2014 – december vége

Érdekes, hogy negatív a teszt, mert a terhesség összes tünetét érzem magamon. Kicsit szomorú vagyok, de, mondjuk, azért nagy önbizalomra vallott, hogy 35 évesen az első hónapban meg kívántam foganni. Tétlenül azonban nem várok, a következő héten csináltatok egy hormonsort. Elég rémesen fest, és mintha valami gyulladásom is lenne.

Eddig dr. X-hez jártam, de nem vagyok vele megelégedve, ezért a barátnőm javaslatára fölkeresem dr. Y-t. Ő nála szült, ódákat zeng róla. Dr. Y nagyon kedves. A hormoneredményeimről szóló papírt felületesen átfutja, azt mondja, teljesen rendben van. De ez meg ez itt eléggé kilóg a normál tartományból, mondom. Az nem gond?

Még mindig mosolyog, de egy kicsit úgy, mintha egy értelmi fogyatékossal beszélgetne. Na, jó, mondja, megnézzük akkor ultrahangon is. Az ultrahangon megmutatja, hogy van méhem és vannak petefészkeim is, majd elbocsát.

A következő héten találok egy endokrinológus-nőgyógyászt a város másik végén. Nagyjából egy óra alatt érek ki hozzá, és általában reggel hétre van csak időpontja, de már nem érdekel.

2015 – március

Peteérés-követéses vizsgálatra megyek, a Széll Kálmán tér és Újpest-Központ között másfél liter vizet döntök magamba, hogy tele legyen a hólyagom, különben nem tudják megcsinálni a hasi ultrahangot, és hazazavarnak, mint tegnap. A nőgyógyásznak nincs saját ultrahangja, azt egy külön szobában csinálja egy külön ember. Most épp a szikár, kedves nő. Határozott mozdulatokkal csúsztatja a hasamon a vizsgálókészülék fejét, mintha curling korongot taszigálna a cél felé. Hopp-hopp – mondja. Hát ez itt mi?

Automatikusan felnézek, mintha legalábbis nekem mondaná, mintha velem akarná megosztani ezt a számára is meglepő felfedezést a testemmel kapcsolatban. De hát nyilván nem hozzám szólt, és én nem látok semmit a monitoron, csak fekete és fehér foltokat. Hát, van itt egy ciszta, mondja végül, és széttárja a karját. A másodikos gimis fizikatanárom jut eszembe: „Anna, most mit mondjak, nem tudok kettest adni, maga egyszerűen teljesen hülye a fizikához”.

Az az érzésem, itt is megbuktam. Azért jöttem, hogy megnézzék, van-e peteérésem, erre csak egy cisztát tudok nyújtani. A doktornő kérésére átfáradok a doktor úrhoz. Felbőszíti az ultrahanglelet. Érezhetően nem erre számított. Pedig a múlt heti hormoneredménye jó lett, mondja végtelenül csalódottan, már-már sértetten, miközben az orrom elé hajítja a leletet. Jöjjek vissza három hónap múlva.

Visszamegyek az ultrahangos szobába. A doktornő láthatóan meg van rendülve, azt mondja, mintha valami meszesedés is lenne a cisztában. Aggodalmas tekintettel minden jót kíván a jövőben. Egy éjszaka erejéig meg vagyok győződve róla, hogy petefészek-rákom van. Mindenesetre hatalmas mázlim van, mert egy méregdrága magánklinikán már másnapra van egy időpontom. Doktor Profi végtelenül udvarias. A hüvelyi ultrahanghoz kis papírszoknyát is kapok, hogy megőrizhessem a méltóságom, nem tudja, hogy azt már akkor elvesztettem, amikor tizenkilenc éves koromban a nőgyógyászati kenetvétel alatt szerelte meg három munkás a vizsgáló meglazult kilincsét a János Kórházban. 

 

Pár perc múlva a cisztám színes szélesvásznú, HD-kiadását nézhetem egy akkora monitoron, mint a nappalim fala. Strandlabda nagyságú gömb. Nézze csak, mondja az orvos, nincsen saját érhálózata, biztosan nem rosszindulatú. A Doppleren kék, piros, sárga, összekent képeket láttam, és úgy éreztem, ez a rend. Ez teljesen átlagos ciszta, mondja, azért érdemes majd egy hónap múlva ránézni, hogy eltűnt-e. Megkönnyebbült? Széles mosoly terül szét az arcomon.

2015 – április

Anyám unszol, hogy menjek már el ahhoz a kedves nőgyógyászhoz, akinél ő is járt. Nem sok kedvem van hozzá. Csak az elmúlt fél évben négy nőgyógyászt fogyasztottam el, szégyellem magam, mint az összes nőismerősöm, akik évek óta keresik a nagy őt, de az istennek nem találják. Biztos velem van a baj. Kötődési problémáim vannak a nőgyógyászokat illetően.

Végül csak elmegyek. Doktor D kedves, de hát mindegyik így kezdi. Immár kissé bizalmatlanul rázok kezet vele. A vizsgálatot követően nem kertel. Szerinte a cisztám endometrikus.

Ha gyereket akarok, akkor ne várjak hónapokat a kontrollra, mert ez magától nemhogy el nem múlik, de minden egyes menstruációval csak nagyobbra nő. Nem tudok mit mondani. Évek óta gyanítottam, hogy endometriózisom lehet.

Közel tíz évvel korábban kezdődtek a panaszaim, a rémesen fájdalmas havi vérzésekkel. Aztán azok elmúltak, de a betegség nem. Ez egyébként nem egyedi eset. Nők milliói szenvednek ettől a világon, akiket az orvosok előszeretettel kezelnek félre, mert nem értenek a betegséghez, és mert nem veszik komolyan a nők fájdalmait. Én egyébként a szerencsésebbek közé tartozom, mert nagyon ritkán vannak panaszaim, a ciszta idején sem volt egyáltalán semmi. Más nők havonta napokon keresztül élnek át ehhez hasonló fájdalmakat, évek vagy évtizedek óta. El sem tudom képzelni, az milyen lehet. Megijedek, és egy kis időt kérek az orvostól. Még életemben nem altattak, rettegek a műtéttől, a kórháztól. Aztán amikor az első menzeszemnek vége lesz, és közben másra sem tudok gondolni, minthogy a cisztám csak hízik és hízik, egyre több helyet elfoglalva a petefészkemből, nem bírom tovább, és fölhívom, hogy azonnal műtsön meg. Nála már nincs időpont, ezért megszervezi, hogy egy nagyon jó kollégája műtsön egy nagyon jó (állami) kórházban.

2015 – június

A műtét jól sikerül, de csak a cisztát veszik ki. Kiderül, hogy a kismedencém egyéb részein is találtak endometriózist, a beleknél pedig összenövéseket. Ott nem százas minden, de nem mertünk hozzányúlni, fogalmaz az orvos. A jó hír viszont, hogy a petefészkek és petevezetékek rendben vannak. A műtét reggel volt, de az altatástól még délután háromkor is kába vagyok. Arra eszmélek, hogy civilruhás, idegen férfi áll az ágy lábánál, kell egy kis idő, míg felismerem dr. D-t. Csak beugrott munka után, hogy megnézze, hogy vagyok. Annának most nagyon jó esélye van teherbe esni, mondja, de ha fél év múlva sem sikerül, akkor meddőségi specialistát kell keresni. Majd segítek, mosolyog, és elköszön. 

 

2015 – szeptember

Meghozom életem egyik legjobb döntését: elmegyek terápiára. Nem is tudom, mi lenne velem, ha a pszichológusom nem kísérne végig az úton.

2015 – november

Egy éve próbálok teherbe esni sikertelenül. Már van időpontom egy meddőségi szakemberhez, de előtte felkeresek egy endometriózis-specialistát. Szeretném tudni, hogy mi az, amit nem vettek ki belőlem nyáron.

Doktor Őszinte rendelője minimalista stílusú, ő maga kedves és mosolygós. Gyorsan kikérdez az előzményekről, elsüt néhány poént, és egy pillanattal később már ott fekszem széttárt lábakkal, bugyi nélkül a vizsgálószéken. Miközben kesztyűs ujjával mélyen benyúl a hüvelyembe, megkérdezi, hol dolgozom. Nahát, ismeri az egyik munkatársamat! Megnyom egy pontot, valahol mélyen, a testem megrándul a fájdalomtól. Fél perc múlva már a diagnózis is megvan, az orvos le is rajzolta egy papírra, hogy hol van nekem egy endometrikus csomóm. Nézze, Anna, mondja, itt műtétre lesz szükség. Nem kertelek, ez egy komoly operáció, egy team végzi, sebész, nőgyógyász, bélvarrógép is kell hozzá.

Miközben beszél, lassan egy áttetsző köd ereszkedik le rám, csak homályosan értem a szavait, mégis mindegyik az elevenembe vág. A műtét veszélyes, mondja, nem tudom garantálni, hogy nem vezetjük ki a végbelét a hasfalon keresztül. És hát, hosszú a várólista, két év múlva tud jönni leghamarabb. Persze van egy olyan opció is, hogy egymillióért egy év múlva sorra kerül. Gyerek? Az addig sajnos nagy valószínűséggel nem lesz. Na, meg műtét nélkül ez nagy eséllyel rá fog menni a belekre, a húgyhólyagra – kérem, mindenképpen jelentkezzen, ha véreset pisil! Érthető volt minden, ugye? Feltétlenül adja át üdvözletemet a munkatársának!

Valahogy elmegyek a recepciós pultig, valahogy fizetek és köszönök, valahogy megtalálom a kilincset, és kilépek az utcára. A legendás Roncsfilm egyik aranyköpése jut eszembe: akkor élünk, amikor hánynunk kéne.

2015 – december

December elején késik pár napot, a metrón majdnem elájulok a saját parfümöm szagától. Tolakodó és erős, attól félek, beteríti az egész kocsit. Aztán rájövök, hogy csak én érzem. Ötödikén éjjel azt álmodom, hogy egy barátnőm terhes, és úgy kelek föl, hogy a kezem az alhasamon nyugszik. Zuhanyzás után belenézek a tükörbe, és rádöbbenek, hogy az álomban a barátnőm haja egyenes volt, pedig a valóságban göndör. Akkor értem meg, hogy az a nő valójában én voltam. Nincs otthon tesztem, ezért a reggeli első vizeletemet kínok közt magamban tartva elmegyek a drogériába tesztért. Pozitív.

2015 – karácsony

Hat hetes terhes vagyok, ácsorgok a kórház folyósólyán, ahol szülni fogok, és várom, hogy behívjanak ultrahangra. Felismerem az orvost, dr. Profit, aki a csilivili magánklinikán megnyugtatott a cisztámmal kapcsolatban. Ő nyilván nem ismer fel, sok a betege, különben is morcos és sietős. Élő magzat a méhben, ülőmagasság négy mm, darálja az asszisztensnek, miközben oda se nézve forgatja bennem az ultrahangkészülék fejét. Érzek valamit gyomortájon, mintha hasba rúgtak volna. Fölülök a széken, folyik a könnyem. Tíz napja három mm volt, mondom az orvosnak. Továbbra se néz rám.

Beszélje meg a nőgyógyászával, mondja ridegen, az asszisztens közben a kezembe nyom egy nagy halom papírt, hogy töröljem ki a lábam közül az ultrahangzselét. Sírva hívom doktor D-t, aki húsz percig tartja bennem a lelket a telefonban, majd pár óra múlva egy hosszú e-mailben is leírja, hogy vannak még csodák.

2016 – január

A boldog új év egy nagy rakás szar. Csodák meg nincsenek. Január 9-én délután kiveszik a méhemből az addigra már halott kis embriómat. Tizenegyedikén van az államvizsgám. Tizedikén reggel a barátnőm küld egy sms-t, amiben csak annyi van: meghalt Bowie. Nem tudok érzelmileg adekvátan reagálni egyik eseményre sem. Üres vagyok. Néhány hét múlva a gyerekkori barátnőm azt mondja: próbáljak arra gondolni, hogy így még van esélyem megszülni Bowie reinkarnációját. Akkor nevetek először egy hónap után.

2016 – tavasz

Egy ideig gyógyszert szedtem az endometriózis ellen, ami leállította a havi vérzésemet, amit aztán egy újabb gyógyszerrel lehetett csak meghozni, de végül júniusban csak elkezdtük a gyógyszeres és injekciós terápiát a meddőségi orvossal.

2016 – július

Két hete késik. Az összes tesztem negatív. Naponta csinálom őket, mint egy függő. Rutinosan pisilek a pohárba, aztán bedugom a tesztet a vizeletbe, várok tizenöt percet, majd faarccal leolvasom a negatív eredményt. Nem is igazán számítok másra. Éppen a névnapom van, amikor elönt a vér. Itt lesz elegem úgy nagyjából mindenből. Felhívom az orvosom, hogy én akkor rögtön kérem szépen a lombikot. Az összes lehetőséget felskiccelem magamban öt perc alatt. Szeptembertől lombik teljes erővel, aztán ha az sem sikerül, akkor donor petesejt, ha nem itthon, akkor kiutazom Prágába, ha az sem jön össze, akkor örökbe fogadok. Ez így nyilván őrültségnek hangzik, de én csak akkor tudok túl lenni a kétségbeesésen, a reményvesztettségen, ha megpróbálom minden lehetséges szcenárióban megkeresni azt, ahol még tovább tudok majd menni, ahonnan és ahogyan még nyerhetek csatát.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

2016 – augusztus

A meddőségi orvosom szeptemberig szabadságon van, úgyhogy egy hónapig várakozó állásponton vagyunk. Addig elkezdek aktívan edzeni és egészségesebben étkezni. Jól érezni magam. Értelmet találni az életben. Augusztus vége van, nem jön meg a vérzésem. Már nem csodálkozom, gondolom, megint két hetet csúszik, ahogy a múltkor is. Azért veszek egy tesztet, de persze negatív, nincs bennem keserűség sem. Majd a lombik! Egy órával később krumplit hámozok a vacsorához, és amikor kidobom a héját, még egyszer rápillantok a tesztre.

Úristen, mintha lenne rajta egy halvány csík.

Az este további részét azzal töltöm, hogy különböző fényforrások által megvilágítva, vakuval, vaku nélkül, fehér párnán, fekete pulóveren, barna asztalon fotózom a pisis műanyag pálcát, közben elolvasok az interneten nyolcszáz fórumot arról, hogy milyen az, amikor „szellemcsíkos” a teszt. Mindezt nyilván úgy, hogy a 48 nm-es lakásban szintén ott tartózkodó leendő apuka ne vegyen észre semmit zaklatott lelkiállapotomból. Másnap reggel hatkor ébredek a szokásos nyolc helyett. Csukott szemmel is tudom, hogyan kell rápisilni a tesztre, visszahelyezni a kupakját, ráfektetni a vécédeszka lecsukott fedelére. Vagy harmincszor voltam ebben a helyzetben az elmúlt két év alatt. Most kicsit lassabban jelenik meg a csík és halványabb is, mint az első alkalommal. Összecsuklanak a térdeim, elkezdek sírni. Az elmúlt időszak minden fájdalma, a sikertelenség, a műtét, az érzéketlen orvosok, a méhemben meghalt gyerekem felett érzett fájdalom mind egyetlen másodpercben sűrűsödik össze a szívemben.

2022 – március

Egy hónap múlva lesz ötéves a lányom. Nagyon okos. Százig elszámol, most tanul sakkozni. Bowie-ra nem hasonlít, de szoktuk hallgatni a Kooksot.

Ez a napló az én érzéseimet tükrözi, de nagyon fontos hozzátennem, hogy ezt az egészet nem egyedül harcoltam végig, mert ott volt mellettem a párom, a családom, a barátaim és a terapeutám is – másképp ez nem is ment volna.

Kerekes Anna

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/VioletaStoimenova