos fizikai feltétele: a bőr-bőr kontaktus megvalósulása

Annak is van hatása a kötődés kialakulására és megerősödésére, ha a szülő ruhában a mellkasára veszi a gyermeket, de élettani szempontból nem elegendő. Dr. Nádor Csaba ezt kiválóan szemléltette egy példán keresztül. Ha van egy 26 hetes gyerek, akihez egy óra alatt ötször be kell nyúlni az inkubátorba, mert leáll a légzése, akkor az édesapja (vagy az édesanyja) mellkasán felöltözve egy-két légzéskimaradással kevesebbet lehet tapasztalni, de ha ugyanez a szülő bőr-bőr kontaktusba kerül a babájával, akkor valószínű, hogy a légzéskimaradások száma egyre vagy nullára csökken. „Volt egy olyan babánk, aki 24 hétre született, és nemrég került továbbgondozásra úgy, hogy semmiféle betegsége nem volt” – meséli nagy lelkesedéssel – „Igazi sikertörténet volt: ott tényleg megvalósult az, hogy a nővérke, aki vele foglalkozott, csak erre az egy gyerekre és az anyukájára figyelt. Az anya így állandóan kenguruzott, nem tudtam úgy bemenni, hogy ne bőr-bőr kontaktusban lett volna a babával.” 

Nagy Lívia és dr. Nádor Csaba a Melletted a helyem Egyesület alapító tagjai és élharcosai hét évvel ezelőtt kétségek között, de irigylésre méltó eltökéltséggel vágtak bele valami olyanba, amiről álmukban sem gondolták volna, hogy ilyen messzire juthat.  Kapcsot szerettek volna képezni a szülők és az ellátók között, hogy mind a két oldal megismerje a másik gondolkodását, vágyait, félelmeit. Mára pedig ezt messze túlszárnyalva honosítottak meg egy olyan képzést, aminek köszönhetően ma Magyarországon már alig van olyan koraszülöttosztályon dolgozó, orvos, nővér vagy pszichológus, aki nem tudja, hogy egy koraszülött gyereknél a család bevonása a kezelés részét kell, hogy képezze.  

„Édesanya! De örülök, hogy jött!”

Dr. Nádor Csaba hangsúlyozza, hogy a kenguruzás gyakorlati megvalósítása nem valamiféle kedvesség vagy illendőség. A Melletted a helyem Egyesület által honosított FINE-képzés rávilágít: ahhoz, hogy a koraszülött kisgyerek minél egészségesebb emberré váljon és a család egy minél egészségesebb családdá, teljesen más dolgok is szükségesek a klasszikus gyógyszereken és módszereken kívül, mint a paracetamol vagy a lélegeztetés. 

A fájdalomcsillapításban ezt úgy hívják, hogy édesanya és édesapa, úgy hívják, hogy érintés és anyatej. 

Ezek mind nagyon könnyen hozzáférhetők, csak meg kell tanulni használni őket, és úgy megmutatni az érintett szülőknek, hogy legyen kedvük ott lenni az intenzív osztályon. Olyan hangulatot kell teremteni, hogy a szülő szívesen menjen be, még a koronavírus-járvány idején is. Szerintük nincs olyan anyuka, aki ne szeretne ott lenni a kisbabája mellett, de azt, hogy „Édesanya! De örülök, hogy jött!” sokféle hanglejtéssel lehet mondani. Ebből van olyan, amitől az az édesanya a következő három napban egyszer sem fog jönni, és olyan is, amivel utána az anyukát nem tudják majd kiküldeni az osztályról, mert azt fogja mondani: „Istenem, de jó, hogy itt vagyok!”

Ahhoz, hogy a kenguruzás valóban terápia legyen, partnerként kell kezelni a szülőket. 

„Ha nem tekinted egyenrangú félnek a szülőt, hogyan mernéd a következő két-három órában rábízni, hogy figyeljen a gyermekére?” – hangzik el a költői kérdés dr. Nádor Csabától – 

„Az régen rossz, ha valakinek úgy kell kenguruzni egy osztályon, hogy egyfolytában ott van mellette a nővérke – ez az intimitásnak is nagyon-nagyon erősen gátat szab.

Az ellátószemélyzet pedig addig tud foglalkozni más szakmai dolgokkal, hiszen a kenguruzást az édesanya vagy az édesapa gyönyörűen megoldja. Ez nemcsak a gyereknek, az anyának és a családnak jó, hanem az osztálynak is. Egy win-win szituáció.”

Orvosi szempontból a lélegeztetőgép azt dönti el, hogy egy gyermek életben marad-e, vagy sem, esetleg kialakul-e egy borzalmas tüdőbetegség vagy nem. De arra, hogy milyen idegrendszeri túlélése lesz, hogy kétévesen a fejlődéspszichológiai teszten milyen eredményt fog produkálni, hogy az óvodában majd mennyire tud részt venni a játékokban, a suliban mennyire fog jól teljesíteni, nem jelent választ. Ezek, a kiegészítőnek gondolt, ám ma már alapterápiák – amelyeknek szigorúan a részét kell, hogy képezze a 24 órás szülői jelenlét és a kengurumódszer bőr-bőr kontaktussal – azonban már igen. 

Livi hozzáteszi azt is, hogy a kenguruzás a legjobb fájdalomcsillapítója annak a napi 16–20 fájdalmat vagy stresszt okozó beavatkozásnak, amelyeken a koraszülött babák keresztülmennek. Rengeteg bizonyíték van róla, hogy az édesanyja vagy az édesapja mellkasán a baba ezeket szinte észre sem veszi.

Az idegrendszer fejlődésének szempontjából pedig egyáltalán nem mindegy, hogy az idegsejtkapcsolatok (szinapszisok) olyan pillanatokban keletkeznek, amikor a baba rosszul érzi magát, vagy olyankor, amikor jól van. A szakemberek ezért kiemelik, hogy olyan környezetet kell teremtenünk, amelyikben a gyerekkel azt éreztetjük: még mindig méhen belül van.

Hogy nem történt semmilyen rossz, nem kellett kibújni, nincsenek ezek a félelmetes hangok, éles fények, nincs gravitáció, nincs az állandó fájdalom – de anya itt van.

Ez minél inkább megvalósul, annál egészségesebb idegrendszerű és pszichéjű gyereket sikerül felnevelni. Természetesen azért adódhatnak technikai kihívások is, de a kenguruzás hatása ma már nemcsak megfigyelés, hanem evidencia. Ha ezt valaki nem így csinálja, akkor egy bizonyos terápiás lehetőséget vesz el a gyerektől. Ezt a terápiát pedig másképpen nem lehet odaadni, mással nem lehet pótolni. Nincs ilyen lélegeztető, nincs ilyen gyógyszer, nincs ilyen tápszer. Ezt a gyereknek az anyja-apja tudja csak nyújtani, más nem. 

Dr. Haskó Zita neonatológus szakorvos művésze volt annak, hogyan lehet elérni, hogy a fent leírtak megvalósuljanak egy osztályon. „Igazi összekötő volt az orvosok és a nővérek között” – emlékszik vissza a FINE-képzésben dolgozó kollégájukra Nagy Lívia és dr. Nádor Csaba, és hallom a hangjukon, látom az arcukon, hogy Zita gondolkodásmódja, pozitív kisugárzása és csillapíthatatlan tettrekészsége még mindig itt van velük. „Mindig mindenki számára a babák hangját közvetítette: »Állj meg az inkubátor mellett, és vedd észre, hogy mit mond neked ez a baba!« Mindig megpróbálta beleélni magát a másik helyzetébe, mielőtt bármilyen következtetést levont volna vagy bármilyen döntést hozott volna. Ha valamelyik baba nem kenguruzott, úgy tudta mosolygósan, kedves és kérdő hangján számonkérni a kollégákat, hogy azonnal eredményt ért el vele. Ha pedig másképp nem, gyógyszerként írta ki. Egy nagyon fontos képzőnket vesztettük el az ő személyében, ezért mostantól még inkább kutya kötelességünk jól és minél szélesebb körben folytatni az egyesület munkáját” – mondják. 

Múlt, jelen és jövő

Mi kell ahhoz, hogy az összes koraszülöttintenzív-osztályon megvalósuljon az a sok minden, amit ebben a cikkben elmeséltünk?

Dr. Nádor Csaba szerint mindig a fejekben a legnehezebb elérni a változást, de megfelelő méretű osztályokra, helyiségekre is szükség van. Sőt, ahhoz, hogy az idén év végén megjelenő legfrissebb WHO-ajánlást mindenben követni lehessen majd, családi szobákra lesz szükség, ahol az inkubátor mellett elfér a szülők ágya is.

„A magyar egészségügyben jelenleg egyensúlytalanság van a szülői jelenlét lehetőségében: míg ugyanannak a kórháznak az első emeletén megszólják azt a szülőt, aki nincs ott egész nap a rotavírusban szenvedő gyermekével, addig a koraszülöttosztályra sok helyen alig mehet be a szülő. 

Szörnyű ezt kimondani, de pont az a baba, amelyik a lehető legkiszolgáltatottabb, a lehető legbetegebb, amelyiknek a legnagyobb szüksége lenne a szülői gondoskodásra, nem kapja ezt meg”

 – egészíti ki Nagy Lívia. „Rengeteg tanulmányt fordítunk, rengeteg módon próbáljuk közelebb hozni a szakmai résztvevőknek a tudományt, hogy ne süllyedjenek bele a korábbi rutinba. Ahol nehezen indul a változás, ott a sokféleség helyett a stabilitás, az innováció és a rugalmas szervek helyett pedig a protokoll van előtérben, és egy ilyen rendszerben nagyon könnyen ellenállóvá válnak a résztvevők az új ötletekkel szemben. Ezért változást elérni igazi kihívás.”

Ma, a kenguruzás világnapja alkalmából elkezdődik a Melletted a helyem Egyesület kenguruversenye, ami nem arról szól majd, hogy melyik osztály lesz a végén az első vagy az utolsó, hanem arról, hogy a koraszülöttosztályok láttassák: a kenguruzás megvalósítása és annak megmutatása igenis fontos a számukra mint ellátók számára. Idén két díjat adnak át: az egyiket annak az osztálynak, ahol a verseny egy hónapja alatt a legtöbb kenguruzás történik, a másikat pedig annak, ahol a legfiatalabb, legkevesebb hétre megszületett kisbabával valósítják meg a kenguruzást. 

A Melletted a helyem Egyesület munkája és ezzel együtt a FINE-képzés, mely a Családbarát Szülészeti Pályázati Program keretében valósulhat meg, a tudásmegosztás páratlan példája a magyar egészségügyben. Az országban működő 20 III-as szintű intenzív osztályból mára csak egyetlen maradt, amelyik még nem vett részt a képzésben, és az egyesület tapasztalatai szerint mostanra nagyjából 10–13 olyan PIC van, ahol a kenguruzás és a szülői jelenlét lehetséges, de a pontos helyzetképhez szükséges lesz az anyai visszajelzések szisztematikus gyűjtése. Sikerük titka, hogy szülők, orvosok és ápolók közösen álltak és állnak ki a változásért, hogy a nemzetközi színvonalú képzési anyag minden betűje tudományos bizonyítékokkal alátámasztott, az éjszakánként önkéntes módon belefektetett munka, valamint Inga Warren személye, aki létrehozóként segítette a FINE-képzés magyarországi megvalósítását. 

Most pedig: Vigyázz, kész, rajt! Kenguruzás indul!

Kőrizs Kata

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/manonallard